„Ha szegényeknek enni adok, szentnek neveznek. Ha megkérdezem, miért szegények, akkor kommunistának.”

(Dom Hélder Pessoa Câmara érsek)

Teología de la liberación Teologia da libertaçãoTeologia della Liberazione – Liberation theology – Befreiungstheologie Théologie de la libération Teologia wyzwoleniaلاهوت التحرير – 

A “felszabadítás teológiája” kifejezés feltehetően az 1968-as medellíni (Kolumbia) püspöki kongresszuson jelent meg először, azonban maga az irányzat korábban született; születése évének 1965-öt tarthatjuk. Az 1965-től számítódó fölszabadítás teológiája több szálon kapcsolódik a II. Vatikáni Zsinat idején Rómában, 1965-ben létrejött ún. Katakomba-paktumhoz. (A Katakomba-paktumhoz lásd: https://katakombablog.com/katakomba-paktum-1965/)

A fölszabadítás teológiája –  a ferencesek, domonkosok, más szerzetesek és világi papok mellett – különösen a jezsuitákhoz kapcsolódik, dél-amerikai rezsimek kifejezetten “bolsevik jezsuiták”-nak is szerették őket nevezni, holott határozottan nem voltak azok. Mindenesetre a forradalmiság és a jezsuita szellem összekapcsolódott, e körben valószínűleg a legtöbb hőst a jezsuiták adták.

Mivel egyértelmű a felszabadítás teológiájának antikapitalista éle, állandó rágalomhadjárat van ellene, amely főleg az USÁ-ból indult ki. A rágalmak már odáig süllyedtek, hogy nemcsak marxistának, kommunistának, bolseviknek nevezik az irányzat képviselőit, hanem egyenesen KGB-ügynököknek. És mivel az általában vett  katolikus társadalmi tanítás is antikapitalista felhangú, pontosabban bármiféle kizsákmányolás, elnyomás, zsarnokság, az emberi méltóságot és szabadságot lábbal tipró rendszerek elleni éle is nyilvánvaló, megindult a Katolikus Egyház elleni világméretű rágalomhadjárat. Ez különösen XVI. Benedek pápaságának utolsó éveitől kezdődően fokozódott, szinte csúcsra járódott, ugyanis – bár eredetileg éppen ő vonta kritika alá a felszabadítás teológiáját – érzékelhetően közeledett a felszabadítás teológiája felé. Jelenleg sajátos helyzet állt elő: Ferenc pápát nem támadják nyíltan, viszont sosemlátott katolikusellenes sajtóhadjárat indult be mindenféle kitalálmányokkal, túlnyomórészt valótlanságokkal, kisebb részben részigazságokkal, még kisebb részben valós tények kiforgatásával, fölnagyításával. Nálunk, Magyarországon még érdekesebb a helyzet: a kormányoldali sajtó részéről nemcsak állandó katolikusellenes rágalomhadjárat tapasztalható, hanem még a Szentatya elképesztő módú gyalázása is alaprésze a kormányoldali médiának. Ilyesmi egyébként más európai országban nem fordul elő, idáig lesüllyedni egyetlenegy sajtóorgánum sem merne. A sajtót irányító mérhetetlenül gazdag és hatalmas emberek hallani sem szeretik a katolikus társadalmi tanítást – főként a “kézikönyv“-et -, s különösképpen nem kedvelik a felszabadítás teológiáját. De mi akkor is mondjuk – mert ha akarnánk, sem tehetnénk mást. (De nem is akarunk…)

*******************************************

Részletek

A Magyar Katolikus Lexikon alapján:

fölszabadítás teológiája: teológiai irányzat, amely a kereszténység társadalomkritikai és társadalomformáló szerepét kívánja felerősíteni a minél szélesebben értett →fölszabadítás érdekében.

1965 után jelentkezett D-Amerikában. Kiindulópontja a lakosság többségének emberhez méltatlan helyzete. Problémafelvetése egyszerre teológiai és szociológiai: milyen társad. modell emelheti fel a lakosságot, és hogy élhető meg a felebaráti szeretet?

Előzményei az 50-es évektől kialakult bázisközösségek, amelyek kis közösségekben élték meg a testvériséget. A katolikusok ennek révén fedezték fel, hogy a hit maga is forr. erő lehet. Kétségtelen a baloldali ideológiák, a kapitalizmus-kritikák hatása, ugyanakkor a nem akarja szolgaian utánozni a marxizmust, a megoldásban a személyes elemre helyezi a hangsúlyt. Elsőként Rubem Alves és Gustavo Gutiérez fejtették ki, hogy a fölszabadítást és a fejlődést az „ember síkján”, személyes síkon kell végrehajtani. A fölszabadítás teológiája z embert nem akarja feláldozni semmiféle rendszer kedvéért. Az irányzat legismertebb teológusa Leonardo Boff lett, akinek eszméi Európába is kisugároztak. Az egyház vezetői Dél-Amerikában előbb elítélőleg nyilatkoztak a fölszabadítás teológiájáról, majd az 1968-as medellini konferenciától kezdve felkarolták a gondolatot, hogy a kereszténységnek társadalmilag cselekvő erővé kell válnia. A felszabadítás teológiája sok tekintetben emlékeztet a politikai teológiára (J.-B. Metz), de míg abban az ember és a világ viszonyát elemzik, itt az emberek egymás közti kapcsolatain van a hangsúly. A bűn kritikájából társadalomkritika, a bűn struktúrái alól való fölszabadítás követelménye következik.

A Hittani Kongregáció 1984-ben[1], majd 1986-ban[2] rámutatott, hogy az igazságosság és a szeretet valóban kötelezi az embert, hogy küzdjön a szegények és elnyomottak jogaiért, de arra is, hogy a társadalmi struktúra megváltoztatása önmagában még nem valósítja meg az „új embert”.

Különösen kétséges, hogy a fölszabadítás folyamatában megengedhető-e a fegyveres harc, a passzív ellenállás jobban megfelel az erkölcsi követelményeknek.[3]

A kongregáció azt is hangsúlyozta, hogy nem a papok feladata a politikai küzdőtéren való szereplés vagy a konkrét társadalmi modell kialakítása. II. János Pál dél-amerikai útjain többször reflektált a fölszabadítás teológiájának irányzatára, a kongresszuséhoz hasonló megkülönböztetésekkel.

*******************************************

Könyvismertetés a Magyar Kurírban (2014. február 26.):

Szegényen a szegényekért. Az egyház küldetése címmel a Vatikáni Könyvkiadó gondozásában február 25-én megjelent Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusának könyve, amelyhez Ferenc pápa írt előszót.

Müller bíborost régi barátság fűzi Gustavo Gutiérrez perui szerzetespaphoz, aki a felszabadítás teológiájának atyja. A kötet bemutatóján, amelyet február 25-én tartottak a X. Szent Piusz teremben, Gutiérrez is jelen volt.

Várnai Jakab, a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi főiskola rektor felszabadítás teológiájáról:

A felszabadítás teológiája egy eléggé tág megjelölése minden olyan teológiai törekvésnek, amely a mai társadalom és kultúra viszonyaira alkalmazza az Ó- és Újszövetség üzenetét a szabadító Istenről, és az elnyomás és igazságtalanság szociális helyzeteit Isten Szava alapján ítéli meg. Magyarországon ezzel a megnevezéssel túlságosan hamar összekapcsolódik az 1985-ös egyházi megnyilatkozás, amely azonban a felszabadítási teológiának csak azt részét ítélte el, amely a marxista társadalomelemzés alapján haladt.

Ferenc pápa megválasztása után több tudósítás is megjelent az általa végzett teológiai tanulmányokról, és kiemelték, hogy Argentínában a felszabadítási teológiának inkább egy olyan változata terjedt el, amely távolságot tart a marxizmustól.

Ferenc pápa egyértelműen vállalja a szegények közelségét, és felemeli szavát az őket sújtó igazságtalanságok miatt. Elég ehhez elolvasni az Evangelii gaudium 4. fejezetét. Arra is rá kell mutatni, hogy az evangélium társadalomkritikai üzenete a pápai tanításokban is helyet kapott, például XVI. Benedek pápa Caritas in Veritate kezdetű enciklikájában.

