⇓ Megosztás ⇓
Caritas in Veritate
LITTERAE ENCYCLICAE CARITAS IN VERITATE SUMMI PONTIFICIS BENEDICTI PP. XVI
Részletek
21. VI. Pálnak részletes elgondolása volt a fejlődésről. A „fejlődés” szóval azt a célt kívánta jelölni, hogy a népek megmeneküljenek mindenekelőtt az éhezéstől, a nyomortól, a járványos betegségektől és az írástudatlanságtól. Ez gazdasági szempontból a nemzetközi gazdasági folyamatokban való aktív és arányos részvételüket jelenti; társadalmi szempontból a felkészült és szolidáris társadalom irányában történő kibontakozást; politikai szempontból pedig a demokratikus rezsimek olyan mértékű megszilárdulását, hogy biztosítani tudják a szabadságot és a békét. Oly sok év múltán, miközben aggodalommal figyeljük a fejlődést és a napjainkban bekövetkezett válság kilátásait, azt kérdezzük, vajon az utóbbi évtizedekben alkalmazott fejlődési modell mennyiben tett eleget VI. Pál elvárásainak. Felismerjük, hogy megalapozottak voltak az Egyház aggodalmai abban a tekintetben, hogy az ember kizárólag technológiai képességeivel képes lenne reális célokat kitűzni és a rendelkezésre álló eszközöket mindig megfelelő módon használni. A profit hasznos dolog, ha mint eszköz arra a célra irányul, amely értelmet ad annak, ahogyan megtermelik, és ahogyan felhasználják. Ha azonban a profit kizárólagos céllá válik, ha helytelen módon állítják elő, és ha figyelmen kívül hagyja a közjót, mint végső célt, azzal a veszéllyel jár, hogy lerombolja a gazdagságot és szegénységet okoz. A VI. Pál által kívánatosnak tartott gazdasági fejlődésnek olyannak kellett volna lennie, amely reális, mindenki számára elérhető és valóságosan fenntartható növekedést eredményez. Tény, hogy a fejlődés olyan pozitív tényező volt és maradt, amely emberek millióit emelte ki a nyomorból, és sok országnak adta meg a lehetőséget, hogy a nemzetközi politika hatékony szereplőjévé váljon. Mindemellett fel kell ismernünk azt is, hogy ez a gazdasági fejlődés súlyosan meg volt és meg van terhelve torzulásokkal, drámai problémákkal, amelyeket a jelenlegi válsághelyzet még inkább kidomborít. Ez kérlelhetetlenül szembesít minket azokkal a döntésekkel, amelyek egyre inkább magára az ember sorsára vonatkoznak, aki képtelen eltekinteni önnön természetétől. A színre lépő technikai erők, a világot behálózó kölcsönös függések, a helytelenül alkalmazott, sőt mi több: spekulatív pénzügyi tevékenység reálgazdaságra gyakorolt pusztító hatásai, a nagy bevándorlási hullámok, amelyeket gyakran úgy gerjesztenek, hogy azután nem kezelnek megfelelően, a Föld erőforrásainak szabályozatlan kiaknázása: mindez a problémák megoldásához szükséges mértékű reflexióra késztet minket; e problémák nem csupán újak azokhoz képest, amelyekkel VI. Pál szembesült, hanem, és mindenekelőtt döntően befolyásolják az emberiség jelenlegi és jövőbeli javát. A válságnak, megoldásmódjainak, valamint nem kevésbé a jövőben lehetséges új fejlődésnek a szempontjai egyre szorosabban összefüggenek egymással, kölcsönösen feltételezik egymást, ami egészükben való megértésüket igényli, valamint egy új, emberközpontú szintézist. A jelenlegi gazdasági helyzet összetettsége és súlyossága jogosan tölt el minket aggodalommal, azonban realista szemlélettel, bizalommal és reménnyel kell vállalnunk az új felelősségeket; erre hív annak a világnak a helyzete, amelynek mélységes kulturális megújulásra, valamint alapértékeinek újra felfedezésére van szüksége, hogy azokra építhessen fel egy jobb jövőt. A válság arra kötelez, hogy újragondoljuk útitervünket, új szabályokat alkossunk a magunk számára, és új munkaformákat találjunk, hogy a pozitív reményekre összpontosítsunk, és vessük el a negatív dolgokat. Így a válság az újragondolás és újraértelmezés alkalmává válik. A jelenlegi nehézségeket ezzel az inkább bizalomteljes, mint szkeptikus szellemmel közelítjük meg alkalmas módon.
22. A fejlődés képe ma többközpontú. Mind az elmaradottság, mind pedig a fejlődés szereplői és okai sokfélék, a hibák és érdemek szintén differenciáltak. Ennek a ténynek arra kell ösztönöznie, hogy szabaddá váljunk azoktól az ideológiáktól, amelyek gyakran mesterségesen leegyszerűsítik a valóságot, valamint arra, hogy tárgyilagosan vizsgáljuk a problémák minden emberi dimenzióját. Ahogy már II. János Pál jelezte, a gazdag és a szegény országok közötti határvonal immár nem olyan világos, mint a Populorum progressio korában volt. [55] Abszolút számokban mérve növekszik a világ gazdagsága, de növekednek az egyenlőtlenségek is. A gazdagabb országokban a társadalom új csoportjai szegényednek el, új típusú szegénységek keletkeznek. A szegényebb térségeken egyes csoportok pazarló és fogyasztói túlfejlettséget könyvelhetnek el maguknak, amely elfogadhatatlanul szemben áll az elembertelenítő nyomorúság tartós helyzeteivel. „Az egyenlőtlenség hangos botránya” [56] folytatódik. Sajnálatos módon magától értetődő jelenség lett a korrupció és a törvénytelenség a régi és újabb gazdag országok gazdasági és politikai szereplőinek magatartásában csakúgy, mint a szegény országokban. Azok között, akik figyelmen kívül hagyják a munkások emberi jogait, nagy nemzetközi vállalatokat és lokális gazdasági csoportosulásokat egyaránt találunk. A nemzetközi segélyek az adományozók láncolatán vagy a kedvezményezettek körén belüli felelőtlen akciók következtében sokszor célt tévesztenek. A fejlődés, illetve az elmaradottság nem anyagi, kulturális okainak együttesében szintén azt látjuk, hogy a felelősségnek ugyanez a kifejeződési formája termelődik újra. Ugyancsak megtalálhatók a tudáskincs védelmezésének mértéktelen formái a gazdag országok részéről a szellemi tulajdonjogok túlzottan merev érvényesítése következtében, különösen az egészségügy terén. Eközben pedig néhány szegény országban szívósan tovább élnek az olyan kulturális modellek és viselkedésbeli társadalmi normák, amelyek lassítják a fejlődés folyamatát.
