⇓ Megosztás ⇓
Redemptor hominis
IOANNES PAULUS PP. II SUMMI PONTIFICIS LITTERAE ENCYCLICAE REDEMPTOR HOMINIS
Részlet
15. Mitől fél a mai ember?
Azt az emlékezetes leírást, amelyet a II. Vatikáni Zsinat oly gondosan és éleslátással dolgozott ki, még illesztenünk kell az „idők jeleihez”, és a meghatározott irányokban állandóan változó körülményekhez.
Úgy látszik, korunk emberét egyre inkább veszélyeztetik a tulajdon értelme, akarata és keze munkája eredményeként létrejött dolgok. A sokfajta emberi tevékenység végeredménye ugyanis – nagyon gyorsan és sokszor előre nem látott módon – „elidegenedik”: elveszik attól, aki létrehozta; és nemcsak ez történik, s nem is csak oly mértékben, ahogy e tevékenységhez természete szerint hozzátartoznék, hanem a létrehozott eredmények az ember ellen fordulnak. Ez tűnik a mai ember élete legkeservesebb és legáltalánosabb tényezőjének. Ezért az embert egyre nagyobb félelem tölti el. Fél attól, hogy munkájának gyümölcsei – nem mind és nem is a többségük, hanem az a néhány, melyekért különösen is megdolgozott – ellene fognak fordulni; fél, nehogy önmaga elpusztítására alkalmas fegyverek váljanak belőlük, mert ehhez képest minden szerencsétlenség és baj, amit eddig a történelemből ismerünk, elenyészőnek tűnik. Ezért keresni kell: mi az oka annak, hogy az a minden ember kezében levő képesség, hogy uralma alá hajtsa a földet[94], szembefordult az emberrel, és érthető módon szorongást kelt, tudatos vagy nem is tudatosított félelmet olyan csapásoktól, melyek a ma élő egész emberiséget fenyegeti?
Ez a fenyegetett állapot, melyet az ember művei alakítanak ki az ember számára, különböző irányokból származik és különböző súlyú tényezők következménye. Egyre inkább be kell látnunk, hogy a föld javainak fölhasználásában tisztességgel és értelmesen kell eljárnunk. A föld kincseinek kitermelése, mely nemcsak ipari célokat szolgál, hanem a katonai erő növelését is, az egyre gyorsuló technikai fejlődés, melyet nem eléggé vezérelnek emberies szempontok, az ember természetes környezetét egyre inkább veszélybe sodorják, s elidegenítik a természetet a saját rendjétől. Így a természetes környezetben az ember már nem lát egyebet, mint a közvetlen fölhasználás és a fogyasztás számára hasznos dolgot. A Teremtő azonban úgy akarta, hogy az ember közösségben éljen a természettel, mint értelmes és nemes ura, mint őrzője, s nem mint garázda birtokosa, aki mindent kiárusít, s mindenre tekintet nélkül pusztítja a természetet.
A technika fejlődése és az emberi kultúra mai formája, melyben a technikai tudományok elsőbbséget élveznek, megkövetelik az erkölcsi élet és az etika tudományának fejlődését is, ez azonban egyre gyatrábbnak látszik. Ezért a technika fejlődése, jóllehet csodálatot ébreszt és könnyen az emberi nagyság benyomását keltheti, melyről a Teremtés könyvében már a teremtés leírásakor legalább mint csíráról szó van[95], elkerülhetetlenül félelmeket kelt. E félelmek között az első a legnagyobb és leglényegesebb dolgot érinti: vajon ez a fejlődés, melynek az ember a szerzője és végrehajtója, minden szempontból emberibbé teszi az ember életét? Méltóbbá teszi-e a világot az emberhez? Kétségtelen, hogy bizonyos szempontból igen. Most azonban az a kérdés sürgeti a választ, mely a lényeget érinti: vajon az ember mint ember jobbá válik-e e fejlődés révén, azaz lelkileg érettebb lesz-e, emberi méltóságának jobban tudatára ébred-e, lelkiismerete parancsának jobban engedelmeskedik-e, bőkezűbb lesz-e mások felé, főleg a szegények és betegek felé, készebb-e segítséget nyújtani a rászorulóknak?