Gustavo Gutiérrez perui teológus hosszú évek munkájával elérte, hogy meghatározó európai teológusok és műhelyek megértsék igazi szándékát. Így alakított ki személyes kapcsolatot Gerhard Ludwig Müllerrel is, aki a Hittani Kongregáció prefektusaként most hitet tesz Gutiérrez munkássága mellett. Egy hosszú vita és több viharos reakció nyomán az evangélium felszabadító üzenetéről szóló teológiai reflexió most letisztultabb formában polgárjogot nyer a hivatalos egyházi „közbeszédben”. Ennek nyomán Ferenc pápa 2013. szeptember 11-én személyesen is fogadta Gutiérrezt. 

Melyikünket nem fog el rossz érzés, ha a szegénységnek pusztán már a szavával is találkozik? A szegénységnek sokféle formája van: fizikai, anyagi, lelki, társadalmi, erkölcsi szegénység. A nyugati világ főleg a gazdasági hatalom hiányával azonosítja a szegénységet, és negatívnak bélyegzi ezt az állapotot. Nyugaton ugyanis a kormányzat lényegében azon a hatalmon alapszik, amelyre a pénz ma szert tett, és ez a hatalom látszólag felette áll minden másnak. Ezért a gazdasági hatalom hiánya jelentéktelenséget jelent politikai, társadalmi, sőt emberi szinten is. A pénz nélküli ember csak annyiban számít, amennyiben más célokra felhasználható. Sokféle szegénység van, ám az anyagi szegénység az, amelytől leginkább iszonyodunk.

Nagy igazság van ebben. A pénz olyan eszköz, amely valamiképpen – miként a tulajdon – kitágítja és növeli az emberi szabadság lehetőségeit, hozzájárul, hogy szabadságunk kibontakozzék, alakítsa a világot és gyümölcsöt hozzon. Magában véve jó eszköz, ahogyan szinte minden, amivel az ember rendelkezik: a pénz eszköz tehát, amely kitágítja lehetőségeinket. Ugyanakkor az ember ellen is fordulhat. A pénz és a gazdasági hatalom ugyanis el is távolíthatja az embert az embertől, be is zárhatja önös és önző látókörébe. Maga az arám szó, amelyet Jézus használ az evangéliumban – mammon, vagyis rejtett kincs (vö. Mt 6,24; Lk 16,13) –, megérteti velünk, hogy amikor a gazdasági hatalmat olyan eszközként használjuk, amely magunknak megtartott, másoktól pedig elrejtett javakat termel, akkor az jogtalanságot szül, és elveszti eredendően pozitív értékét. A görög kifejezés is, melyet Szent Pál a Filippieknek írt levelében használ (vö. Fil 2,6) – harpagmosz –, olyan értékre utal, amelyet valaki féltékenyen megtart magának, sőt amely másoktól rabolt érték. Ez akkor fordul elő, amikor olyan emberek használják a javakat, akik szolidaritásról csak akkor akarnak hallani, ha ismerőseik kisebb-nagyobb köréről van szó, vagy ha arról, hogy ővelük legyenek mások szolidárisak, de akkor nem, amikor nekik kellene szolidárisnak lenniük másokkal. Ez történik, amikor az ember, mivel elveszítette reményét valamely transzcendens valóságban, elveszítette az ingyenesség ízét is, annak egyszerű örömét, hogy jót tenni jó (vö. Lk 6,33sk).

Ha viszont az embert ránevelték arra, hogy elismerje azt az alapvető szolidaritást, amely összekapcsolja őt az összes többi emberrel – az egyház társadalmi tanítása emlékeztet erre minket –, akkor jól tudja, hogy nem tarthatja meg magának azokat a javakat, amelyekkel rendelkezik. Ha valaki hozzászokott ahhoz, hogy szolidárisan éljen, tudja, hogy amit megtagad másoktól és megtart magának, előbb-utóbb őellene fordul. Végeredményben erre gondol Jézus az evangéliumban, amikor a rozsdára és a molyra utal, amelyek tönkreteszik az önzően birtokolt értékeket (vö. Mt 6,19–20; Lk 12,33). Amikor viszont a javakat, amelyekkel rendelkezünk, nemcsak saját szükségleteink kielégítésére fordítjuk, hanem továbbadjuk, akkor megsokszorozódnak, és gyakorta nem is várt gyümölcsöt hoznak. Eredendően szoros kötelék fűzi egymáshoz ugyanis a hasznot és a szolidaritást, termékeny kölcsönös kapcsolatban van a nyereség és az adomány, a bűn pedig ezt a szoros kapcsolatot akarja elhomályosítani és szétszakítani. A keresztények feladata, hogy újra felfedezzék, megéljék és mindenkinek hirdessék a haszonnak és a szolidaritásnak ezt az eredendő és értékes egységét. Nagy szüksége van a mai világnak arra, hogy felfedezze ezt a tündöklő igazságot! Minél inkább hajlandó lesz számot vetni ezzel, annál jobban csökken majd a bennünket kínzó szegénység is.

Köszönettel tartozom Gerhard Ludwig Müller bíboros úrnak, a Hittani Kongregáció prefektusának, aki ebben a könyvben rá akarta irányítani figyelmünket ezekre a szempontokra. Biztos vagyok abban, hogy bárki közületek olvassa majd ezeket az oldalakat, valamiképpen megérintik majd szívét, és érezni fogja annak szükségét, hogy megújítsa életét.

Barátaim, kedves olvasók, tudnotok kell, hogy mostantól ezen szükségetekben testvérként mellettetek állok, és ezen az úton őszinte társatokként veletek járok.

*******************************************

P. Szabó Ferenc SJ jezsuita szerzetes jegyzete a Vatikáni Rádióban (2015. 07. 14.):

A felszabadítás-teológia a II. Vatikáni zsinat után született meg Latin-Amerikában. Jórészt a drámai társadalmi-politikai helyzet, a katonai diktatúrák kegyetlensége váltotta ki. Mint láttuk, a latin-amerikai püspökök medellini (1968), pueblai (1979) és San Domingo-i (1992) konferenciája elkötelezte a földrész Egyházát a szegények fokozottabb evangelizálásban és a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemben. A bázisközösségek terjedése Brazíliában fokozottabban a szegények, az elnyomottak sorsa felé fordította a figyelmet. A kérdés az volt: hogyan lehet megszabadítani őket a társadalmi igazságtalanságoktól? Igaz, hogy Jézus Krisztus szenvedése, keresztje váltott meg bennünket, de vajon a szegény, kizsákmányolt népnek tűrnie kell szenvedéseit azzal a meggondolással, hogy ez a megváltás útja? Nem! Egy bizonyos dolorizmus (fájdalom-elfogadás) és fatalizmus (tehetetlen beletörődés) nem lehet a felszabadító Krisztus üzenete, aki örömhírt hozott a szegényeknek!

Gustavo Gutiérrez 1971-ben megjelent könyvének címe ez volt: „A felszabadulás teológiája”. Közben más, az ottani helyzetet jól ismerő nevesebb teológus is kezdte kidolgozni a felszabadítás teológiáját, és mindjárt a cselekvés felé irányította a figyelmet. Újraértelmezték a Keresztre feszített Krisztus fényében a megváltás-teológiát, a társadalomelemzéshez és a praxishoz pedig  átvettek a marxizmusból bizonyos módszertani szempontokat. Egyre inkább az „(orto)praxist” (a hathatós cselekvést) hangsúlyozták, bár egyelőre nem az „otodoxia”, igaz hit kárára. Ennek az iránynak eleinte nem igen volt köze a „Nyugaton” kibontakozó „politikai teológiához.”

A Hittani Kongregáció 1968-ban és 1971-ben adott ki két közleményt a felszabadítás teológiájáról. Ezekben felhívta figyelmet a mozgalomban mutatkozó hiányosságokra. Az 1984. augusztus 6-i bővebb instrukcióban (Libertatis nuntius)[1] a  J. Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció (a pápa jóváhagyásával) egyes teológusok véleményére is kitér, bár nem nevez meg egyetlen személyt sem. Nevezetes képviselői: Leonardo Boff brazil ferences, Gustavo Gutiérrez, Juan Luis Segundo és Jon Sobrino SJ. Az egyik érintett, L. Boff akkor így értékelte: „Érdeme az, hogy (bár elsősorban a latin-amerikai helyzetet veszi figyelembe) az egész Egyház és társadalom számára egyetemes távlatokba állította azokat a problémákat, amelyek megszülték a felszabadítás teológiáját: kizsákmányolás, nyomor, éhség. Elismeri egy bizonyos felszabadítás-teológia érvényességét is, amiről vitatkozni lehet.”

