Katakombablog

Ars poetica

Németh Andornak

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

József Attila (Attila József ⇒⇒ ENG)

Ars poetica

.

Then why should I, a poet, study
poetry? The wet star, that eye
which swims upon the midnight eddy,
may not with grace ascend the sky.

Time oozes down, and I no longer
suck the breast milk of fairytales;
I quaff the real world in my hunger,
whose foamy head is heaven’s pales.

To swim that lovely spring’s surprises!
Silence and quivering embrace,
and from the white foam there arises
a fluent chatter, wit, and grace.

Those other poets – why should I worry
how they defile their paunch and crop?
with gin and trumped-up imagery
let them feign drunkenness, throw up.

I leap the time’s saloon, its liquor,
strive for intelligence, and beyond!
My brain is free, I’ll not play sucker
and serve their fatuous demi-monde.

Let nature be your test and measure!
Let yourself eat, drink, sleep, embrace!
No pain shall make me serve the pleasure
of powers so crippling, vile, and base.

No bargains – peace of mind is better! –
lest all the world should see my shame,
my skin marked by its scarlet tetter,
my juice drunk up by fever’s flame.

I shan’t stop my litigious clamour.
I plead my case to the clear mind.
I am the age’s guide and grammar,
the ploughman hears me at his grind.

The worker’s body feels me, only
between two motions stiff with pain;
the ill-dressed lout waits for me, lonely,
outside the movie, in the night rain.

As for the entrenched scum, who injure
my poems’ form to please the times:
brotherly tanks are my avenger,
rumbling out my powerful rhymes.

Mankind is not yet grown, I’m saying.
But he aspires, and thus he’s wild.
His parents – thought, and love undying –
may they watch over their lost child.

Translation:  Turner, Frederick (⇒⇒ +ENG: Ozsváth, Zsuzsanna)