⇓ Megosztás ⇓
Baranyai Béla: A “szegények melletti opció”. Új Ember (2014. 11. 02.):
A II. vatikáni zsinat történetének egy kevéssé ismert epizódja az az esemény, melyet katakomba- szerződésként tart számon az egyháztörténelem. A római Szent Domitilla katakombáinál 1965. november 16-án negyven püspök aláírt egy esküt, melyhez később még ötszáz püspök csatlakozott. Ebben azt vállalták, hogy a szegényeket állítják lelkipásztori működésük középpontjába. A szerződésben jól meghatározott, gyakorlati lépésekre kötelezték magukat az aláírók. Ezek szerint „lakás, étkezés és közlekedési eszközök tekintetében” úgy élnek majd, ahogyan a környezetükben élők. A gazdagságról „egyszer és mindenkorra” lemondanak, nem viselnek drága ruhát és nemesfémből készült hivatali jelvényt. Tevékenységük során igyekeznek a hátrányos helyzetűeknek a lehető legnagyobb segítséget megadni. Olyan törvények és struktúrák megalkotását szorgalmazzák, melyek az igazságosság és az egyenlőség elvein nyugszanak.
Ezután a Szentatya személyes érintettségét mutatta be, olyan információkat is kifejtve, amit a hallgatóság nagy része nem ismert, hiszen a II. vatikáni zsinat eseményeiről hallottak, de arról, hogy annak valóra váltása érdekében körülbelül ötszáz püspök paktumot kötött, az úgynevezett katakombapaktumot, arról nem. Ez a politikai titkos szövetségekkel ellentétben nem a nagyobb pénz és hatalom megszerzésére irányult, ellenkezőleg: a püspökök azt vállalták, hogy a zsinati szellemiség megélésében élen járnak, azt hirdetik majd, amit maguk is megélnek, kiemelten is a triumfalista egyház helyett a peremen levőkkel szolidáris egyházat. Az eszme leglátványosabban Dél-Amerikában terjedt el, ahol a szegények melletti kiállás nagyon szúrta a szemét a hatalomnak, olyannyira, hogy püspökök életét oltották ki emiatt. Ferenc pápa, aki személyesen nem volt ugyan ott a II. vatikáni zsinaton, elkötelezettje lett annak, megérintette őt, olyannyira, hogy püspökként később önként vállalta a katakombapaktum teljesítését, és most pápaként is ezt követi.
De időben visszafelé is érdemes haladnunk, egy olyan esemény felé, amely mintha szintén a peremére sodródott volna az egyháztörténeti emlékezetnek. 1965 novemberébe kell visszatérnünk, helyileg a római Szent Domitilla-katakombába, ahol a világ minden földrészéről negyven püspök gyűlt össze, hogy közösen ünnepeljék az Eucharisztiát, és prófétai erejű fogadalmat tegyenek. A később további ötszáz püspök által aláírt szöveget a már többször említett Lercaro bíboros nyújtotta át VI. Pálnak. A rendhagyó dokumentum aláírói arra tettek ígéretet, hogy a szegényeket állítják püspöki tevékenységük középpontjába, és maguk is egyszerű körülmények között élnek, lemondva a hatalmi jelvényekről és a társadalmi rangot kifejező címekről. Az úgynevezett katakombapaktum néhány bevezető megjegyzés után összesen tizenhárom pontban foglalja össze azokat a tennivalókat, amelyek az egyházmegyéiket az evangéliumi szegénység szellemében vezetni kívánó püspökökre várnak.
Az egyes pontok egészen apró részletkérdéseket (például a saját néven nyitott bankszámlákról való lemondást) éppúgy érintenek, mint egy olyan igazságos társadalmi rend kialakításának igényét, amely valóban megfelel Isten gyermekei méltóságának, vagy azt a felismerést, miszerint „a püspöki kollegialitás akkor felel meg leginkább az evangéliumnak, ha közösen az emberek nagy részét (az emberiség kétharmadát) szolgálja, azokat, akik fizikai, kulturális és erkölcsi szempontból nyomorban élnek, s ezért kötelezzük magunkat, hogy a szegény nemzetek püspöki karaival együtt sürgető projekteket valósítunk meg, lehetőségeinkhez mérten”. Hogy a VI. Pálnak átnyújtott dokumentum miért került az egyháztörténeti emlékezet valamelyik eldugott szegletébe, annak alighanem az az oka, hogy a több száz aláíró püspöknek nem a szándékuk nyilvános kifejezése és megjelenítése volt a céljuk, hanem elsősorban új gyakorlatot kívántak kezdeni.