Ez az instrukció még nem akarta tárgyalni a felszabadítás-teológia által felvetett teljes témakört, hanem felhívta a figyelmet a lelkipásztorok, teológusok és hívek figyelmét azokra az eltévelyedési veszélyekre, amelyek egyes teológusok  nézeteinek  terjesztésével és gyakorlati alkalmazásával együtt járnak: kellő kritika nélkül átvesznek eszméket és gyakorlatokat a marxizmusból. A VI-VII. fejezet szól arról, amit nem  lehet elfogadni. Két alapvető tévedés: 1) a marxizmus eszméinek átvétele (a történelmi materializmusnál a gazdaság alap jelentőségének túlhangsúlyozása, az osztályharc, az erőszak alkalmazása), 2) a Biblia racionalista értelmezése. Majd az instrukció megmutatja ennek következményeit.

A dokumentum tehát nem akarta elítélni a helyes felszabadítás-teológiát, amely folytonosságban van az Egyház szociális tanításával, és II. János Pál Santo Domingo-ban mondott beszédével.  Sőt: kilátásba helyezte elmélyítését.

 Ez meg is történt az 1986. március 22-én megjelent második instrukcióban (Libertatis conscientia)[2]. E dokumentumban – követve a Gaudium et spes zsinati konstitúciót –  J. Ratzinger bíboros instrukciója az embert veszi alapul, mint a kinyilatkoztatás címzettjét: Isten képmását és természetfölötti célra hivatott személyt. Ennek az embernek igazi joga és igénye a szabadság, mert e nélkül lehetetlen a személy kibontakozása. Igaz, hogy a szabadságnak vannak gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális feltételei is. De az Egyház álláspontját értelmező dokumentum szerint mindenekelőtt az Evangélium szavait kell mérvadónak tekinteni: „az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8, 32). Az igazi emberi szabadsághoz az alapot Jézus Krisztus – az Út, Igazság és Élet” – hozta, aki felszabadított bennünket a bűn és a halál szolgasága alól, megvilágította számunkra az élet értelmét és célját.

J. Ratzinger és G. Gutiérrez vitája

Joseph  Ratzinger (XVI. Benedek) többször foglalkozott a politikai teológiával, a politika és megváltás témával,  pl. 1986-ban  a perui Gustavo Gutiérrez  nézetével is vitázva.

Guttiérrez szerint – folytatja elemzését Ratzinger – ha az Evangélium üzenete felforgató,  akkor ennek alapja, hogy elfogadja Izrael várakozását: Isten uralmát, mint „az emberek emberek feletti minden uralmának végét”. „Jézus számára a zsidó nép felszabadítása nem más, mint az egyetemes és permanens forradalom egy vonatkozása.”

Ratzinger igazságos Gutiérrezzel szemben: nem igazhitűségét, csak a jövő emberére vonatkozó utópiáját vonja kétségbe.  – Nem követem itt végig Ratzinger kritikáját. Csak jelzésszerűen: említem főbb pontjait. A hit szintjén: Gutiérrez vázlatában a bűnök megbocsátása teljesen szerep nélkül marad. Politikai elképzelése középpontjában az áll, hogy  a megváltáshit politikai feladatot jelent és nagyon is konkrét politikai cselekvési utasítások következnek belőle. Már az első lépésnél szociológiával helyettesíti a közgazdaságtant, és teljesen az utópia felől olvassa a szociológiát. Idézi Gutiérrezt: „A felszabadítás történelmi projektje illetve utópiája…a kulturális forradalom, vagyis az új ember folyamatos teremtésének valódi helyszíne… Ezen ok miatt az új ember modellje jelöli ki azt a helyet, ahol találkozik a politikai felszabadítás és valamennyi ember Istennel való közössége.” De a szerző igazhitűségére vall következő kijelentése: „Az evangélium nem szolgál utópiával. Míg az utópia emberi mű, az evangélium az Úr meg nem érdemelt ajándéka.” A két állítás szintézise így hangzik: „Krisztusban remélni egyúttal azt is jelenti, hogy hiszünk a történelem kalandjában.” Ratzinger hozzáfűzi: „Nincs rá semmi indok, hogy kételkedjünk Gutiérrez saját igazhitűségére vonatkozó kikötésének személyes komolyságában.” De megkérdőjelezzük a domonkos teológus történelmi utópiáját. Vajon ha a termelés növekszik, a tudatosság pedig napról napra nő, ez elég az új embertípus eljöveteléhez?  Vajon a „több birtoklás” valóban „több létet” eredményez”?

Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek) éleslátóan  megállapította a hit és a teológia mai helyzetéről írt cikkében: „Éppen ott, ahol a marxista felszabadítási ideológiát a legkövetkezetesebben megvalósították, ott tiporták legradikálisabban sárba a szabadságot. (…) Ha a politika megváltás akar lenni, túl sokat ígér.”

*******************************************

P. Szabó Ferenc SJ jezsuita szerzetes jegyzete a Magyar Kurírban (2015. július 17.):

Szakemberek a felszabadítás teológiáját (főleg krisztológiáját) ahhoz a 20. századi krisztológiai megújulási „mozgalmához” sorolják, amely visszahajolt a Bibliához, a történeti Jézus üzenetéhez, keresztjéhez és feltámadásához. Ez a tendencia az úgynevezett „alulról kiinduló” krisztológia, amely továbbgondolja a khalkédoni dogmát, és a hangsúlyt Jézus igaz emberségére helyezi.

Az alulról kiinduló krisztológiát manapság kontextuális krisztológiának is nevezik, és ide sorolják a felszabadítási teológia képviselőit is. Általában minden kontextuális krisztológia abból a tényből indul ki, hogy Isten önközlését a befogadók különféle gondolkodási horizontja és kategóriája közvetíti, amikor a Krisztus-esemény megértéséről van szó. „Ebből a nézőpontból szemlélve más vallások olyan kincseknek számítanak, melyek Krisztusról olyasmit mondanak el nekünk, amit nélkülük soha nem tudtunk meg róla. Analóg módon érvényes ez Ázsia, Afrika vagy Latin-Amerika kereszténység előtti kultúrájára. Dél-Amerikában a felszabadítás teológiája olyan krisztológia körvonalait vázolja fel, mely Jézus megváltó jelentőségét nemcsak elméleti síkon akarja igazolni, hanem azt különösen »szotériopraxis« szemszögéből (az üdvösséget a megszabadítás gyakorlatába ágyazva) az embertelen politikai és szociális struktúráktól való megmentésben látja.”

A teológiai vita az ezredforduló után is tovább folyt az „alulról kiinduló” felszabadítási teológusok egyes műveiről. 2006. november 26-án kelt, de csak 2007. március 15-én hozták nyilvánosságra a Hittani Kongregáció közleményét (notificazione), amely Jon Sobrino jezsuita, az egyik vezető felszabadítási teológus két könyvét bírálja: a Krisztus, a felszabadító (1991) és A Jézus Krisztusba vetett hit (1999) címűeket. A közlemény az El Salvadorban működő baszk jezsuita krisztológiáját öt ponton kérdőjelezi meg: Jézus istensége, Isten Fia megtestesülése, Jézus és Isten országa viszonya, Jézus emberi öntudata és Jézus halálának üdvhozó értéke. Látjuk, hogy a khalkédoni dogma újraértelmezéséről van szó. Megjegyzem: Róma nem tiltotta el Sobrinót a teológia tanításától.