23. A világ számos térsége jelentős fejlődésen ment keresztül – jóllehet problematikus módon és nem ugyanolyan úton –, így elfoglalhatják helyüket a jövőben fontos szerepet játszó nagyhatalmak között. Ki kell azonban mondanunk, hogy a csupán gazdasági és technológiai szempontú fejlődés nem elégséges. Mindenekelőtt valódi és minden oldalú fejlődésre van szükség. A gazdaságilag hátrányos helyzetből való kiemelkedés önmagában pozitív dolog, de nem oldja meg az ember fejlődésének komplex problematikáját sem ezekben a feltörekvő országokban, sem a gazdaságilag fejlett országokban, sem pedig az egyelőre még szegény országokban, mely utóbbiak a kizsákmányolás régi formáin túl még a torzulások és egyenlőtlenségek jellegzetes vonásait mutató növekedés negatív következményeitől is szenvednek.
24. A VI. Pál szeme elé táruló világ sokkal kevésbé volt integrált világ, mint a mai, jóllehet a szocializálódás folyamata már előrehaladt annyira, hogy ő is beszélhetett a társadalmi kérdés világméretűvé válásáról. A gazdasági tevékenység és a politikai működés még saját illetőségi körükön belül maradtak, és következésképp kölcsönös bizalommal lehettek egymás iránt. A termelő tevékenység döntő súllyal megmaradt a nemzeti kereteken belül, és a pénzügyi beruházások határokon kívüli forgalma is meglehetősen korlátozott volt, így sok állam politikája képes volt maga meghatározni gazdasági prioritásait, és irányítani valamiképpen haladási irányát az ekkor még rendelkezésére álló eszközökkel. Ezért a Populorum progressio a központi, jóllehet nem kizárólagos szerepet „az államhatalmaknak” tulajdonította. [59]
Korunkban viszont az állam olyan helyzetben van, hogy az új nemzetközi gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi környezet, amelyet a pénztőke, valamint a materiális és immateriális termelőeszközök növekvő mobilitása jellemez, korlátokat szab szuverenitása elé. Ez az új környezet módosította az államok politikai hatalmát.
Ma, leszűrve a jelenlegi gazdasági válság tanulságait, amelyek azt mutatják, hogy az állami intézmények közvetlenül bekapcsolódnak a tévedések és a rossz működésmódok korrigálásába, még valóságosabb szükség mutatkozik az állam szerepének és lehetőségeinek újfajta értékelésére, amelyet bölcsen újra át kell gondolni és értékelni ahhoz, hogy az államok képesek legyenek akár az újfajta megközelítésekkel is megfelelő választ adni a mai világ kihívásaira. Előre látható, hogy az állami tekintély szerepének pontosabb meghatározásával megerősödnek a nemzeti és nemzetközi politikának ezen új formái, amelyek a civil társadalomban működő szervezetek tevékenysége nyomán fejtik ki hatásukat; ezen az úton járva remélhető, hogy a polgárok figyelme és részvétele mélyebben gyökeret ver majd a közügyekben (res publica). /…/
32. A népek fejlődésének tablóján ma megmutatkozó jelentős újdonságok sok esetben újszerű megoldások szükségességét vetik fel. Ezeket együtt, minden valóságelem sajátos törvényszerűségét tiszteletben tartva, továbbá az ember olyan teljességben való szemléletében kell megtalálnunk, amely tükrözi a személy különböző aspektusait, de azokat a szeretet által megtisztított szemmel nézi. Így értékes iránybeli egyezések és konkrét megoldási lehetőségek fognak napvilágra kerülni anélkül, hogy az emberi élet egyetlen lényeges összetevője is elhomályosulna.
A személy méltósága és az igazságosság követelményei megkövetelik, különösen ma, hogy a gazdasági döntések ne növeljék túlzott, morálisan elfogadhatatlan mértékben a különbségeket a gazdagodás tekintetében, [83] és hogy továbbra is prioritást élvezzen a munkához jutás, illetve a munka megtartása mindenki számára. A helyes szemlélet alapján ugyanezt követeli „a gazdasági logika” is. Az egy országon belüli és az országok közötti társadalmi egyenlőtlenség szisztematikus növelése, azaz a relatív szegénység tartós növekedése nem csak a gazdaság összefüggő rendszerét erodálja, veszélyeztetve ezzel a demokráciát, de a „társadalmi tőke”, vagyis a mai polgári együttéléshez múlhatatlanul szükséges, bizalmon, megbízhatóságon, a szabályok tiszteletben tartásán alapuló kapcsolatok folyamatos lepusztulása miatt negatív hatással van a gazdaság szintjére is.
A közgazdaságtan mindig is arra tanított, hogy a strukturális bizonytalanság helyzete termelésellenes magatartásformákat generál, pusztítja az emberi erőforrásokat, amennyiben a munkás inkább passzívan alkalmazkodik az automatikus mechanizmusokhoz, mint hogy felszabadítaná önnön kreativitását. Ezen a ponton is megfigyelhető a gazdaságtudomány és a morális helyzetértékelés egybeesése. Az emberi értékek mindig gazdasági értékek is, és a gazdaság működési hibáinak mindig megvan az ára az emberi oldalon is.
Emlékeztetnünk kell arra is, hogy a kultúráknak a technológiai dimenzióra tekintő nivellálása, ha rövid távon hasznos is a profitszerzés szempontjából, hosszú távon a kölcsönös gazdagodás és a dinamikus együttműködés akadálya. Érdemes megkülönböztetni a rövid és a hosszú távú gazdasági és társadalmi szempontokat. A munkásjogok védelmének csökkenése, vagy a haszonból való részesedés rendszereinek megtagadása abból a célból, hogy az ország nemzetközi téren versenyképesebb legyen – ez megakadályozza a hosszú távú fejlődés elérését. Figyelmesen értékelni kell tehát a jelenlegi, rövid vagy éppen nagyon rövid távú gazdaság irányába mutató törekvések személyellenes következményeit. Ez a gazdaság és a gazdasági célok értelmének újfajta elmélyült elemzését kívánja meg, [84] valamint a fejlődési modell alapos, hosszú távú felülvizsgálatát működési zavarainak és torzulásainak kiküszöbölése érdekében. Valójában ugyanezt kívánja a Föld ökológiai helyzete is; de mindenekelőtt ezt kívánja az ember kulturális és morális válsága, amelynek tünetei egy idő óta a világ minden részén szemmel láthatóak. /…/
36. A gazdasági tevékenység a piac logikájának egyszerű kiterjesztésével nem képes megoldani minden társadalmi problémát. Ezt a tevékenységet a közjó keresésének mint célnak kell irányítania, amiért pedig a politikai közösségnek is, és elsősorban neki kell a felelősséget viselnie. Ezért szem előtt kell tartani, hogy komoly egyensúlyhiányt idéz elő, ha a gazdasági tevékenységet, mint amelyre csupán a gazdagság előteremtése tartozik, elválasztják a politikai tevékenységtől, mint amelyre viszont az igazságosság érvényesítése tartozna az újraelosztás révén.