Ma azonban azért is érdemes emlékezetünkbe idézni a szöveget, mert az aláírók senkivel, az Egyház egyetlen rétegével és tagjával szemben sem fogalmaztak meg bírálatot, nem marasztaltak el és nem igyekeztek kiszorítani senkit, hanem egyszerűen új kezdetnek kötelezték el magukat. És ki lepődne meg azon, hogy amikor arról beszélnek, a nemzetközi szervezetek szintjén is tanúsítani akarják az evangéliumot, magától értetődően hozzáteszik: úgy, ahogyan VI. Pál pápa tette az ENSZ nyilvánossága előtt?
Szinódusi atyák egy csoportja megújította a Katakomba-paktumot. Magyar Kurír (2019. október 22.):
Az amazóniai szinóduson részt vevő atyák egy csoportja október 20-án, vasárnap reggel a Domitilla-katakombában megújította azt a paktumot, melyet a II. vatikáni zsinat idején negyven latin-amerikai zsinati főpásztor írt alá a szegények iránti szolidáris elkötelezettség jegyében.
******************************************************
Az egyetlen forrás, ahol ma e dokumentum teljes szövegét megtaláljuk, a Boaventura Kloppenburg ferences püspök által készített A II. vatikáni zsinat krónikája. Ő a Szolgáló és szegény egyház szerződése címet adta a dokumentumnak. 〈KLOPPENBURG, Boaventura (org.). Concílio Vaticano II. Vol. V, Quarta Sessão. Petrópolis: Vozes, 1966, 526-528.〉
A Katakomba-paktum magyarra fordított szövegét Keresztes András fordításában, a Verbita rend folyóirata alapján közöljük: Katakomba-paktum. A szolgáló és szegény egyház szerződése. Világposta, Újfolyam, XI. évf. 4. sz. (2015. tél). 8-9.
A Katakomba-paktum szövege
„…elkötelezzük magunkat a következők mellett:
► 1. Arra fogunk törekedni, hogy úgy éljünk, amint a körülöttünk élő emberek élik hétköznapi életüket a lakás, az étkezés, a közlekedés és hasonlók tekintetében (vö. Mt 5,3;
6,33–34; 8,20).
► 2. Egyszer s mindenkorra lemondunk arról, hogy akár a látszat szerint, akár ténylegesen gazdagok legyünk, különösen, ami a hivatali ruházatunkat (drága anyagok, hivalkodó színek) és hivatali jelvényeinket illeti, melyek nem készülhetnek drága anyagból – sem aranyból, sem ezüstből –, hanem meg kell felelniük az evangéliumnak (vö. Mk 6,9; Mt 10,9; ApCsel 3,6).
► 3. Nem fogunk sem ingatlant, sem ingóságot birtokolni, sem saját bankszámlával rendelkezni, és minden tulajdonunkat, melyre valóban szükségünk van, az egyházmegye, illetve szociális vagy karitatív intézmények nevére íratjuk (vö. Mt 6,19–21;
Lk 12,33–34).
► 4. Ha csak lehetséges, egyházmegyénk pénz- és vagyongazdálkodását olyan laikusokból álló bizottságra bízzuk, melynek tagjai megfelelő szakértelemmel és apostoli lelkülettel rendelkeznek, annak érdekében, hogy mi, püspökök ne gondnokok és intézők,
hanem pásztorok és apostolok lehessünk (vö. Mt 10,8; ApCsel 6,17).
► 5. Elutasítjuk, hogy akár szóban, akár írásban olyan címekkel szólítsanak meg bennünket, amelyek társadalmi jelentőséget vagy hatalmat fejeznek ki (eminenciás, excellenciás, monsignore…). Ehelyett azt szeretnénk, hogy atyának (padre) szólítsanak bennünket, ami megfelel az evangéliumnak (vö. Mt 20,25–28; 23,6–11; Jn 13,12–15).
► 6. Magatartásunkban és társadalmi kapcsolatainkban el akarjuk kerülni annak minden látszatát is, hogy a gazdagokat vagy a hatalmasokat bármiféle előnyben vagy kivételes bánásmódban részesítjük – például istentiszteletek és társadalmi összejövetelek alkalmával, akár vendégként, akár vendéglátóként (vö. Lk 13,12–14; 1Kor 9,–14–19).
► 7. Hasonlóképp kerülni fogjuk, hogy másoknak hízelegjünk, hiúságukat legyezzük, vagy kezükre játszunk, amikor adományokat kérünk vagy köszönünk meg, vagy bármilyen más okból. A híveket arra fogjuk kérni, hogy az adományozást tekintsék az istentiszteletek, az apostoli munka és a szociális tevékenység normális, természetes részének (vö. Mt 6,2–4; Lk 15,9–13; 2Kor 12,4).