Kiegyensúlyozottabb nézőpont felé

A felszabadítás teológiája művelői joggal hivatkozhattak a zsinat Ad gentes kezdetű „missziós” dokumentum felszólítására, hogy „minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, amely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét felhasználva milyen utakon keresheti a hit megértését, s hogy miképpen lehet összeegyezteti a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel.” (AG 22)

A zsinat óta eltelt fél évszázad során – a globalizálódó világ új evangelizálásának távlatait és feladatait keresve – a teológiának tisztáznia kellett világviszonylatban a latin-amerikai felszabadítási teológusok által felvetett problémákat: a szegényeknek hirdetni a felszabadító örömhírt, az inkulturáció kérdése, a kereszténység és a világvallások viszonya Isten egyetemes üdvözítő terve távlatában.

Ezt a feladatot sürgeti és megkönnyíti a Latin-Amerikából jött Ferenc pápa, amint az Evangelii gaudium kezdetű programot kijelölő buzdítása és számtalan megnyilatkozása jelzi.

Befejezésül egy érdekes tényt említünk: Müller bíboros és Gutiérrez együttműködését. 2013-ban jelent meg olaszul Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció új prefektusa közös könyve: Szegényen a szegényekért. Az egyház küldetése. A könyv németül Németországban már 2004-ben megjelent, de nem keltett nagyobb figyelmet. Csak most figyelt fel a sajtó a könyvbemutatóra, minthogy Joseph Ratzinger bíboros utódja a Hittani Kongregáció élén, Gerhard Ludwig Müller bíboros a felszabadítás teológiája egyik ismert és Ratzinger által bírált képviselőjével lépett fel. Müller Gutiérrez tanítványa és csodálója volt. Amikor XVI. Benedek 2012-ben Gerhard Ludwig Müller bíborost kinevezte a kongregáció élére, egyesek meglepődtek, hiszen a pápa ismerhette a két szerző barátságát, mint a volt bíboros prefektus, aki – mint láttuk – 1984-ben[1és 1986-ban[2két instrukcióban is keményen bírálta a felszabadítás teológiája elhajlásait. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy Müller Joseph Ratzinger összes teológiai műveinek német kiadását készíti elő, és már a vállalkozás felénél tart. Tehát biztosan jóváhagyta Müller értelmezését a felszabadítási teológia egyik fő képviselője munkásságáról.

Minden bizonnyal időközben Gutiérrez is árnyalta, kiegyensúlyozta teológiáját, megváltástanát, és a marxista-kommunista diktatúrák összeomlása után revideálta utópiáját.

*******************************************

Egy jezsuita elemzés szerint (Jezsuita bloggerek2017. 08. 22.):

A hivatalos katolikus egyházi tanítás a felszabadítás teológiája megítélését illetően két, egymástól jól megkülönböztethető szakaszra bontható. Eleinte a mozgalomra a Tanítóhivatal éles visszautasítással reagált; a második szakaszban azonban – részben maga az irányzat átalakulásának köszönhetően – a pozitív értékelés, legalábbis az mozgalom főbb törekvéseire vonatkozóan, fokozatosan egyre nagyobb teret nyert a tanítóhivatali megnyilvánulásokban. Ennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy az irányzat elindult a katolikus tanítás egészébe történő integrálódás útján.

1) Éles visszautasítás. – A felszabadítás teológiája és a Tanítóhivatal szembenállása széles körben ismert, ezért nem szükséges hosszan időznöm az ismertetésével. Az elutasító reakció csaknem azonnal Gutiérrez programadó könyvének 1973-as megjelenése után érkezett: 1979. január 29-án II. János Pál pápa mexikói apostoli látogatása alkalmával a latin-amerikai püspökök előtt erőteljes szavakkal szögezte le: „Krisztus politikusként, forradalmárként, názáreti elnyomottként való felfogása nem esik egybe az egyház tanításával.” A pápa tanítóhivatala további két dokumentumban, az 1984-ben közzétett Libertatis Nuntius[1], és az 1986-ban kibocsátott Libertatis Conscientia-ban[2 is elítélte a mozgalmat, bár hangsúlyozta a Katolikus Egyház közelségét a szegényekhez. Az éles elhatárolódás elsődleges oka az volt, hogy a felszabadítás teológusok nagy része társadalomelemzése során marxista elveket követett, melyek „ideológiai ihletettsége […] összeegyeztethetetlen a keresztény hittel és az abból levezethető etikai alapelvekkel”, főleg, ha azt hangsúlyozzák, hogy az üdvösség nem érhető el, csak a szegények társadalmi elnyomástól való felszabadítása által. Okkal feltételezhetjük, hogy a hivatalos római teológia képviselőit nagyrészt a forradalmi marxista eszmék által megengedhetőnek ítélt erőszak lehetősége intette óvatosságra (ebben fejeződik ki legpregnánsabban az egyház szociális tanításával való összhang hiánya). Az erőszak egyházi jóváhagyását igyekezett a Tanítóhivatal minden eszközzel elkerülni, hiszen az az evangéliummal nem összeegyeztethető. Emellett a Magisztériumot a hit integritásának veszélyeztetése is nyugtalanította. Okkal feltételezhetjük, hogy XVI. Benedek elsősorban ilyen alapon viseltetett tartózkodással a mozgalommal szemben: a pápasága alatt, 2006. október 13-án a Hittani Kongregáció „Notificazione”-t (Figyelmeztetés) bocsátott ki, amelyben a római kúria teológusai felhívták a figyelmet az El Salvadorban dolgozó baszk jezsuita teológus, Jon Sobrino két könyvében fellelhető „hibás és veszélyes” tanokra. A minden felszabadítás teológusnak szóló figyelmeztetés arra vonatkozott, hogy nem szabad „a minden nemzedéknek áthagyományozott apostoli hit” helyett a „szegényeket” megtenni „alapvető teológiai helynek” (azaz teológiai szempontból ismeretforrásnak: locus theologicus); továbbá, hogy tilos a hit „objektív tartalmát” (Jézus Krisztus személye, üdvösségközvetítő szerepe, az egyház fontossága, stb.) esetleges társadalmi és gazdaságpolitikai magyarázatok függvényévé tenni, illetve azokkal helyettesíteni.

2) Az integráció útján. – Már II. János Pál és XVI. Benedek magisztériumában is fellelhetők annak jelei, hogy a felszabadítás teológiájának képes érdemben hozzájárulni az egyház hivatalos teológiához. Novo Millennio ineutne (2001) kezdetű apostoli levelében II. János Pál arról beszélt, hogy arra van szükség, hogy „a szegények minden keresztény közösségben ʻotthon érezzék’ magukat”, hiszen ez a stílus képes a „legjobb és leghatékonyabb módon” Isten országa jó hírét megjeleníteni (no. 50); majd 2007-ben XVI. Benedek arra hívta fel a latin-amerikai püspökök figyelmét, hogy a szegények melletti döntés „bennfoglaltan [már] jelen van az azon Istenbe vetett krisztológiai hitben, aki értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen bennünket.” Szintén a kezdődő integráció jeleként fogható fel, hogy 1993-ban a Pápai Biblikus Bizottság A Szentírásmagyarázat az egyházban címmel közzétett dokumentumában a felszabadítás teológia hermeneutikai megközelítését – más „kontextuális” megközelítések mellett – fontosnak ismeri el.

