Mondjátok meg annak a rókának
Újabban, főleg neoprotestáns körökben, azt állítják, hogy minden hatalom Istentől való, következően a hatalommal nem szabad szembeszállni. Nem csupán egy konkrét hatalommal, hanem általában a Hatalommal. Jól is néznénk ki, ha ez igaz volna. Akkor bizony nemcsak a mélyen vallásos, imádságos katolikus hitű II. Rákóczi Ferenc az istentelen, hanem a szintén hívő, kálvinista Kossuth Lajos is. Továbbá minden egyes magyar hősünk kivétel nélkül. Ugyanígy istentelen a hazája szabadságáért küzdő összes hős egész Európában, az egész világon, de istentelen például Luther Márton is, aki a pápai hatalommal szállt szembe. Ha viszont ezeket az „istenteleneket” kivesszük a történelemből, maradnak a zsarnokok meg a zsarnokokkal kollaborálók. No, éppen ez jelentené a történelem végét. Mármint az emberiség végét.
Hogy mit hoznak föl a kétségtelenül szolgai állításokra? Természetesen a Bibliát (ugyan mi mást):
Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet. A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót és megdicsér, mert az Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse. Alá kell tehát magadat vetned neki, nemcsak a megtorlás miatt, hanem a lelkiismeret szerint is. Ezért fizettek adót is, hiszen akik behajtják, Isten szolgái. Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinek tisztelet, annak a tiszteletet. Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is megtartja. 〈Pál levele a rómaiakhoz. Róm 13,1-8〉
Rögtön látjuk, hogy nem Jézus mondta, hanem Pál.
Látjuk azt is, hogy Pál apostol nem egy ún. demokratikusan, azaz elméletileg a nép akaratából uralomra került hatalomról beszél, hiszen az ő korában ilyen nem is volt. Mivel ilyen nem volt, a hatalom logikailag sem eredhetett a néptől, vagyis az embertől, s ha nem emberi eredetű, akkor más nem is lehet, mint isteni eredetű. A logika szerint. Persze lehetne még ördögi eredetű is. Vagy ugyan-bizony mi volt pl. Kun Béla vagy Rákosi Mátyás hatalma? Tán nem, hogy isteni eredetű?! S ha isteni eredetű, ugyan-bizony minek nevezzük azokat, akik engedelmeskedtek neki? Csak nem Isten szolgáinak? Jól kinézünk: az ÁVH mint Isten szolgája…
Látjuk még azt is, hogy Pál apostolnál szó nincs akármilyen hatalomról, hanem kimondottan a jótetteket akaró hatalomról. Mai szóval ezt a „jótettet” mind a katolikus társadalmi tanítás, mind a világi liberális társadalomfelfogás így mondja: a közjó. Vagyis: a tekintélynek engedelmeskednünk kell, ha a tekintély a közjót szolgálja. Akkor — és csak akkor.
Mármost: mi a közjó? Elég nehéz pontos definíciót adni, de azt legalább tudjuk, hogy biztosan mi nem. A közjó fogalmába nyilvánvalóan nem tartozik bele a korrupció. Továbbá nem tartozik bele a közpénzekből való vagyongyűjtés sem. De nem tartozik bele pl. a hajléktalanok kriminalizálása, a menekültek, menedékkérők embertelen körülmények közé kényszerítése, a családok utcára dobása, a mérhetetlenül nagy ÁFA, a hazai valuta elértéktelenítése, a környezetszennyezés, a végletekig harácsoló, kapzsi tőkés osztály megszilárdítása, a rablókapitalizmus kiteljesítése, a koldusszegénységben tartott milliók, a felsőoktatásból, sőt még a gimnáziumokból is kirekesztett százezrek, vagy akár az idegen hatalmak szolgálata sem. Hogy csak az érdekesebbeket említsük. Ezek ugyanis nem a közjó szinonimái, hanem a hazaárulás szinonimái. Nem mellesleg istentelenségek.
Most vonatkoztassunk el attól, hogy hiszünk-e abban, hogy a Názáreti Jézus Isten Fia. A példát tekintve ez most mindegy, hisz az nemigen vonható kétségbe, hogy történelmi személy. Mondjuk most azt, hogy volt egyszer egy történelmi személy, aki megmutatta, hogyan kell viselkedni a hatalommal szemben.