► 8. A gazdaságilag hátrányos helyzetben lévők, elhanyagoltak apostoli–pasztorális szolgálata érdekében mindent rendelkezésre bocsájtunk, amit ez a szolgálat megkíván tőlünk pénzben, időráfordításban, együttérzésben vagy bármilyen anyagi eszközben anélkül, hogy ezzel egyházmegyénk más személyeinek vagy csoportjainak kárt okoznánk.
Támogatni fogunk minden laikust, szerzetest és papot, akiket az Úr arra hív, hogy életüket és munkájukat megosszák a szegényekkel és a munkásokkal, és így hirdessék számukra az evangéliumot (vö. Lk 4,18; Mk 6,4; ApCsel 18,3–4; 20,33–35; 1Kor 4,12; 9,1–27).
► 9. Tudatában annak, mit kíván meg az igazságosság és a szeretet, arra fogunk törekedni, hogy a jótékonysági cselekedeteket átirányítsuk olyan szociális intézmények kialakításába és működtetésébe, amelyek az igazságosságon és a felebaráti szereteten alapulnak, és minden férfira és nőre egyaránt tekintettel vannak. Ezzel szerény szolgálatot tudunk tenni az illetékes állami szervezeteknek (vö. Mt 25,31; 25,46; Lk 13,12–14; 33,34).
► 10. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy kormányunk és közszolgálataink felelősei olyan törvényeket, struktúrákat és társadalmi intézményeket hozzanak létre és működtessenek, amelyeket megkíván az igazságosság és az egyenlőség, az egyes ember és az emberiség harmonikus fejlődése. Ezáltal egy olyan új társadalmi rendnek kell megszületnie, amely megfelel az emberi és istengyermeki méltóságnak (vö. ApCsel 2,44–45; 4,32–35; 5,4; 2Kor 8 és 9; 1Tim 5,16).
► 11. Mivel a püspöki kollegialitás akkor felel meg legjobban az evangéliumnak, ha az az emberiség azon nagyobb részének szolgálatában valósul meg, amely testi, kulturális és erkölcsi nyomorban él (ilyen az emberiség kétharmada), kötelezettséget vállalunk arra, hogy:
– lehetőségeink szerint részt veszünk a szegény nemzetek sürgős projektjeinek megvalósításában;
– nemzetközi szervezetek szintjén is tanúságot teszünk az evangéliumról, ahogy VI. Pál pápa is tette az Egyesült Nemzetek Szervezetének színe előtt;
– és közösen fogunk fellépni azért, hogy olyan gazdasági és kulturális struktúrák jöhessenek létre, amelyek az emberiség elszegényedett többségének kiutat jelentenek a nyomorból ahelyett, hogy egy folyton gazdagabbá váló világban egész nemzetek szegényednének el.
► 12. Pasztorális szeretettel kötelezzük magunkat arra, hogy megosztjuk életünket Krisztusban testvéreinkkel, valamennyi pappal, szerzetessel és laikussal, hogy hivatalunk valódi szolgálat legyen. Ennek értelmében:
– velük együtt rendszeresen kritikus vizsgálatnak vetjük alá saját életünket;
– őket munkatársainknak tekintjük, hogy ily módon a Szentlélek által inspirált animátorok legyünk, nem pedig evilági értelemben vett főnökök;
– és ezért arra törekszünk, hogy emberileg mindig jelen legyünk számukra, nyíltak és megszólíthatóak legyünk;
– nyitottak leszünk minden ember felé, bármelyik vallás követői is legyenek (vö. Mk 8,34–35; ApCsel 6,1–7; 1Tim 3,8–10).
► 13. Miután visszatértünk egyházmegyénkbe, megismertetjük tagjaival ezeket a kötelezettségvállalásainkat, és kérjük őket, segítsenek bennünket megértésükkel, együttműködésükkel és imájukkal.
Isten segítsen minket, hogy elhatározásainkhoz hűek maradjunk.”
**********************************************************
A püspökök vezetője Dom Hélder Câmara, Recife (Brazilia) érsek volt, akinek boldoggá avatási pere a jelenben zajlik. Aláírta a paktumot Roger Etchegaray érsek, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának későbbi elnöke is. A Katakomba-paktum szövegét az 56-os magyarokat befogadó Giacomo Lercaro bíboros adta át Szent VI. Pál pápának a II. Vatikáni Zsinaton.
A Katakomba-paktum erős szálakkal kötődik a felszabadítás teológiájához (lásd: katakombablog.com/a-felszabaditas-teologiaja/)
Szent Domitilla katakomba:
Catacombe Domitilla –Patto delle Catacombe — Catacombe Domitilla – Le Catacombe
A Szent Domitilla katakombákat a Verbita rend őrzi
*********************************************************
Kapcsolódó oldalak:
A felszabadítás teológiája (1965 -)
Libertatis conscientia (1986.)
Compendio della Dottrina Sociale della Chiesa (2004.) / Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma (2004.)
Katakombablog 
Hozzászólás