A felszabadítási teológia hivatalos egyházi megítélésében azonban az áttörést Ferenc pápa tanítóhivatali megnyilatkozásai hozták meg. A pápa első önálló apostoli buzdításában, az 2013. november 24-én közzétett Evangelii Gaudium-ban, bármely felszabadítás teológust megszégyenítő határozottsággal kritizálja a globális kapitalizmus visszásságait: annak kizárásra épülő társadalmi rendjét (nr. 53) és pénzimádatát (nr. 55), valamint társadalmilag igazságtalan struktúráit (nr. 60). Az avatott helyzetelemzést követő elemzés során nem kevesebb mint 6 alkalommal kifejezetten és pozitív kontextusban említi a felszabadítás teológia programadó maximáját: a „szegények/legszegényebbek/legutolsók melletti elsődleges döntés” fontosságát (nr. 195, 198, 199, 200). Az egész apostoli exhortáció szóhasználata is árulkodó: a pápa beszél „Isten országáról” (nr. 180-181), „a szegénység strukturális okait” fejtegetve (nr. 202) kiemeli a „szolidaritás” fontosságát (nr. 187), felidézi a szegények és elnyomottak égig ható „kiáltását” (nr. 187, 193), használja a „társadalmi rossz (nr. 202) kategóriáját, sőt az „elidegenedés” (nr. 196) kifejezést is – csupa olyan fogalmat, amely eddig főként vagy kizárólag a felszabadítás teológusai szókészletére volt jellemző. Korai volna a jelenlegi pápa egyetlen tanítóhivatali megnyilvánulásából túlságosan messzemenő következtetéseket levonni. Mindazonáltal nem látszik jogosulatlannak az észrevétel, miszerint a felszabadítás teológiájának produktív meglátásai fokozatosan beépülnek a hivatalos katolikus tanításba; s talán nem túlzás ezen az úton egy további fontos mérföldkőnek tekinteni azt a könyvet sem, melyet nemrégiben Gerhard Ludwig Müller, a Hittani Kongregáció nemrégiben leköszönt prefektusa és Gustavo Gutiérrez, a felszabadítás teológia atyja közösen adott ki, elsőként 2004-ben németül, majd 2013-ban olaszul is, Dalla parte dei poveri. Teologia della liberazione, teologia della chiesa [A szegények oldalán. A felszabadítás teológiája, az egyház teológiája] címmel.

Az ateizmussal és a „relativizmus diktatúrájával” való teológiai számvetés – amellyel XVI. Benedek pápa számos megnyilatkozása foglalkozott – természetesen fontos, ám nem egyedülálló kihívás az egyház számára: ezek ugyanis elsősorban az európai problématudathoz kapcsolódó kérdések. A szegénységgel való szembenézés mindenesetre nem kevésbé sürgető feladat; s kétségkívül világméretű aktualitásra tart számot! Persze a Katolikus Egyháznak, és teológiájának szoros értelemben nem volt szüksége a felszabadítás teológiájára, hogy a szegények iránti felelősségét felismerje; annak tudata ugyanis a keresztény gondolkodásban az apostoli időktől fogva jelen volt. Ám ha a felszabadítás teológusai nyomán a globalizált világ mai kontextusában új hangsúly kerül erre az örök szempontra, az egyház méltán lehet hálás a mozgalom képviselőinek.

*******************************************

A magyar nyelvű könyv ismertetése a Magyar Kurírban (2017. szeptember 01.):

A szegények oldalán. A felszabadítási teológia címmel az Új Ember-kiadványok sorozatban tavaly év végén megjelent kötet ugyanis két nagyformátumú teológus írásait tartalmazza. Az egyikük Gustavo Gutiérrez perui domonkos szerzetes, akit általánosan a felszabadítási teológia atyjaként tartanak számon. A másik Gerhard Ludwig Müller egykori regensburgi püspök, aki a közelmúltig a római Hittani Kongregáció élén állt.

A két szerző együttes szereplése sokak szemében meglepőnek tűnhet, hiszen az egyházi közvélemény még ma is gyakran úgy tartja, hogy a felszabadítási teológia képviselői nem sok jóra számíthatnak a Vatikán részéről. Ez az előítélet egyrészt nem teljesen alaptalan, mert a hatvanas és a hetvenes években valóban adódtak feszültségek a tanítóhivatal és a dél-amerikai katolikus gondolkodás között, és vannak olyan felszabadítási teológusok (a legismertebbnek Leonardo Boff számít), akik teljesen egyéni utakon járva visszafordíthatatlannak tűnő konfliktusba kerültek a hierarchikus Egyházzal. Másrészt az említett előítélet ma már nehezen tartható, mióta több római dokumentum is kiállt a felszabadítási teológia jelentősége, sőt szükségessége mellett, s a hivatalos megnyilatkozásokban már II. János Pál idején felbukkantak jellegzetesen dél-amerikai kifejezések, például a strukturális bűn fogalma. Abban a folyamatban, amelynek során a dél-amerikai hívő reflexió közkincsévé vált az Egyháznak, nem csekély szerepe volt Gerhard Ludwig Müllernek, akit régóta személyes barátság fűz Gutiérrezhez. Rendszeresen felkereste Peru szegény vidékeit, a nyomorúságos körülmények között élő peruiakhoz hasonlóan sokszor egyszerűen a földön aludt, és így közvetlenül megismerte azt a környezetet, amelyben megszületett a felszabadítási teológia.

Biztosan vannak olyanok, akik eleve bizalmatlanul tekintenek minden olyan teológiára, amelyhez valamiféle jelző kapcsolódik. Ám éppen az Egyház hitét egyetemi professzorként előadó, majd a legmagasabb szinten őrző Müller mutat rá arra, hogy általános egységteológia márpedig nem létezik. A hívő reflexió mindig valamilyen kontextushoz kötődik, soha nem léphet ki a történelem és az idő keretei közül – a felszabadítási teológiában pedig csupán ez az elkerülhetetlen beágyazódás ölt testet.

De mégis miről van szó pontosan? Mire törekszik, mit kíván elérni a dél-amerikai katolikus gondolkodás? /…/ Ha Isten nem csupán a túlvilágon várja az embert, az üdvösség pedig nem pusztán az ember belső világára tartozik, akkor mindenkinek meg kell kapnia azt a lehetőséget, hogy egész lényével, teljes emberségével kerüljön kapcsolatba Istennel életének konkrét körülményei között. /…/

Vannak olyan helyzetek, amelyek megfosztják az embert attól, hogy valódi egyén, igazi szubjektum legyen, s ezekből a helyzetekből fel kell szabadítani. Latin-Amerika kortárs vértanúi, Óscar Romero vagy Ignacio Ellacuría ezért a felszabadításért adták az életüket, s az immár magyarul is megismerhető teológiai programot is ez az igény hatja át. /…/

Már ebből is látszik, mennyire alaptalan volt azok félelme, akik még a nyolcvanas és a kilencvenes években is attól tartottak, hogy a dél-amerikai teológusok pusztán egy szociológiai és társadalomreformátori cselekvéstervhez keresnek támaszt a keresztény hitben. Szó sincs ilyesmiről. A kötetben Gutiérrez rendszeresen kiemeli, hogy programja istenközpontú, s a szegények ügye mellett kiállva Isten országának ügye mellett áll ki. A kötet társszerzője szintén hangsúlyozza, hogy bár Dél-Amerikában kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak a társadalomtudományoknak (olykor marxista nézőpontból), a szociológiát és a rokon tudományterületeket soha nem értékelték túl. Ebből a szempontból az európai olvasónak nehézséget jelenthet, hogy egyes szociológiai és politikai kifejezéseket (például a kapitalizmus fogalmát) másként használnak Latin-Amerikában, mint az öreg kontinensen, de e különbségnek inkább körültekintő tájékozódásra, mintsem elhamarkodott ítéletekre kell sarkallnia.

Gerhard Ludwig Müller nem riad vissza attól az állítástól, hogy a II. vatikáni zsinat egyházképének a felszabadítási teológiában jelölhető meg a legjelentősebb hatása. E kijelentésnek eleve komoly érdeklődést kell keltenie minden józan katolikusban. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy Dél-Amerikában a teológiai gondolkodás mindig összefonódik a gyakorlati igénnyel, az elvi reflexió soha nem létezhet lelkiség, sőt szemlélődő lelkiség és misztika nélkül, s Gutiérrez árnyalt elemzései szerint a posztmodern kort nem utolsósorban az jellemzi, hogy az embereknek már nincs erejük és kedvük a dolgok megváltoztatásához, akkor azok az európai katolikusok is érintve érezhetik magukat, akiknek kényelmes és nyugodt életük körülményei között nincs különösebb érzékenységük az égbekiáltó igazságtalanságra. Gutiérrez és Müller írásainak tükrében az európai embert legalább arra kell figyelmeztetnie a felszabadítási teológiának, hogy semmilyen körülmények között nem engedhető meg emberek semmibe vétele, ahogyan az sem, hogy önös érdekek szabják meg, mi számít kereszténynek.