Mivel Krisztus által alkalmassá váltak arra, hogy az emberre vonatkozó kérdést ilyen egyetemesen átérezzék, a keresztényeknek föl kell tenniük ezt a kérdést; de mindenkinek föl kell tennie, főleg azoknak, akik olyan társadalmi csoportokhoz tartoznak, melyek tevékeny részesei korunk fejlődésének. Nekünk, akik szemtanúi és részesei vagyunk e fejlődés, sem túlságosan nem lelkesedhetünk érte, sem túlzott csodálat nem lehet bennünk mindaz iránt, amit elértünk; hanem mindegyikünknek a legnagyobb becsületességgel föl kell tennünk a lényeges kérdéseket, melyek az ember mai és elkövetkező helyzetét illetik. Az emberi szellem találmányai, amelyek eddig megszülettek, és amiken a technika szakemberei törik a fejüket, vajon támogatják-e az ember erkölcsi és szellemi fejlődését? Gyarapszik-e, fejlődik-e az ember mint ember a jelen körülmények között, vagy visszafejlődik és elveszíti emberségét? Az emberekben, az emberek belső világában, ahol a jóság vagy a rosszaság él, fölülkerekedik-e a jó a rosszal szemben? Növekszik-e az emberekben és az emberek között a szeretet egymás iránt, egymás jogainak – mégpedig mindenki, minden egyén, nép és nemzet jogainak – tiszteletben tartása, vagy épp ellenkezőleg, a sokféle önszeretet gyarapszik, a nacionalizmus az igazi hazaszeretettel szemben, sőt az uralkodás másokon a jogok és érdekeltségek igazságtalan birtoklása által, s erősödik a törekvés, hogy az egész technikai, tudományos fejlődés eredménye végső soron a mások fölötti uralkodás legyen, s így vagy úgy az imperializmust szolgálja?
Ezek annyira lényeges kérdések, hogy az Egyház nem teheti meg, hogy ne tegye föl őket, hiszen a földön több milliárd ember ezt többé-kevésbé kifejezetten kérdezi. Mindenki növekedésről és fejlődésről beszél, a folyóiratok és könyvek majdnem minden nyelven tárgyalják e témát. Nem téveszthetjük azonban szem elől, hogy e témakörben nem csupán állítások és bizonyosságok vannak, hanem kérdések és aggodalmak is, melyek nem kevésbé jelentősek, mint a biztató dolgok. E kérdések és aggodalmak részei az emberi gondolkodásnak, sőt teljesen megfelelnek az embernek az emberért, a saját emberségéért és az eljövendő korok embereiért érzett felelősségének. Az eszkatologikus hittől vezetett Egyház az emberért, annak emberségéért és az ember jövendő földi sorsáért – azaz az egész haladás és fejlődés folyamatáért is – való aggódást saját küldetése szükségszerű részének tartja. E gond princípiumát Jézus Krisztusban találja meg, és ezért – a mostani idők jeleinek megfelelően újra megfontolva – állandóan növelni akarja Krisztusban az ember helyzetével való törődést.
Ha tehát korunk, a mi nemzedékünk időszaka, mely a második évezred vége felé közeledik, egyrészt ragyogó fejlődéssel dicsekedhet, másrészt tele van az embert fenyegető veszedelmekkel, akkor az Egyháznak erről minden jóakaratú emberrel beszélnie kell és szüntelen dialógust kell folytatnia. Úgy tűnik ugyanis, hogy a mai ember állapota nem felel meg az objektív erkölcsi rend, az igazságosság és főként az emberi nem szociális szeretete követelményeinek. Ezek pedig nem mondanak mást, mint amit a Teremtő mondott az embernek, amikor átadta neki a földet[96]. Ezt az első szót erősítette meg Krisztus a Megtestesülés misztériumában. A II. Vatikáni Zsinat szépen mondja el ugyanezt azokban a fejezetekben, melyekben „az ember királyi méltóságáról” és arról a meghívásról szól, mely az embert Krisztus „királyi tisztségében” akarja részesíteni[97]. De mi mást jelent az ember látható világ fölötti „királyi tisztsége” és „uralma „, melyet maga a Teremtő bízott rá, mint hogy magasabbrendű az etikai rend a technikánál, a személy a dolgoknál és a lélek az anyagnál?
Ezért figyelembe véve az elmondottakat, a mai fejlődés minden fokát gondosan szemmel kell tartani; e fejlődés minden egyes tényezőjéről szinte röntgenfelvételt kell készíteni. Mert a személyek megsegítéséről van szó, s nemcsak azoknak a dolgoknak a szaporításáról, melyeket a személy használhat. Arról van szó – amint ezt korunk egyik filozófusa megfogalmazta és a Zsinat jóváhagyta –, hogy az embernek ne csak „többje legyen”, hanem, hogy ő maga „több legyen”[98]. Már jelen van és észlelhető a veszély, hogy az ember, miközben a gazdasági dolgok fölötti uralmát növeli, a lényeges kérdésekben elveszíti az uralmat, és embersége különféle módokon rabja lesz az általa látszólag uralt dolgoknak; s ő maga – bár ezt nem veszi azonnal észre – sokszoros manipuláció áldozata lesz, mégpedig az egész közösségi élet szervezett formái által, a termelő rendszerek és a tömegkommunikációs eszközök révén. Az ember pedig nem mondhat le sem önmagáról, sem a világban betöltött különleges szerepéről; nem lehet rabszolgája a dolgoknak, rabszolgája gazdasági rendszereknek, és rabszolgája a saját termékeinek. Az az emberi kultúra, mely mindent az anyagból vezet le, az embert ilyen rabszolgaságba süllyeszti, akkor is, ha ezt úttörői nem tudják vagy nem szándékolják. Ez az oka annak, miért féltjük most az embert. Nemcsak elvontan kell válaszolnunk tehát a kérdésre, hogy ki az ember, hanem az ember életének és kultúrájának teljes valóságáról van szó. A mindennapi élet dolgairól kell szólni, és azokról a kezdeményezésekről, melyek a civilizáció, a politikai, gazdasági, társadalmi élet és az egyes államok sok területét érintik.
