Európa
Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában,
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én terád víg,
jó reggelt köszöntök.
Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szürő, csodatévő, nagyhomloku, könyves,
vén Európa.
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.
Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded,
hogy minden igéje szivembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.
Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsban a tündér
francia leányok könnyű szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét,
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben,
családi szobákba lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem
ti is szivetekbe,
s ti távoli népek
kürtösei, költők,
pereljetek értünk otthon a mivélünk
perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd
itthon perelünk, hogy élhessen anyátok.
Kiáltsatok együtt,
Európa bátor szellemei, költők,
hogy gyáva vadállat bújik el a vackán
és vaksi vakondok fúr alagútat.
Daloljatok együtt,
fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
Kezdjetek előlről építeni, költők,
légvár katonái.
Europa (Deutsch)
…..
…..
…..
…..
…..
…..
…..
…..
Stiefmutter, ringend um deine Liebe
schlägt dich mein Mund, behex ich mit Küssen dich,
beug dich mit Worten, daß du mich endlich erkennst…
Wer könnt’ uns entzweien,
deiner Brust entreißen mich? War ich nicht
stets dein reiner treuer Sohn?
Saß ich als Knabe denn nicht schon wie heut
lernend beim Lampenlicht deine Lektionen,
hinlauschend deiner vielsprachigen Rede,
daß jedes Wort ins Herz sich stahl?
Schon versteht man seitdem mein Gelalle,
wo ich auch hintreib, hab ich hundert Verwandte,
wo’s mich auch hinzieht, Brüder hab ich tausend.
Sah ich denn im trüben Köln des deutschen Muttchens
Schlurfen nicht, der elfeschen Pariser Mädchen
schwingendes Hüpfen, das silbrige Haar
des Lords in London, und aß und trank
ich nicht in den Arbeitervierteln
mit lauten Italienern am Familientisch?
Schmerzte denn nicht bis ins Mark mich der Slawen,
der bleichen Slawen Langweile, goldfarbener
müder Glanz ihres Grams?
Mein Herz ist offen jedem Volk der Erde,
es weitet sich, alle haben drin Platz.
So laßt auch mich
in euer Herz.
Ihr ferner Völker
Hornisten, ihr Dichter, streitet um uns
mit denen zuhaus, die uns bestreiten,
um unsere Mutter, ein gleiches gilt uns:
zu streiten um euch, eurer Mutter Leben.
Ruft gemeinsam,
Europas entschlossene Geister, Dichter:
hier duckt feige Bestie sich auf ihrem Lager, –
und blinder Maulwurf wühlt im Tunnelgang.
Singt gemeinsam,
Lichter, Fürsten, Geistesfürsten:
Ein feste Burg sei unsre Seel, Luftschloß unsre Burg,
die wirzum Himmel hochmauern, aus männlicher Liebe,
aus luftigen Worten.
Beginnt den Bau aufs neue, Dichter,
Luftschloß-Musketiere.
Katakombablog 
Hozzászólás