Nem hazafi volt, pedig a hazája, Galilea a zelóták, a hazafiak szülője. Nem hirdetett fegyveres harcot az elnyomó ellen, de nem is hódolt be neki. Mai szóval úgy mondanánk: passzív ellenállást tanúsított. Nemcsak hogy nem engedelmeskedett a hatalomnak, hanem egyenesen semmibe vette.
Tudvalévő, hogy a római jog az ártatlanság vélelméből indult ki, s a vádlott vallomását, szavait majdnem perdöntő bizonyítéknak tekintette. Kétség nélkül kellett bizonyítani, hogy a vádlott bűnös, kétely esetén felmentő ítéletet kellett hozni. Ha viszont a vádlott nem válaszolt a vádakra vonatkozó bírói kérdésre, azt makacsságnak, megátalkodottságnak értékelte, ami akár halálbüntetést is maga után vonhatott. Nézzük meg, hogyan viselkedett Jézus, a vádlott, a világ leghíresebb koncepciós perében:
Közben Jézust a helytartó elé állították. A helytartó megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” „Te mondod” – felelte Jézus. A főpapok és vének vádjaira azonban nem felelt semmit. Erre Pilátus így szólt hozzá: „Nem hallod, mi mindennel vádolnak?” De ő egyetlen vádjukra sem felelt. Ezen a helytartó igen meglepődött. 〈Mt 27,11-14; lásd még: Mk 15,2-5; vö. Lk 23,1-5 és Jn 18,28-38〉
Jézus hallgat. A hallgatás ez esetben nem beleegyezés. A hallgatás maga a passzív ellenállás.
A hallgatás viszont lehet a lázadás, a forradalom, a szabadságharc módszere is. Hallgassuk most Táncsics Mihályt, aki szerint nem a hatalom van Istentől, hanem éppenséggel az alullévő nép, lévén a „Nép szava Isten szava“:
Ha valakinek hibáját és vétkét nem mondhatom ki, hatalmamban
van róla egészen hallgatni; nincs hatalom a földön, melly hallgatásomat akadályozhatná! — Hallgatni ott, hol szükséges, éppen olly erény; mint szólni.Ha a nép hallgat ott, hol azt kívánják, hogy éljent kurjongasson: e hallgatás ezer fölirásnál hatalmasabban dolgozik.
Midőn valami igen nagy méltóságú urnak, vagy úgynevezett nagy
embernek, a sokaság nem kurjongat éljent, holott ö már hozzá szokva azt megkívánja: e hallgatás olly tanúság, millyent a legnagyobb szónok sem volna képes az illető fejébe verni. —Midőn valaki — habár felszázadig is — visel hivatalt, s kötelességét teljesíti, alacson hízelgés nélkül még ezért nem kell magasztalni, ha csak annyira nem romlott már a társaság, hogy a kötelesség teljesítése már ritka erénynek tekintendő. Minden ember gyarló leven, tehát követ el vétkeket és hibákat is: ha ezeket megrónom nem engedtetik, érdemeit is el kell hallgatnom mindaddig, mig ki nem tűnhetik valósággal, érdeme nagyobb-e, vagy hibája?
Én hitvány csürhe népnek tartom, ki csak egyoldalulag magasztal, szolgailag dicsér, s a hibát megróni vagy nem meri, vagy nem akarja.
A kinek jelleme, lelki ereje van, o tt h a l l g a t, hol a hibát is egy uttal megnem róhatja.
Én igy cselekszem.
Itt most ne az újságírói magatartásra gondoljunk, még ha a Táncsics-díj netán azt is követelné. Nézzük általánosabban! Ha nem lehet szembeszállni a hatalommal, mert — mondjuk — agyonlövet, akkor legalább hallgassunk. Az is valami. Még Pál apostol leveléből sem lehet kiókumlálni, hogy muszáj a hatalmon lévőt dicsérgetni, muszáj a hatalomnak hízelegni. Logikailag sem lehetséges, hisz ha az a bizonyos hatalom valóban Istentől van, akkor nem várja el, sőt meg sem engedi a hízelkedést, mert alázatos és szerény. Akkor fel sem merülhet, hogy „Szeretünk Viktor!!” (sic!) táblákat hurcibáljanak emberi méltóságuktól megfosztott, szerencsétlen páriák. Az meg biztos nem történhetne meg, hogy e szívbéli szerelmi vallomás szlogenné váljon, s önfeledten skandálja a lélekfosztott tömeg, ha az imádott vezér sziluettje föltűnik valahol. Ilyesmit még Rákosi sem várt el — „Szeretünk, Mátyás!” plakátok nem voltak még a rémálmokban sem. Ahol ilyesmi egyáltalán előfordulhat, ott a hatalom egészen biztosan nem Istentől való.