Az Egyház minden időben úgy tartotta, hogy a gazdasági tevékenység nem fogható fel valamiféle társadalomellenes dolognak. A piac önmagában nem az a terep, ahol az erős a gyenge fölé kerekedhet, és nem is szabad ilyenné válnia. A társadalomnak nem kell védekeznie a piac ellen, mintha a piac ipso facto, léténél fogva eleve a hiteles emberi viszonyok halálát hozná magával. Az kétségtelenül igaz viszont, hogy a piac negatív módon is működtethető, de nem azért, mert ilyen a piac természete, hanem mert bizonyos ideológia így irányíthatja. Nem szabad elfeledni, hogy piac, a maga pőre állapotában – nem létezik. Formáját kulturális tényezőktől nyeri, ezek adják meg a piac sajátosságait és irányítják azt. A gazdaság és a pénzügy eszközök, amelyeket lehet rosszul használni, ha irányítóit tisztán önző célok ösztönzik. Így önmagukban véve jó eszközök is veszedelmesekké változtathatók. Azonban az elhomályosodott emberi ész az, ami ilyen következményeket okoz, nem pedig az eszköz önmagában. Ezért nem az eszközt kell okolni, hanem az embert, az ember erkölcsi tudatát, személyes és társadalmi felelősségérzetét.
Az Egyház társadalmi tanítása fenntartja, hogy hiteles emberi, baráti, közösségi, szolidaritáson és kölcsönösségen alapuló viszonyok a gazdasági tevékenység színterén is fenntarthatók, nem csupán azon kívül vagy azt követően. A gazdaság szférája nem etikailag semleges terület, nem is természetéből következően embertelen vagy közösségellenes. Az ember tevékenységének része, és éppen mert emberi, szükséges, hogy az erkölcs strukturálja és irányítsa.
Az előttünk álló nagy kihívás, amelyet a jelen globalizációs korszak fejlődéssel kapcsolatos problémái még ki is éleztek, amelyet a gazdasági-pénzügyi válság még sürgetőbbé tett, éppen azt igazolja mind a gondolkodás, mind a magatartás számára, hogy nem csupán a társadalometika olyan hagyományos alapelvei nem homályosulhatnak el, mint az átláthatóság, a tisztesség és a felelősség, hanem a kereskedelmi kapcsolatokban az ingyenesség elve és az ajándékozásnak, mint a testvériség kifejeződésének logikája is megtalálhatja a maga helyét a normális gazdasági tevékenység keretében, s meg is kell azt találnia. Ez jelenleg az ember igénye, ám maga a gazdaság logikája is ezt az igényt diktálja; egyszerre a szeretet és az igazságosság igénye.
37. Az Egyház társadalmi tanítása mindig úgy tartotta, hogy az igazságosság a gazdasági tevékenység valamennyi fázisára vonatkozik, mivel az embert és az ember szükségleteit érinti. A források felkutatásának, a finanszírozásnak, a termelésnek, a fogyasztásnak és a gazdasági körforgás összes többi fázisának vannak megkerülhetetlen morális implikációi. Következésképpen minden gazdasági döntés erkölcsi jellegű következményekkel jár. Ezt a társadalomtudományok és a mai gazdasági tendenciák is megerősítik. Valaha talán elképzelhető volt elsősorban a gazdaságra bízni a gazdagság előteremtését, s majd utóbb a politikára róni, hogy elossza ezt a gazdagságot. Ma ez sokkal nehezebb, tekintettel arra az adottságra, hogy a gazdasági tevékenység többé nincs földrajzi határok közé szorítva, míg a kormányzatok hatalma továbbra is elsősorban lokális jellegű. Így az igazságosság szabályaira már kezdettől, a gazdasági folyamatok kibontakozásával párhuzamosan oda kell figyelni, nem pedig majd utána vagy csak mellékesen. Szükséges továbbá, hogy a piacon belül lehetőség nyíljon olyan személyek gazdasági tevékenységére, akik szabadon úgy döntenek, hogy a tisztán profitorientált szemlélettől eltérő elvek szerint alakítják a maguk tevékenységét – anélkül, hogy emiatt a gazdasági haszon előállításáról lemondanának. Számos vallási, világi indíttatású gazdasági szereplő igazolja ennek konkrét lehetőségét.
A globalizáció korában a gazdaságot a versengés egymástól teljesen eltérő kultúrákhoz kötődő modelljei befolyásolják. Az ezekből fakadó gazdasági, vállalkozói magatartások találkozási pontjukat elsősorban a csere-igazságosság szempontjában találják meg. Kétségtelen, hogy a gazdasági életnek szüksége van szerződésre, amely az értékegyenlőség alapján szabályozza a javak cseréjének viszonylatait. Ám éppen ilyen nagy szüksége van igazságos törvényekre és a politika által irányított újraelosztási formákra, sőt, mi több, a gazdaságnak szüksége van olyan tettekre, amelyek az ajándékozás szellemét árasztják. Úgy tűnik, a globális gazdaság az előbbi logikát, a szerzőségalapú csereviszonyt részesíti előnyben, de közvetve vagy közvetlenül azt is megmutatja, hogy szüksége van a másik kettőre, a politika logikájára, meg a feltétel nélküli ajándékozás logikájára is.
38. Elődöm, II. János Pál már jelezte ezt a problémát, amikor a Centesimus annus enciklikában kiemelte egy hármas rendszer szükségességét, amelynek szereplői: a piac, az állam és a civil társadalom. [92] Ő az ingyenesség és a testvériesség gazdaságának legtermészetesebb közegeként a civil társadalmat jelölte meg, nem állt azonban szándékában tagadni a másik két közeg szerepét sem. Ma elmondhatjuk, hogy a gazdasági élet többdimenziós valóságként fogható fel: különböző mértékben és eltérő módokon ugyan, de mindegyik dimenzióban jelen kell lennie a kölcsönös testvériség szempontjának. A globalizáció korában a gazdasági tevékenység nem szakítható el az érdeknélküliségtől, amely terjeszti és táplálja a szolidaritást, az igazságosságért és a közjóért viselt felelősséget a gazdaság különböző résztvevőiben és szereplőiben. Itt kifejezetten egyfajta gazdasági demokrácia konkrét és mély értelmű formájáról van szó. A szolidaritás elsősorban azt jelenti, hogy mindenki felelősséget visel mindenkiért, [93] így ez nem köthető kizárólag az államhoz. Míg tegnap még lehetett azt gondolni, hogy előbb az igazságosságra kell törekedni, az érdeknélküliség pedig ez után következik, mint valami kiegészítő elem, ellenben ma azt kell mondjuk, hogy érdeknélküliség nélkül még az igazságosságnak sem lehetséges érvényt szerezni. Olyan piacra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy azonosan méltányos feltételek között, szabadon működjenek különféle termelési célokat követő vállalkozások. A profitorientált magánvállalkozás és a különböző jellegű állami vállalatok mellett meg kell gyökerezzenek és szóhoz kell jussanak olyan termelő szerveződések is, amelyek a kölcsönösség elvén alapulnak és társadalmi célokat követnek. Ezek piaci találkozásától azt várhatjuk, hogy a vállalkozói magatartásmódok egyfajta keveredése jön létre, s ennek nyomán a figyelem a gazdaság civil-társadalmasodására irányul. A szeretet az igazságban ez esetben azt jelentené, hogy olyan formát és struktúrát kell adni az effajta gazdasági kezdeményezéseknek, amely – anélkül, hogy elvetné a profitot – az értékegyenlőségen alapuló cserénél és az öncélú profitszerzés pőre logikájánál magasabb célra irányul. /…/