*******************************************

Hírek a Vatikánból (Vatican News, 2018. június 08.):

Ferenc pápa születésnapi üdvözlőlevelet küldött Gustavo Gutiérrez teológusnak, perui papnak, aki június 8-án töltötte be 90. életévét. A május 28-i dátummal ellátott levélben a Szentatya hangsúlyozza a domonkos szerzetes teológiai szolgálatát és kiemelt szeretetét a szegények és a társadalom kiselejtezettjei iránt. Személyes imáiról biztosítja életének ebben a jelentős pillanatában. Ferenc pápa továbbá köszönetet mond Gutiérrez atyának fáradozásáért és azért, hogy mindenkinek a lelkiismeretét felkeltette, hogy ne maradjon közönyös a szegénység és a kirekesztés drámája láttán. Arra buzdítja a perui papot, hogy folytassa imáit és másokért végzett szolgálatát, tanúságot téve az Evangélium öröméről.

Felszabadítás teológia

Itt jegyezzük meg, hogy Gustavo Gutiérrez perui teológus, domonkos szerzetes papot az 1971-ben kiadott „A felszabadítás teológiája” című könyve nyomán nevezték el a felszabadítási teológia atyjának. A nyolcvanas években az irányzat számos képviselőjét a marxista szemlélet egyes elemeinek átvételével vádolták. A Hittani Kongregáció ezért akkoriban több teológust is büntetésekkel sújtott.

****************************************

Időszerű, hasznos és szükséges – Ötvenéves a felszabadítási teológia. Magyar Kurír (2018. június 8.):

Görföl Tibor, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola docense, a Vigilia főszerkesztő-helyettese:

Maga a kifejezés alighanem még mindig idegenül cseng az európai keresztények fülében. Ez a latin-amerikai gyökerű teológiai mozgalom azonban időben és térben egyaránt hosszú utat tett meg a kezdetek óta, és mára vitathatatlanul szerves részévé vált az egyetemes katolikus szellemnek. Az időben megtett út fontos fejleményekkel járt: csiszolni lehetett félreérthető és pontatlan megfogalmazásokat, s el lehetett oszlatni különböző félelmeket. Kiderült, hogy a felszabadítási teológia nem kívánja kiszolgáltatni a keresztény szellemet a marxizmusnak, és nem alakítja át politikai intézménnyé az Egyházat. Az évek folyamán el is mélyült, és egyre érettebbé vált. Amikor jó néhány év elteltével Gutiérreztől megkérdezték, ugyanúgy írná-e meg főművét, az 1971-ben megjelent Teología de la liberaciónt, azt válaszolta, úgy van a könyvvel, mint egy szerelmes levéllel – az igazi szerelem nem múlik el, de érettebbé válik, s mivel könyve „Istennek, az Egyháznak és a népemnek írt szerelmes levél”, a változatlan tüzet most már új formában fejezné ki. A térbeli út szintén nagy kiterjedésű volt: Latin-Amerikából elvezetett az összes többi földrészre, s újfajta közösségbe vonta azokat, akiknek fontossá vált a felszabadítás ügye. De mi is pontosan a lényege annak a felszabadításnak, amelyet immár ötven éve sürget Gustavo Gutiérrez?

Az imént említett főművet az a meggyőződés hatja át, hogy Isten szeretete és az ember szabadsága nem választható el egymástól. Az isteni szeretet ugyanis szabaddá teszi az embert, megadja neki azt a szabadságot, hogy szeretettel válaszoljon arra a szeretetre, amelyet Isten részéről megtapasztalt. Csakhogy az elnyomás, a méltatlan bánásmód és az anyagi nyomor megfosztja szabadságától az embert, s ezért azt sem engedi, hogy szabad és szeretetteli viszonyban legyen Istennel. Ezek a veszélyek pedig rendkívül húsbavágóan jelentkeztek a dél-amerikai országok jelentős részében. Ezért hangsúlyozza Gutiérrez, hogy három lépésben kell megadni a szabadságot azoknak, akiket megfosztottak tőle. Először is igazságos társadalmi rendre van szükség; másodszor az önközpontúságtól a másokkal vállalt szolidaritásra kell elvezetni az embereket; harmadsorban a bűn szolgasága helyett a szeretetben élő közösségbe kell ágyaznia az életüket. Hajlamosak vagyunk könnyedén végigfutni a felszabadításnak ezen a három követelményén. Valójában viszont hallatlan nehézségekbe ütközik, aki megpróbálja megvalósítani őket.

Mindhárom követelmény azzal a meggyőződéssel függ össze, hogy a hit és az élet nem választható külön egymástól, s Istenről nem lehet a konkrét élethelyzetektől függetlenül beszélni. Elengedhetetlen, hogy új történelmi helyzetekben új módon hirdessük a változatlan tartalmú evangéliumot, mondja el újra és újra a perui domonkos, s ha igazságtalan viszonyok nyomorba döntenek és rabszolgává tesznek tömegeket, a kereszténység nem tehet úgy, mintha mi sem történne. A legkevésbé sem egyértelmű, hogy mitől válhat kereszténnyé egy társadalom. Pusztán Jézus Krisztus megvallása nem elég ehhez. Mert ahogyan tévedés lenne, ha a felszabadítás igényét összekevernénk a politikai messianizmussal, az is zsákutca lenne, ha a magánszférára korlátoznánk a hitet. Gutiérrez ugyanis a valódi keresztény közösség nagyszerűségére és erejére kívánja felhívni a figyelmet, s ezt a közösséget nagyrészt a szegények körében tapasztalja meg. Megindító megfogalmazása szerint a társadalom peremén élők egyrészt magának a peremnek a létjogosultságára emlékeztetnek (az önelégült és gondtalan középpel szemben), másrészt a peremről a középpontra, Isten szeretetére mutatnak, és az élet Istenének felfedezésére hívnak. Aki pedig maga is a feltámadás mellett akar hitet tenni egy olyan világban, amelyet a halál hatalmai tépnek-szaggatnak, annak az a dolga, hogy „kenyeret adjon a szegényeknek, segítsen az emberek közösséggé szervezésében, küzdjön az emberek jogaiért, törődjön a társadalom peremén élők egészségével, hirdesse az evangéliumot, átadja a hitbeli ismereteket, bocsásson meg testvéreinek, ünnepelje az eucharisztiát, imádkozzon, és adja oda az életét” – írta Az élet Istene című írásában 1982-ben a perui teológus. /…/

De pontosan akkor (a nyolcvanas évek derekán), amikor Gutiérrez alázatosan elismerte, mennyire fontosak voltak a felszabadítási teológiának az egyházi tanítóhivatal útmutatásai, Szent II. János Pál pápa határozottan kijelentette a brazil püspököknek, hogy a felszabadítási teológia nemcsak időszerű, de hasznos és szükséges is. És erről harminc év elteltével is nehéz lenne vitába szállni vele

*******************************************

Beszélgetés Beer Miklós püspök úrral (Magyar Kurír, 2018. szeptember 24.):

Beer Miklós püspök tavaly találkozott a pápával. /…/ Rá is érvényes, amit Simeon mondott Jézusról a templomban: „Jel lesz, amelynek ellentmondanak.” Mindenkit színvallásra kényszerít. Nehéz a szolgálata, de vállalja.

Mikor, hogyan találkozott először a püspök a felszabadítás teológiájának gondolataival, és milyen hatással voltak rá? – szólt a következő kérdés. Teológuséveiben, a hatvanas években, amikor Magyarországon az volt a felszabadítás teológiájáról a közkeletű vélekedés, hogy a marxizmus szivárgott be vele az egyházi berkekbe, ezért az óvatosság, távolságtartás a helyes hozzáállás – mondta el a főpásztor. A fegyveres harc fogalmának bevezetése miatt Beer Miklós is megijedt tőle, és nem sikerült igazán megértenie – ő kezdő lelkipásztorként az erőszakmentességet hirdető Gandhiért lelkesedett. A felszabadítás teológiájának valódi jelentését és jelentőségét csak jóval később értette meg, Ferenc pápa értelmezésében. Ő ugyanis ez ügyben is óriási váltást hozott. Beer püspök úgy látja, ha valaki igazán értheti a felszabadítás teológiáját, akkor az egy olyan főpásztor, mint Ferenc pápa, aki korábban Latin-Amerikában élt. És ő Romerót, ennek a mozgalomnak a mártírját 2015-ös boldoggá avatásával nem csak hogy rehabilitálta, hanem egyenesen példaként állította elénk. Ez merész lépés volt, amely sokakban zavart, bizonytalanságot ébresztett. Amikor 1980-ban Óscar Romerót meggyilkolták, a bűncselekmény híre kevéssé érte el a magyar sajtó ingerküszöbét; részben mert az még nem a mai netes világ volt: mint tőlünk igen távol történt esemény, nem igazán foglalkoztatta még az egyháziakat sem. /…/

Ferenc pápa nemrég újra hangsúlyozta: a migráció ügyében csak a szolidaritás és az irgalom lehet a megoldás – szögezte le válaszában Beer Miklós. Ahogy nemrég Sólyom László volt köztársasági elnök egy nyilvános beszélgetés során elmondta: az iszlám és a politikai iszlám megkülönböztetése éppolyan fontos, mint a kereszténységé a politikai kereszténységtől. Azon a szólamon túl, hogy meg kell védenünk a kereszténységünket, el kell gondolkodnunk azon is, hogy egyáltalán mit jelent kereszténynek lenni.