Viszont azt sem mondhatjuk, hogy ez a hatalom a néptől származik, legfeljebb csak annyi állítható, hogy a nép egy részétől. Mégpedig nyilvánvalóan a kisebbségétől. Nincs olyan bibliai idézet a világon, amelyet elő lehetne húzni annak igazolására, hogy a nép kisebbségétől eredő hatalmat nem lehet támadni, nem lehet megdönteni, kötelező neki engedelmeskedni.
Meg aztán mi van akkor, ha a harmadik lehetőség az igaz, s ez a hatalom az Ördögtől van? (Ha nem tévedtünk túl nagyot a — mára már keresztény körökben is kvázi ismertté vált — tanulmányunk alaptételében, miszerint a jelenlegi Hatalom hermetikus gnosztikus, akkor kizárólag ez utóbbi áll fönn. Ezzel számolnia kell minden kereszténynek, aki mellettük áll, de annak is, aki hallgat, aki nem emel szót, aki semmit sem tesz ellenük.)
Jézus nyilván nem skandált „Szeretünk, Tiberius Caesar!” rigmusokat, de hogy ne csak az idegen elnyomó hatalomhoz való viszonyát vizsgáljuk, nézzük meg, hogy viszonyult a saját földi uralkodójához! Galileai lévén az uralkodója — a Hatalom — Heródes Antipász volt.
Ennek hallatára Pilátus megkérdezte, hogy Galileába való-e. Amikor megtudta, hogy Heródes uralma alá tartozik, elküldte Heródeshez, aki azokban a napokban épp Jeruzsálemben tartózkodott. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, s remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében. Sokat faggatta, de nem méltatta feleletre. A főpapok és az írástudók is elmentek, és hevesen vádolták. Heródes udvarával együtt gúnyt űzött belőle, csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán visszaküldte Pilátushoz. 〈Lk 23,6-11〉
Az egy dolog, hogy az uralkodója előtt állva nem hajtotta le a fejét, nem válaszolt a fölötte állónak, nem tett csodákat a kedvéért. Egészen világosan nem engedelmeskedett a saját uralkodójának, sőt mi több: egészen világosan semmibe vette őt is. Összességében: semmibe vette a Zsidó Nagytanácsot, a római helytartót, a saját uralkodóját, s nem utolsó sorban a vérét kívánó népet is. Úgy látszik, nem volt tudomása arról, hogy engedelmeskedni kell a hatalomnak, merthogy minden hatalom Istentől való. De még arról sem, hogy a nép szava Isten szava.
A másik dolog, hogy mondott az uralkodójáról csúnyát is.
Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: „Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni.” Erre ő ezt mondta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának:…” 〈Lk 13,31-32〉
Így beszél egy szabad ember! Rajta kívül senki sem merte Heródes Antipászt rókának nevezni.
Csak az apját: Nagy Heródest. De őt is inkább csak Josephus Flavius, akinek római polgárként nem kellett tartania retorziótól, nem is szólva arról, hogy addigra már Nagy Heródes rég halott volt, s a Heródes-dinasztia is megbukott. Ez alapján írta Solomon Zeitlin a rosszindulatú mániákusról szóló, elhíresült bölcs sorait 〈Zeitlin, Solomon: Herod: A Malevolent Maniac. The Jewish Quarterly Review 54, 1963〉 — hogyaztmondja:
Úgy került hatalomra, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya.
Mármint Nagy Heródes. Na, ja. Így múlik el a világ dicsősége…
Mert a dicsőség elmúlik. Addig is ízlelgessük, ismételgessük a szavakat, hogy jól a lelkünkbe véssük:
Mondjátok meg annak a rókának: NEM.
***
Katakombablog 
Hozzászólás