40. A nemzetközi gazdaság jelenlegi mozgásai, melyeket súlyos torzulások és működési zavarok jellemeznek, mélységes változásokat igényelnek a vállalkozás megértésmódjában is. A vállalkozási szféra régi modelljei eltűnőben vannak, más, ígéretes módozatok körvonalazódnak a láthatáron. Kétségkívül az egyik legnagyobb veszély az, hogy a vállalkozások szinte kizárólag a befektetők elvárásainak felelnek meg, míg végül társadalmi értékük erre korlátozódik. Kiterjedésük növekedésével és egyre nagyobb tőkeigényük miatt a vállalkozások mind ritkábban kerülnek olyan állandó vezetők vezetése alá, akik nem csupán rövid, hanem hosszú távú felelősséget éreznek vállalkozásuk élete és eredményei iránt, és egyre kevésbé függenek egyetlen területtől. Mi több, a termelő tevékenység úgynevezett kihelyezése gyengítheti a vállalkozóban az olyan érdekeltekkel szembeni felelősségérzetet, mint a munkavállalók, a beszállítók, a fogyasztók, a természeti környezet és a környező tágabb társadalom – azoknak a szereplőknek a javára, akik nem kötődnek az adott földrajzi térséghez, s következésképpen rendkívüli mozgékonyságra képesek. Ma a nemzetközi tőkepiac nagy cselekvési szabadságot élvez. Ugyanakkor az is igaz, hogy terjedőben van a vállalkozásoknál a szélesebb körű társadalmi felelősség szükségességének tudata. Még ha azok az etikai megfontolások, amelyek jelenleg a vállalkozói világ társadalmi felelőssége körüli harcot irányítják, az Egyház társadalmi tanításának tükrében nem is teljességgel elfogadhatók, mégis tény, hogy egyre inkább terjedőben van az a meggyőződés, miszerint a vállalkozói magatartás nem lehet egyedül a tulajdonosok érdekeire tekintettel, felelősséget kell viselnie az összes többi, a vállalkozás életében részt vállaló szereplőért is: a munkásokért, az üzleti partnerekért, a termelés különböző elemeinek beszállítóiért és az érintett közösségért. Az utóbbi években feltűnően növekszik a kozmopolita menedzserek csoportja, akik gyakran csupán azoknak a főrészvényesi utasításoknak tartoznak felelősséggel, amelyek általában névtelen pénzügyi alapokat jelentenek, és amelyektől az ő javadalmazásuk de facto függ. Ezzel szemben ma is sok olyan, hosszú távon gondolkodó menedzser van, akik mindinkább számot vetnek a saját vállalkozásuk és működésük színhelye vagy színhelyei között fennálló szoros kapcsolatokkal. VI. Pál arra ösztökélt, vegyük komolyan azt a veszélyt, amit a tőkéknek a kizárólag egyéni nyereség érdekében történő külföldre vitele a tőkés saját nemzetének okoz. [95] II. János Pál pedig azt tanította, hogy a beruházásoknak a gazdasági aspektuson túl mindig van morális jelentősége is. [96] Mindez – hangsúlyoznunk kell – ma is érvényes, dacára annak a ténynek, hogy a tőkepiac erőteljesen liberalizálódott, és a modern technicista gondolkodás azt sulykolja, hogy a beruházás merőben gyakorlati cselekvés, s nem egyúttal emberi és morális tett is. Nincs miért tagadni, hogy a tőke képes jót tenni akkor is, ha nem otthon, hanem külföldön fektetik be. Az igazságosság követelményeit azonban tiszteletben kell tartani, számot vetve azzal, hogyan keletkezett ez a tőke, és milyen veszteségeket okozhat a hiánya az embereknek, ha nem ott használják fel, ahol létrejött. [97] El kell kerülni a pénzügyi források spekulatív céllal történő felhasználását, azt a kísértést, hogy csak rövid távú profitra törekedjenek a vállalkozás tartós fenntarthatósága helyett, és ne legyenek tekintettel annak reálgazdasági hasznosságára, ne vegyék figyelembe további gazdasági kezdeményezések méltányos és alkalmas elősegítését a fejlesztésre szoruló országokban. Egyáltalán nincs okunk tagadni, hogy a tőke kihelyezése használhat az azt befogadó országnak, amennyiben beruházásokhoz és a képzettség növeléséhez vezet. A munka és a szakmai tudás univerzális szükséglet. Nem szabad azonban kihelyezni mindezeket pusztán azért, hogy előnyös feltételeket érjenek el, vagy, ami még rosszabb, kizsákmányolás céljából anélkül, hogy a helyi közösséget valóságosan hozzásegítené az erős gazdasági és társadalmi rendszer megteremtéséhez, ami a stabil fejlődés nélkülözhetetlen összetevője.
41. E gondolatmenet összefüggésében hasznos megjegyeznünk, hogy a vállalkozásnak többértékű jelentősége van, és ez egyre erősödni fog. A piac-állam kételemes rendszerének régóta tartó egyeduralma ahhoz szoktatott minket, hogy kizárólag kapitalista típusú magánvállalkozóra gondoljunk egyfelől, s másfelől az államra mint irányítóra. Valójában azonban a vállalkozást összetettebben kellene értelmezni. Egy sor gazdaságon kívüli megfontolás szól emellett. A vállalkozásnak, még a szakmai aspektust megelőzően, van emberi jelentősége. [98] A vállalkozásjelleg ott van minden munkában, ha azt személyes tettként (actus personae) értelmezzük; [99] ez az oka annak, hogy minden munkásnak lehetősége van megtennie a maga hozzájárulását, tudatában annak, hogy valamilyen értelemben „a sajátjában dolgozik”. [100] Jó okkal tanította VI. Pál, hogy „minden munkás – teremtő”. [101] Pontosan azért léteznek különféle típusú, a puszta „privát” és „állami” megkülönböztetéstől eltérő vállalkozások, hogy megfeleljenek a munkás igényeinek és méltóságának, valamint a társadalom szükségleteinek. Mindegyik sajátos vállalkozói lehetőségeket igényel és testesít meg. Annak érdekében, hogy olyan gazdaság épüljön fel, amely a közeljövőben képes megteremteni a nemzeti és világméretű közjót, helyes számot vetni a vállalkozásnak ezzel a kiterjedtebb jelentőségével. Ez a tágabb értelmezés kedvez a különböző jellegű vállalkozások közötti kölcsönös hatásoknak, a nonprofit világ és a profit világa közötti, az állami szféra és a civil társadalom közötti, továbbá a fejlett és a fejlődő országok közötti átjárhatóság lehetőségeinek.