Meddig lehet még hátrálni? – a püspök, mint elmondta, sokszor elgondolkodik ezen, és vívódik miatta. Provokálni nem akar, de ha megkérdezik, azt mondja, amit igaznak tart, és nem azt, amit az emberek hallani szeretnének. Egy püspöknek prófétai hivatása is van: nem szabad hallgatnia. Homogén társadalom józan ésszel elképzelhetetlen. Akik a migrációtól félnek, sokszor csupán a maguk luxuséletét féltik. Mindennap körülbelül huszonkétezer ember hal éhen a világon. Sok helyen nincs iható víz, a környezetszennyezéssel lassan végleg tönkretesszük a Földet, pedig Isten mindannyiunk számára teremtette azt. A pápa mutatja számunkra az utat, a környezetünk megóvása érdekében is gyakran felemeli a szavát. Egyszerre lép fel a bűn struktúrái ellen, és figyelmeztet egyéni felelősségünkre. Követjük-e?

*************************************************************

Egy érsek, aki a rezsim támogatójából a szabadság hősévé és mártírjává vált: Szent  Óscar Arnulfo Romero

ALAN WOODS El Salvador: Romero érsek meggyilkolása. Eszmélet, XXIII. évf. 90. sz. (2011. nyár) 154-168.

1980. március 24-én Oscar Arnulfo Romero érsek szívét gyilkosok lőtték keresztül, az országot uraló reakciós oligarchia közvetlen utasítására. Romerót azért ölték meg, mert hangot adott az elnyomottak követeléseinek. A gyilkosok mind a mai napig büntetlenül maradtak, a tömegek azóta is várják az igazságtételt. 

Miközben világos, hogy az Egyházat üldöztetés érte az elmúlt három évben, még fontosabb, hogy tisztában legyünk annak okával […] Az üldöztetésre azért került sor, mert az Egyház védelmébe vette a szegényeket, közösséget vállalt a szegények sorsával.”

Az olyan egyház, amely nem szenved üldöztetést, hanem részesül az evilági támogatásban és privilégiumokban – vigyázzatok! – az nem Jézus Krisztus valódi egyháza.

Az olyan ima, amelyik nem nevezi nevén a bűnt, nem evangéliumi ima.

Az olyan ima, amely jóérzéssel tölti el a bűnösöket, és amely által azok megerősíttetnek bűnös állapotukban, elárulja az evangéliumi elhivatást.”

Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad.”

(Oscar Arnulfo Romero érsek, 1979. március 11.)

1980. március 24-én, hétfő éjjel Oscar Arnulfo Romerót szíven lőtték, miközben gyászmisét mondott egy barátja édesanyjáért. Perceken belül meghalt. 1980. március 23-án, a halála előtti napon közvetlenül az ország katonáihoz szólt heti prédikációjában, így kérlelve őket:

Isten nevében, e szenvedők nevében, akiknek a kiáltása napról napra hangosabban száll a mennyekig, kérlek benneteket, könyörgök nektek, parancsolom nektek: állítsátok meg az elnyomást.

A merénylet felbőszítette a tömegeket. Az érsek gyászszertartása alatt bomba robbant San Salvador katedrálisa mellett, és a kormánycsapatok tüzet nyitottak az ötvenezres tömegre, amely eljött leróni végső tiszteletét. Becslések szerint negyvenen haltak meg, és kétszázan sebesültek meg. /…/

A felszabadítás teológiája

El Salvador nagymértékben függött – és ma is függ – az Egyesült Államoktól. /…/ Salvador is elmaradott, jórészt agráralapú gazdaság, félfeudális földviszonyokkal; a föld túlnyomórészt néhány gazdag földbirtokos (latifundista) kezében van. A nagybirtokosok és tőkések alkotják az oligarchia reakciós blokkját, amely generációkon keresztül uralta az ország gazdasági és politikai életét. A kis létszámú és gazdag salvadori oligarchia szervezett állami terror révén tartotta fenn hatalmát. /…/ A társadalmi forrongás szükségképpen megmutatkozott a katolikus egyház alsóbb szintjein, a munkájuk révén a szegényekkel és elnyomottakkal szoros kapcsolatba kerülő papok körében. E forrongásból született meg a mozgalom, amelyet a felszabadítás teológiája néven ismerünk. Romero pályájának korai szakaszában semmi sem mutatott arra, hogy a szegények ügyének mártírjaként fog meghalni. /…/ Camillo Torres, egy katolikus pap, aki fegyvert ragadott és harcban ölték meg, egyszer kijelentette:

Levetettem a papi reverendát, hogy valódi pappá válhassak. Minden katolikusnak kötelessége, hogy forradalmárrá legyen; minden forradalmár kötelessége, hogy véghezvigye a forradalmat. Az a katolikus, aki nem forradalmár, halálos bűnben él.”

1968 és 1978 között több mint 850 papot, apácát és püspököt tartóztattak le, kínoztak meg és öltek megLatin-Amerikában. A salvadori jezsuita, Rutilio Grande nem sokkal halála előtt azt mondta:

Manapság veszélyes […] és gyakorlatilag illegális autentikus kereszténynek lenni Latin-Amerikában.”

A kulcsszó az „autentikus”. 1968-ban latin-amerikai katolikus püspökök gyűltek össze Medellinben, Kolumbiában. Az „intézményesült bűn”-ről beszéltek, amely Latin-Amerika népeinek többségét sújtja és tartja elnyomás alatt, és felhívást intéztek az egész egyházhoz a szegények támogatására. Eleinte Romero semmiféle közösséget nem érzett velük. Valójában korai pályájának nagy részében politikailag konzervatív volt. Ellenezte a bázisközösségekre alapozott lelkészi projekteket, mivel túl radikálisaknak érezte őket – ő a status quo megőrzésére törekedett. 1977 februárjában Romerót érsekké nevezte ki a San Salvador-i érsekség; e döntést ellenezte az alsópapság, viszont lelkesen fogadta a jobboldal és az oligarchia, mivel úgy vélték, hogy Romero épp az az ember, akire szükségük van az egyház „kommunistáktól” való megtisztításához. Kifejezetten konzervatív nézetei miatt választották ki erre a posztra. Romeróban bízott a katonai vezetés és az oligarchia is. Romero nyilvánosan bírálta a felszabadítási teológia követőinek egyre nagyobb visszhangot keltő progresszív állásfoglalásait. 1977-ben az országon agitációs hullám söpört végig. Sztrájkok és demonstrációk követték egymást, a parasztok elfoglalták a földesurak birtokait. Február 28-án, pár nappal Romero beiktatását követően, a választási csalás elleni nagyszabású tiltakozás vérfürdőbe torkollott, miután katonák támadtak a tiltakozókra a főváros főterén. Romero nem reagált az eseményekre. Majd 1977. március 12-én történt valami, ami megváltoztatta látásmódját. Meggyilkoltak egy radikális szerzetest, Rutilio Grandét, egy fiatal fiúval és egy 72 éves laikussal együtt. A szegényparaszti családból származó Rutilio atya a Medellin-irányzat szilárd támogatója volt. Romero személyesen ismerte és nagyra becsülte őt, így kérdezősködni kezdett, hogy miért nem indul hivatalos vizsgálat halála ügyében. Romero levelet írt az elnöknek. /…/ Természetesen nem kapott választ. Ezen a ponton Romero elkezdte újra és újra feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket az ő érseki kinevezését támogató vagyonos elit nem akart hallani.Pontosan ugyanezek az emberek álltak – tevőlegesen, vagy hallgatólagos egyetértésükkel – az erőszak mögött, amelynek révén megőrizhették pozíciójukat. /…/ A mozgalomnak az elnyomás eszközeivel való szétzúzására irányuló kísérletek csak fokozták a tömegek elszántságát. A munkások és parasztok gyakran menekültek templomokba a rendőri üldözések elől. 1978 húsvétján a BPR (az egyik gerillaszervezet) elfoglalta a katedrálist. Monseñor Romero arra kérte a hatóságokat, hogy ne avatkozzanak közbe; azzal érvelt, hogy habár ő nem ért egyet a templomfoglalással, a kormány nem hagyott választási lehetőséget a munkásoknak és a parasztoknak. A pulpitusról Romero hajlíthatatlanul szót emelt a katonák és a halálbrigádok által elkövetett jogtalanságok és az elnyomás ellen. Keményen bírálta a szélsőjobboldalt, és szorgalmazta a falusi közösségek és szegénynegyedek körében végzett lelkészi munkát.