A politikai hatalom szintén olyan többértékű jelentőséggel bír, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalom iránt felelős és emberléptékű új gazdasági, termelési rend megvalósítása során. Ahogyan a vállalkozói tevékenység differenciált módjait igyekszünk támogatni, ugyanúgy kell elősegíteni a differenciált és több szinten működő állami hatalmat. Napjaink integrált gazdasága nem küszöböli ki az államok szerepét, sőt a még hathatósabb kölcsönös együttműködés feladatával bízza meg a kormányzatokat. Az ésszerűség és az előrelátás megfontolásai egyaránt azt javallják, hogy ne hirdessük meggondolatlanul az állam végét. Úgy tetszik, az államnak, a jelenlegi válság megoldásának összefüggéseit tekintve, inkább növekednie kell, és számos illetőségi körét visszaszereznie. Vannak azután olyan országok, amelyekben az állam felépítése vagy újra felépítése továbbra is a fejlődés kulcsmotívuma. A nemzetközi segítségnek a jelenlegi gazdasági problémák megoldására alkotott szolidaritáson alapuló terv keretében főképpen az alkotmányos, jogi és adminisztratív rendszer megszilárdítására kell összpontosítaniuk azokban az országokban, amelyek még nincsenek teljességgel birtokában ezeknek a javaknak. A gazdasági segítség mellett olyan segítségre is szükség van, amely a jogállamisági garanciák megerősítésére irányul, mint a közrend rendszere, a hatékony, mégis az emberi jogokat tiszteletben tartó büntetésvégrehajtás, és a valóban demokratikus intézmények. Nem szükségszerű, hogy az állam jellegzetességei egyszer s mindenkorra ugyanolyanok maradjanak: a gyenge intézményi rendszer megerősítésének támogatása kiválóan együtt járhat más, kulturális, szociális, lakóhelyi vagy vallási jellegű politikai szereplők erősítésével az állam mellett. A politikai hatalom helyi, nemzeti és nemzetközi szintű tagolása a gazdasági globalizációs folyamat irányításának egyik legjobb útja. Ez a mód annak elkerülésére is, hogy a globalizációs folyamat a demokrácia alapjait fenyegesse. /…/
45. Az ember legmélyebb erkölcsi igényeire adott válaszoknak fontos és jótékony hatásuk van gazdasági vonatkozásban is. A gazdaságnak szüksége van ugyanis tisztességesen működő etikára; nem akármilyen etikára, hanem emberbarát etikára. Ma sokat beszélnek etikáról a gazdaság, a pénzügyek és a vállalatok világában. Tanulmányi központok és képzési helyek jönnek létre a business ethics művelésére; a magasan fejlett országok világában elterjedt a vállalatok társadalmi felelőssége körül keletkezett mozgalmak kísérőjeként az etikai tanúsítványok rendszere. A bankok úgynevezett „etikai számlákat” és befektetési alapokat kínálnak. Kibontakozóban van az „etikai pénzügylet”, mindenekelőtt a mikrohitel és általában a mikrofinanszírozás. Ezek a fejlemények elismerést érdemelnek, és rászolgálnak a széles körű támogatásra. Pozitív hatásaik érezhetők a föld kevéssé fejlett régióiban is. Ugyancsak helyes kidolgozni a morális megítélés szilárd kritériumát, mivel ismeretes az „etikai” jelző jelentésének bizonyos elhasználódása; ha ezt általános jelentésben használják, nagyon is eltérő tartalmakat jelölhet. Ez olyan messzire mehet, hogy e kifejezés örve alatt olyan döntések és szándékok is érvényre juthatnak, amelyek ellentmondanak az igazságosságnak és az ember valódi érdekeinek.
Sok függ ugyanis a morális vonatkoztatási rendszertől. Ehhez a témához sajátos hozzájárulást nyújt az Egyház társadalmi tanítása, amelyet az embernek „Isten képmásaként” (Ter 1,27) való teremtésére alapoz: olyan tényre, amelyből ugyanúgy ered az emberi személy sérthetetlen méltósága, ahogyan a természetes erkölcsi normák transzcendens értéke is. Az olyan gazdaságetika, amely eltekint e két pillértől, elkerülhetetlenül annak a veszélynek tenné ki magát, hogy elveszíti morális minőségét, és engedi magát eszközzé tenni; pontosabban fogalmazva: azt kockáztatná, hogy a fennálló gazdasági és pénzügyi rendszer egyik funkciójává válik, ahelyett hogy annak hibáit javítaná. Így egyebek között végül erkölcsileg vállalhatatlan elképzelések finanszírozását is igazolná. A továbbiakban az „etikai” szót nem ideológiailag diszkrimináló értelemben kell használni, megengedve, hogy úgy értsük, mintha nem lennének etikusak azok a kezdeményezések, amelyek formálisan nincsenek ezzel a minősítéssel felcicomázva. Nem csupán arra kell törekedni – és ez a megjegyzés itt lényeges –, hogy a gazdaságnak és a pénzügyeknek „erkölcsi” területei és szektorai jöjjenek létre, hanem arra is, hogy az egész gazdasági és pénzügyi szféra erkölcsös legyen, és ez ne merüljön ki a pusztán külsőséges viselkedésben, hanem e szférák saját belső természete szerint azok lényegéből fakadjon. Erre vonatkozóan mondja ki, ha emlékezünk rá, az Egyház közelmúltban kifejtett társadalmi tanítása teljes világossággal, hogy a gazdaság a maga összes ágazatával együtt a sokoldalú emberi cselekvés részterülete. [113] /…/
49. Ami a környezetért érzett aggodalmat és a környezetvédelmet illeti: az ezzel összefüggő kérdésekkel kapcsolatban ma megfelelő figyelmet kell szentelni az energetikai problémáknak. A szegény országok fejlődésében jelentős akadálynak bizonyul a nem megújuló energiaforrások felvásárlása egyes államok, befolyásos csoportok és vállalkozások által. Ezek a szegény országok sem gazdasági eszközökkel nem rendelkeznek, hogy maguk teremtsék meg a hozzáférést a rendelkezésükre álló nem megújuló energiaforrásokhoz, sem pedig az új és alternatív források kutatását nem képesek finanszírozni. A természeti tartalékok felvásárlása, méghozzá éppen a szegény országokban, kizsákmányoláshoz és nemzetek közötti vagy gyakran országokon belüli konfliktusokhoz vezet. Ezeknek az országoknak a területén egyre gyakoribbak az ilyen konfliktusok, halált, rombolást és további pusztításokat okozva. A nemzetközi közösségre hárul az a parancsolóan sürgető feladat, hogy olyan intézményes megoldásokat találjon, amelyek megállítják a nem megújuló energiaforrások kizsákmányoló felhasználását – és teszik ezt a szegény országok bevonásával, hogy velük együtt tervezzék meg a jövőt.
Ezen a vonalon is sürgető szükség van a megújuló szolidaritásra, különösen a fejlődő és a magas fokon iparosodott országok között. [118] Lehetséges és szükséges is, hogy a technológiailag élenjáró országok csökkentsék energiafogyasztásukat, mert miközben tovább fejlődik a feldolgozóipar termelése, egyre jobban terjed a polgárok között a környezet iránti érzékenység is. Hozzá kell ehhez tennünk, hogy az energiafelhasználás hatékonyságának javítása ma lehetséges és megvalósítható is, csakúgy, mint az alternatív energiák keresésének szorgalmazása. Azonban az energiatartalékok világméretű újrafelosztása is szükséges, úgy, hogy azok az országok, amelyek nem rendelkeznek saját forrásokkal, hozzájuthassanak azokhoz. Nem szabad az ő sorsukat a korábban érkezettek kezére adni, vagy megengedni, hogy az erősebb logikája jusson érvényre. Figyelemre méltó problémáról van szó, amely, ha megfelelő módon akarjuk megközelíteni, megkívánja minden olyan következményének felelős tudatosítását, amelyek az új nemzedékekre zúdulnak majd, mindenekelőtt arra a szegény országokban élő rengeteg fiatalra, akik „követelik, hogy kivehessék az őket megillető részt egy jobb emberi világ megalkotásából”. [119]
50. Ez a felelősség globális, mert nem csupán az energiát, hanem a teljes teremtést érinti, amelyet nem szabad kifosztott állapotban hagynunk hátra az újabb generációknak. Megengedett az ember számára, hogy felelősségteljesen rendelkezzen a természet felett, hogy oltalmazza, hogy használja, és hogy akár új formában, megújuló technológiákkal művelje, úgy, hogy a természet méltó módon befogadja és táplálni tudja a lakosságot, amely benépesíti. Mindenki számára van hely ezen a Földön: az emberiség egész családjának kell megtalálnia a maga számára a szükséges tartalékokat a természet közreműködésével, amely Isten ajándéka gyermekeinek, hogy ott megéljenek munkájuk és életrevaló találékonyságuk révén. Tudatában kell lennünk azonban annak a nagyon komoly kötelezettségünknek, hogy a következő generációknak Földünket olyan állapotban kell átadnunk, hogy ők is méltó módon élhessenek, és képesek legyenek tovább művelni azt. Ez magában foglalja azt is, „hogy maguk a következő generációk is felelős mérlegeléssel döntik el, melyik utat válasszák, amelyen ezt a célt, az ember és környezete közötti szövetséget erősíthetik, amelynek Isten teremtő szeretete tükrének kell lennie – annak a szeretetnek, amelyben eredetünk megleljük, és felé tartunk.” [120] Csak kívánnunk lehet, hogy a nemzetközi közösség és az egyes kormányok hatékonyan legyenek képesek megakadályozni a természet környezetkárosító használatát. Éppen ezért szükségszerű, hogy valamennyi illetékes tekintély megtegye azokat a szükséges erőfeszítéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy az általános környezeti erőforrások felhasználásának gazdasági és társadalmi költségei nyíltan feltárhatókká legyenek, és teljes egészében a haszonélvezők fedezzék azokat – nem pedig más népek, vagy a jövendő nemzedékek. A környezet, az erőforrások és az éghajlat védelme megköveteli, hogy nemzetközi részről valamennyi nemzetközi felelős közösen cselekedjen, és kész legyen munkálkodni ezért, jó meggyőződéssel, a törvényeknek megfelelően és szolidaritást vállalva bolygónk leggyengébb régióival. [121] A gazdaság egyik legnagyobb feladata éppen az erőforrások minél hatékonyabb felhasználása, nem pedig a pazarlás, miközben annak is tudatában kell lenni, hogy maga a hatékonyság fogalma nem értéksemleges fogalom.
51. Az a viselkedési minta, amely alapján az ember a környezettel bánik, befolyással van arra a viselkedési módra is, ahogyan önmagával bánik, és viszont. Ez kihívás a mai társadalom számára, hogy komolyan vizsgálja felül életstílusát, amely a világ számos részén a hedonizmus és a konzumizmus felé hajlik, és amellyel szemben a belőlük fakadó károk ellenére ez a társadalom közönyös marad. [122] Valódi szemléletváltásra van szükség, amely arra ösztönöz minket, hogy olyan új életmódot fogadjunk el, „amelynek elemei az igaz, a szép és a jó keresése, valamint a többi emberrel alkotott közösség a közös fejlődés érdekében. Ezeknek az elemeknek kell a fogyasztási, takarékoskodási és beruházási szokásokat meghatároznia.” [123] Ahogyan a polgári szolidaritás mindenfajta megsértése környezeti károkat vált ki, úgy a környezeti károk a maguk részéről társadalmi békétlenségeket indítanak el. A természet korunkban olyan erősen integrálódott a társadalmi és kulturális folyamatok dinamikájába, hogy többé már szinte semmilyen spontán változást nem képes produkálni. Az elsivatagosodás és számos agrárvidék lepusztulása is az ott lakó népesség elszegényedésének és az elmaradottságnak az eredménye. Ha ösztönözzük valamennyi emberi közösség gazdasági és kulturális fejlődését, ez egyúttal védelmezi a természetet is. Milyen sok természeti kincs megy háborúk miatt veszendőbe! Egy nép belső békéje és a népek közötti béke a természet nagyobb védelmét tenné lehetővé. A természeti erőforrások, különösen a vízkészletek felvásárlása súlyos konfliktusokat idézhet elő az érintett népek körében. Az erőforrások felhasználásáról szóló békés megállapodás oltalmazná a természetet, és ezzel egyidejűleg az érintett társadalmak jó közérzetét is szolgálná.
Az Egyház felelősséget visel a teremtésért, és ezt a felelősséget nyilvánosan is érvényre kell juttatnia. Ha pedig ezt teszi, nem csak a földet, a vizet, a levegőt kell védelmeznie, amelyek mind hozzátartoznak a teremtés adományához. Az embert kell védelmeznie mindenekelőtt, saját önpusztítása ellenében. Szükség van valamire, ami egyfajta – jól értelmezett – humánökológiának nevezhető. A természet károsítása szorosan összefügg azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja. Ha a társadalomban elfogadottá lesz a „humánökológiai” szemlélet [124], abból nyeresége származik a környezeti ökológiának is. Ahogyan az emberi erények összeköttetésben vannak egymással, és az egyik erény megromlása rombolja a többit is, úgy az ökológiai rendszer szintén rá van utalva annak a tervnek a betartására, amely a társadalomban való egészséges együttélést és a természethez való jó viszonyt egyaránt érinti.