A politikai hatalom a fegyveres erők kezében van” – jelentette ki Romero egyik prédikációjában, egy hónappal a halála előtt. „Lelkiismereti aggályok nélkül élnek ezzel a hatalommal. Csak ahhoz értenek, hogyan nyomják el a népet, és hogyan védelmezzék a salvadori oligarchia érdekeit”.

Romero kiállt azok mellett, akiknek nem volt lehetőségük a hangjukat hallatni. Az ő birtokában volt az egyedüli cenzúrázatlan hang San Salvadorban: egy kis rádióállomás, amelyen keresztül világgá kürtölte az eltűntek neveit. Egy ízben valakit elvittek, és soha senki nem hallott többé felőle; a család megkért egy papot, segítsen őt megtalálni. Az érsek figyelmét is felhívták az ehhez hasonló esetekre, és ő válaszokat követelt. Elkezdte rendszeresen ostromolni a hatóságokat, azt tudakolva, hogy miért tartóztatják le az embereket, hol vannak, és mi történik velük. 1979 májusában Romero hét dossziét mutatott be VI. Pál pápának, amelyek a gyilkosságokról, eltűnésekről, az emberi jogok megsértésének eseteiről szóló jelentéseket és dokumentumokat tartalmazták. Ugyanebben az időben a társadalmon belül a forradalmi forrongás tovább fokozódott, és ez tovább radikalizálta az érseket. 1980 januárjában a munkások, parasztok, diákok különféle szervezetei létrehozták az egyesült Coordinadora Revolucionaria de Masas-t (Tömegek Forradalmi Egyeztető Bizottsága), és demonstrációt hirdettek január 22-re, az 1932-es forradalmi felkelés évfordulójára. Ez volt a kis ország történelmének valaha volt legnagyobb tüntetése, mintegy 300 ezer résztvevővel. A tüntetésre kemény elnyomás volt a válasz. Általános sztrájkok sora következett. Romero keményen elítélte az elnyomást, sőt a tömegeknek az „erőszakos felkeléshez való legitim jogáról” beszélt. Egy február 2-án adott interjúban ezt mondta:

A keresztények nem félnek a harctól, tudják, hogyan kell harcolni, de előnyben részesítik a béke nyelvét. Ám ha egy diktatúra komolyan aláássa az emberi jogokat és a nemzet általános jólétét, amikor mindez elviselhetetlenné válik, és a párbeszéd minden csatornáját lezárják […] amikor ez történik, akkor az Egyház az erőszakos felkelés legitim jogáról beszél. [1]   Nem az Egyház feladata a felkelés időpontjának kitűzése, vagy annak pontos meghatározása, hogy mikor zárult be a párbeszéd összes csatornája. De figyelmeztetem az oligarchiát: tárjátok ki kezeteket, adjátok oda gyűrűiteket, mielőtt elérkezne az idő, amikor a kezeteket fogják lecsapni.”

**********************************************************************

Jegyzetek

1 1984: Libertatis nuntius [EnglishFrenchGermanItalianPolish, PortugueseSpanish]

2 1986: Lásd: Libertatis conscientia (1986.) https://katakombablog.com/libertatis-conscientia-1986/

3 Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma (2004.) mint ún. társadalmi cselekvési kézikönyv egyértelműen megfogalmazta a katolikus társadalmi tanítás irányelveit az ellenállással kapcsolatban is, bár nem konkrétan, s nyilván nem kizárólagosan a felszabadítás teológiájával kapcsolatosan, hanem általános jelleggel is:

401. A társadalmi tanítás megnevezi az ellenálláshoz való jog gyakorlásának kritériumait: „A fegyveres ellenállás az államhatalom elnyomásával szemben csak akkor igazolható, ha egyidejűleg teljesülnek a következő feltételek:

(1) hogy biztos tudomás szerint az emberi alapjogok súlyosan és tartósan sérülnek;

(2) hogy az orvoslás minden más eszköze kimerült;

(3) hogy ezáltal nem áll elő még súlyosabb rendezetlenség;

(4) hogy megalapozott kilátás van a sikerre, és

(5) hogy ésszerűen jobb megoldás nem látható előre.”

A fegyveres harc a legkivételesebb eszköznek tekintendő arra, hogy általa „a nyilvánvalóan és huzamos időn át fennálló erőszakos uralmat, amely az elemi személyi jogokat sérti és az országban súlyosan károsítja a közjót”, fel lehessen számolni. A veszély nagysága, amit korunkban az erőszak alkalmazása magában hordoz, mondatja egyesekkel, hogy a passzív ellenállás útjának előnyt kellene adni minden egyes esetben, „mint ami az erkölcsi elvekkel inkább tűnik összeegyeztethetőnek és nem kevésbé sikert ígérő az erőszaknál.”

Sok más dokumentum mellett hasonlóképp fogalmaz a felszabadítás teológiájának kritikáját megfogalmazó Libertatis conscientia is:

A végső eszköz

79. Különös tiszteletben kell tartani ezeket az elveket a fegyveres harchoz folyamodás végletes esetében, amelyet a Hittani Kongregáció végső megoldásnak minősített, amennyiben véget kell vetni „egy nyilvánvaló és tartós zsarnokságnak, amely súlyos károkat okoz az ember alapvető jogai síkján és veszélyes mértékben árt egy országban a köz javának”. [119] Ennek az eszköznek a konkrét alkalmazása azonban csak akkor engedhető meg, ha már megtörtént a helyzet igen alapos értékelése. Tekintettel az erőszakhoz folyamodás területén felhasznált technikai eszközök folyamatos fejlődésére és az erőszak alkalmazásában rejlő veszélyek növekvő súlyosságára, nem kevésbé sikert ígérő és az erkölcsi elvekkel jobban összhangban levő utat nyit az az eljárás, amelyet manapság „passzív ellenállásnak” neveznek.

Sem a fennálló hatalom, sem a felkelők csoportjai részéről soha nem szabad elfogadni a bűnös eszközökhöz való folyamodást, amilyenek például a lakosság rovására elkövetett megtorlások, a kínzások, a terrorizmus módszerei és a szándékos provokációk, abban a tudatban, hogy a tömegtüntetések emberek halálával járnak. Ugyanígy elfogadhatatlanok a gyűlöletes rágalomhadjáratok, amelyek lelki vagy erkölcsi téren megsemmisíthetnek egy személyt.

 

***************************************************************

Gutierrez, Gustavo: Teologia de La Liberacion – Pdf

img (3)
liberation_theology-large (1)

Teologia della Liberazione, il difficile riavvicinamento

Kapcsolódó oldalak:

Az ellenállás joga és módjai (Pdf)

Libertatis conscientia (1986.)

Katakomba-paktum (1965.)

Compendio della Dottrina Sociale della Chiesa (2004.) / Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma (2004.)

Katolikus társadalmi tanítás



https://www.docdroid.net/bPG8u0k/katakomba-alapvetes.pdf