Ahhoz, hogy a természetet védelmezzük, nem elégséges ösztönző vagy megszorító intézkedésekkel beavatkozni, de nem elegendő csupán a megfelelő útmutatás sem. Ezek fontos segédeszközök, ám a meghatározó probléma a társadalom általános erkölcsi magatartása. Amennyiben a társadalomban az élethez és a természetes halálhoz való jogot nem tartják tiszteletben, ha az ember fogantatása, magzati élete és születése mesterséges körülmények között történik, ha emberi embriókat áldoznak fel kísérleti célokra, a humán ökológia fogalma végső soron értelmét veszíti, és vele együtt a környezeti ökológia fogalma is eltűnik a köztudatból. Ellentmondás az új generációtól megkövetelni a természeti környezet oltalmazását akkor, ha a nevelés és a törvények nem segítenek nekik abban, hogy saját magukat is tiszteljék. A természet könyve egy és oszthatatlan, mind a természet vonatkozásában, mind az élet, a nemiség, a család, a társadalmi kapcsolatok, röviden: a teljesértékű emberi fejlődés tekintetében. A környezettel szembeni kötelezettségeink összefüggnek azokkal a kötelességeinkkel, amelyeket magával az emberi személlyel szemben, és annak a másik emberrel való kapcsolataiból fakadóan viselünk. Egyes kötelességeket elvárni, másokat pedig elfojtani nem lehet. A mai mentalitásnak és gyakorlatnak súlyos ellentmondása ez, amely megalázza az embert, megterheli a környezetet, károsítja a társadalmat. /…/
57. A hit és az értelem közötti párbeszéd tudja csak valóságossá tenni a felebaráti szeretet társadalmi művét, és szakszerű kereteket teremt ahhoz, hogy közös nézőpontból, testvérien működjenek együtt hívők és nemhívők az emberiség igazságosságán és békéjén munkálkodva. A Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban a következőt mondták erről a zsinati atyák: „Hívők és nemhívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami csak a földön van, az emberhez, mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni.” [136] A hívők számára a világ nem a véletlen, de még csak nem is a szükségszerűség gyümölcse, hanem az Isten terve szerinti valóság. Innen adódik a hívőknek az a kötelessége, hogy fáradozásaikban minden jóakaratú emberrel – más vallásokhoz tartozókkal és nemhívőkkel is – összefogva, világunkat valóban az isteni tervnek megfelelővé tegyék, hogy úgy éljenek Teremtő színe előtt, mint egyetlen család. A szeretet különleges jele és egészen biztosan a hívők és nemhívők közötti testvéri együttműködés fő ismérve a szubszidiaritás elve, [137] az ember elidegeníthetetlen szabadságának kifejeződése. A szubszidiaritás mindenekelőtt a személynek a köztes csoportok és társulások révén adott segítség. Olyan esetekben nyújtott segítség, amikor valamit a személyek és társadalmi szubjektumok a maguk erejéből nem képesek elvégezni, és mindig magába foglalja azt az emancipációs céltételezést is, hogy a segélynyújtás a megsegített szabadságát és bevonását részesíti előnyben, ami nem más, mint a saját felelősség vállalása. A szubszidiaritás elve figyelemmel van a személy méltóságára, benne olyan szubjektumot lát, aki mindig képes arra, hogy adjon a másiknak. A szubszidiaritás, miközben a kölcsönösség révén az ember legbelsőbb állapotát tudatosítja, a leghatékonyabb ellenszer a gyámkodó társadalmi rendszerek minden formájával szemben. Képes magyarázattal szolgálni a társadalmi tagozódás sokrétűségére és ezáltal a szubjektumok sokféleségére, de a közöttük lévő összhangra is. Tehát egy, a globalizáció irányítására különösen alkalmas elvről van szó, amely valódi emberi fejlődés felé is vezet. Annak érdekében, hogy ne valamiféle veszedelmes egyeduralmi természetű egyetemes hatalom keljen életre, a globalizáció irányításának szubszidiáris jellegűnek kell lennie, éspedig több lépcsősnek és különféle szintekre tagoltnak, amelyek nyomon követhető módon működnek együtt. Olyan szubszidiáris és a hatalom megosztásán alapuló tekintély megszervezésére van szükség, [138] amely nem sérti a szabadságot, és konkrét eredményeket mutat fel.
58. A szubszidiaritás elvének meg kell őriznie szoros kapcsolatát a szolidaritás elvével és viszont. Mert ahogyan a szolidaritás nélkül a szubszidiaritás társadalmi partikularizmusba csúszik, éppen úgy igaz az is, hogy a szubszidiaritás nélkül a szolidaritás olyan társadalmi rendszerekbe torkollik, amelyek megalázzák a rászorulókat. Ezt a szabályt általános értelemben különösen akkor kell figyelembe venni, amikor a nemzetközi fejlesztési segélyek folyósítására vonatkozó kérdésekről van szó. Ezek a kölcsönt nyújtó szándékán túlmutatva néha függőségi helyzetben tarthatnak egy népet, ráadásul a megsegített országon belül erősíthetik a helyi kizsákmányoló hatalom helyzetét. Ezért a gazdasági segélyeknek is olyanoknak kell lenniük, amelyeket nem kísérhetnek hátsó gondolatok. Nem csupán az érintett országok kormányának bevonása szükséges, hanem a civil társadalom helyi gazdasági szereplőinek, kulturális tényezőinek, valamint a helyi egyházaknak a bevonása is. /…/
62. Újabb, a teljes emberi fejlődés szempontjából figyelmet érdemelő kérdés a migráció problémája. Megrendítő ez a jelenség az érintett személyek nagy száma miatt, és azok miatt a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák miatt, amelyeket a migráció felvet; megrendítő azok miatt a drámai kihívások miatt, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll. Azt mondhatjuk, korszakos jelentőségű problémával kell itt szembenéznünk, amely megköveteli a nemzetközi együttműködés erőteljes és messzire tekintő politikáját, hogy megfelelő módon közelíthessünk hozzá. Ilyen politikát a migránsokat kibocsátó és befogadó országok közötti együttműködésből kiindulva kell kialakítani; ennek együtt kell járnia megfelelő nemzetközi előírásokkal, amelyek képesek összhangba hozni a különféle törvényhozói rendelkezéseket, és világossá tenni azt, hogy a kivándorló személyek és családok szükségleteinek és jogainak biztosítása mellett az emigránsok által választott célország társadalma is védelmet kell, hogy kapjon. Egyetlen ország sem vélekedhet úgy, hogy korunk migrációs problémáival egyedül nézhetne szembe. Valamennyien tanúi vagyunk annak a tehernek és szenvedésnek, nélkülözésnek és reménynek, amely a bevándorlók áradatával jár együtt. A jelenséget magát irányítani tudvalevőleg igen sokrétű feladat; mindazonáltal bizonyos, hogy az idegen munkavállalók, a beilleszkedésükkel összefüggő nehézségek ellenére, munkájuk révén jelentősen hozzájárulnak a befogadó ország gazdasági fejlődéséhez, ebből következően, valamint pénzküldeményeik jóvoltából is, hazájuk fejlődéséhez szintén hozzájárulnak. Nyilvánvalóan nem lehet ezeket a munkavállalókat mint árucikkeket vagy mint puszta munkaerőt szemlélni. Következésképpen nem szabad úgy tárgyalni róluk, mint valamiféle termelési tényezőről. Minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen, elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tekintetbe kell venni. [142]
63. A fejlődés problémájának tárgyalása során nem tehetünk mást, mint hogy hangsúlyozzuk a közvetlen kapcsolatot a szegénység és a munkanélküliség között. A szegények léte számos esetben az emberi munka méltóságát ért sérelmek eredménye, mivel mind az emberek lehetőségei korlátozottak (a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottság miatt), mind pedig azért, mert „a jogokat, amelyek ebből adódnak, mindenekelőtt a méltányos bérezésre, valamint a munkavállaló személyének és családjának biztonságára vonatkozó jogokat kiüresítették”. [143] Ezért elődöm, a boldog emlékezetű II. János Pál pápa már 2000. május elsején, a munkások ünnepe alkalmából felszólított egy „világméretű koalícióra a méltóságteljes munkáért” [144], és ehhez a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet stratégiáját követelte. Ilyen módon ő annak a célnak, hogy a családokat a világ minden országában megerősítsék, igen hathatós erkölcsi támogatást és megerősítést adott. De mit jelent a „méltóság” kifejezés a munka világára alkalmazva? Olyan munkát jelent, amely minden társadalomban valamennyi férfi és valamennyi nő lényegéből fakadó méltóságának kifejeződése; szabadon választott munkát jelent, amelyből a munkát vállaló férfiak és asszonyok közösségük fejlődése javára szabadon részesedhetnek; olyan munkát, amely ilyen módon lehetővé teszi a munkások számára, hogy minden megkülönböztetés nélkül nagyra becsüljék őket munkájukért; olyan munkát, amely lehetővé teszi a család szükségleteinek kielégítését és a gyermekek iskoláztatását anélkül, hogy őket is munkára kényszerítené; olyan munkát, amely lehetővé teszi a munkavállalók számára, hogy szabadon szervezkedhessenek és hallathassák a hangjukat; olyan munkát, amely a munkásnak elegendő teret enged, hogy újra fellelje saját személyes, családi és lelki gyökereit; olyan munkát, amely a nyugalomba vonuló munkavállalóknak méltó körülményeket biztosít.
64. A munka témájáról töprengve helyénvaló, ha utalok arra a sürgető szükségletre is, hogy a munkavállalók szakszervezetei, amelyeket az Egyház állandóan követel és támogat, legyenek nyitottak azok előtt az új kilátások előtt, amelyek ma a munka világában felmerülnek. Az ágazati szakszervezeteknek saját korlátaik leküzdése során az a feladatuk, hogy foglalkozzanak társadalmunk új keletű problémáival: példaként hivatkozom azoknak a kérdéseknek az összességére, amelyeket a társadalomtudósok a munkavállalók és a fogyasztók közötti konfliktusokban tárnak fel. Nem kell szükségszerűen képviselnünk azt a tételt, hogy a munkás központi szerepe felől a fogyasztó központi szerepe felé való átmenet ideje érkezett el, ám mindenesetre úgy tűnik, ez is egy a megújuló szakszervezeti tapasztalatok sorában. Az a globális keret, amelyben ma a munkatevékenységet folytatják, azt is megköveteli, hogy a nemzeti szakszervezeti szövetségek, amelyek korábban tevékenységüket saját tagjaik érdekeinek védelmére korlátozták, azok felé is fordítsák pillantásukat, akik nem a tagjaik, és különösképpen legyenek tekintettel a munkavállalókra a fejlődő országokban, ahol a szociális jogok gyakran sérülnek. Ezeknek a foglalkoztatottaknak a védelmezése, amit a saját országok felé irányuló alkalmas kezdeményezések is támogatnak, a szakszervezeti mozgalmaknak lehetőséget ad arra, hogy hangsúlyozzák azokat a valódi erkölcsi és kulturális alapokat, amelyekről egyebek között változatos társadalmi és a munkával összefüggő viszonyokban válik nyilvánvalóvá, hogy a fejlődés meghatározó tényezői. Mindig érvényes marad az egyház hagyományos tanítása, amely szerep- és feladatmegosztást javasol a szakszervezetek és a politika között. Ez a megkülönböztetés lehetőséget ad a szakszervezeti mozgalmaknak, hogy a civil társadalom minden területén megtalálják azt, ami tevékenységüknek a leginkább megfelel, a munka világának szükségszerű védelmezését és támogatását, mindenekelőtt azoknak a képzetlen és képviselettel nem rendelkező munkavállalóknak viselve gondját, akiknek sanyarú helyzete gyakran kerüli el a társadalom figyelmét.
65. Továbbá a pénzügyi rendszernek mint olyannak is szüksége van működésmódja szerkezetének és rendeltetésének megújítására, mert ezek rossz alkalmazása korábban károsította a reálgazdaságot. Ezen a módon lehet a pénzügyi rendszer ismét a vagyonfelhalmozás és a fejlődés célirányos eszköze. Az egész gazdaságnak és az egész pénzügyi rendszernek – nem csupán egyes területeknek – kell eszközként erkölcsi normákra támaszkodnia, úgy, hogy megfelelő feltételeket teremtsen az ember és a népek fejlődése számára. Biztosan hasznos és bizonyos körülmények között feltétlenül szükséges életre hívni olyan pénzügyi kezdeményezéseket, amelyek esetében a humanitárius szempontok vannak túlsúlyban. Ez azonban nem engedi elfeledni, hogy a pénzügyi rendszernek a maga egészében a valódi fejlődés támogatására kell irányulnia. Mindenekelőtt az szükséges, hogy a jó megtételére irányuló szándéka ne kerüljön szembe árutermelő kapacitásának hatékonyságával. A pénzügyi szférában dolgozóknak fel kell fedezniük tevékenységük voltaképpeni erkölcsi alapjait, hogy ne éljenek vissza azoknak a magas fejlettségű eszközöknek a használatával, amelyek arra szolgálhatnak, hogy a megtakarítókat becsapják. Tisztességes szándék, átláthatóság és a jó eredményekre törekvés jól összeférnek egymással, nem is szabad elszakadniuk egymástól. Ha a szeretet okos, az eszközöket is meg tudja lelni, hogy a messzire tekintő és jogos hasznosság szempontjainak megfelelően cselekedjen, ahogyan azt számos tapasztalat támasztja alá a hitelszövetkezetek világában.
Mind az olyan területek szabályozása, amelyek biztonságot adnak a gyengébb egyéneknek és meggátolják a botrányos spekulációkat, mind pedig az olyan pénzügyi formák kikísérletezése, amelyek fejlesztési programok támogatásához vannak rendelve, pozitív tapasztalatokat jelent; támogatni és elmélyíteni kell ezeket, s azzal egyidejűleg a megtakarítások tulajdonosainak saját felelősségére is hagyatkozni szükséges. Annak a pénzügyi mikro-rendszernek (a lakossági megtakarítások és hitelek rendszerének) a tapasztalatait is meg kell erősíteni, és ki kell munkálni, amelynek gyökerei a polgári humanisták megfontolásaiban és műveiben keresendők – mindenekelőtt a zálogházak keletkezésére gondolok –, különösen ezekben a pillanatokban, amikor a lakosság számos sebezhető rétege számára, akiket az uzsora kockázatától vagy a reménytelenségtől kell védetté tenni, a pénzügyi gondok kezdenek drámaivá válni. A leggyengébbeket el kell látni tanácsokkal, hogy az uzsorával szemben védekezni tudjanak. Ilyen módon ezen a két területen fékezhető a kizsákmányolás lehetőségeinek kibővülése. Mivel ez a folyamat a gazdag országokban is létrehozza a szegénység új formáit, a pénzügyi mikro-rendszerek is támogathatják a szegényeket, azzal, hogy ez a támogatás a szegény rétegek érdekében teremtsen új kezdeményezéseket és területeket a társadalom egészének esetleges elszegényedésének idején is…
********************************************************
XVI. Benedek pápa (2005-2013.)
Kapcsolódó aloldal: Napjainkban. XVI. Benedek — Ferenc
Katakombablog 
Hozzászólás