S azért állítottuk, hogy a mai ember helyzete eltér az erkölcsi tanítás, az igazságosság és a szociális szeretet objektív követelményeitől, mert közismert tények és összehasonlítások bizonyítják, melyekről gyakran volt szó pápai megnyilatkozásokban, a Zsinaton és a Szinodusokon[99]. A mai helyzet kétségtelenül nem mindenütt egyforma, hanem sok változata van. E változatok történelmi okok következményei ugyan, de az etikai tanításra is nagyon hatnak. Jól tudjuk, hogy vannak fogyasztói társadalmak, melyekben a cél egyénileg is, közösségileg is a birtokolt javak minél nagyobb mennyisége – ez a nagyon fejlett országok jellemzője –; ugyanakkor más társadalmakban nagyon sokan éheznek, és nem kevesen a mindennapi kenyér híján éhen halnak. Ugyanígy némelyek gonosz szabadsággal féktelenek a javak használatában, s ez etikailag nem lehet kifogástalan; ugyanakkor mások szabadságát megkötik; azokét, akik nyomorúságban élnek, s akiket egyre nagyobb nyomorúságba kényszerítenek.
Ez a közismert összevetés és a kiáltó ellentét, melyről a század pápái valamennyien beszéltek megnyilatkozásaikban, legújabban XXIII. János és VI.Pál pápa, világméretűvé tágítja a lakmározó dúsgazdagról és a koldus Lázárról szóló példabeszédet[100].
A dolog méretei kérdésessé teszik azokat a pénzügyi, termelési, kereskedelmi és elosztási rendszereket, melyek különféle politikai rendszerekben uralják az egész világgazdaságot. Ezek ugyanis képtelenek megszüntetni a múlt időkből örökölt szociális igazságtalanságokat, és korunk erkölcsi követelményeinek sem képesek eleget tenni. S miközben az embert az általa teremtett terhek szolgájává teszik, míg egyre gyorsabban merítik ki a föld gazdagságát és erőit, valamint szennyezik a környezetet, ugyanezek a rendszerek egyre szélesítik a nyomor zónáit és terjesztik a félelmet, a hiú reményeket és az erőszakot[101]
Félelmetes helyzet elé kerültünk, mely senkit nem hagyhat közömbösen: mert az, aki az egyik oldalon a lehető legnagyobb nyereséghez akar jutni, s a másik oldalon károk és jogtalanságok árát fizeti, az egyaránt az ember! A helyzetet tovább súlyosbítja az, hogy közvetlen egymás közelében élnek kiváltságos, dúsgazdag rétegek és nyomorult szegények; fejlett nemzetek, melyek fölhalmozzák a javakat, és olyan népek, melyek nyomora egyre nagyobb bajok forrása. Ehhez járul még az infláció, a munkanélküliség: újabb jelei annak az erkölcsi zűrzavarnak, mely az egész világon megfigyelhető, s amely egyre sürgeti az ember igazi méltóságának megfelelő bátor és hatékony megoldásokat[102].
E feladat nem haladja meg az ember teljesítőképességét. A szó tágabb értelmében a szolidaritás elvének kell segítenie az intézményeket a kellő megoldások megtalálásában – akár a kereskedelemről van szó, ahol a dolgok irányításában egy egészséges versenynek kell érvényesülnie, akár a javak legtágabb értelemben való elosztásáról –, tudniillik abban, hogy a gazdaságilag elmaradott népek ne csupán elemi szükségleteiket elégíthessék ki, hanem valóban fejlődni is képesek legyenek.
Ezen a nehéz úton – azaz a gazdasági élet struktúráinak megváltoztatásának útján, amire viszont égetően szükség van – a lélek, az akarat és a szív igaz megtérése nélkül csak nagyon nehezen lehet előbbre vergődni. Mert ez az út az egyes emberek és szabad népek szabad és kölcsönös együttműködését követeli. A szabadságot ugyanis gyakran összetévesztik egyéni vagy közösségi szükségletek ösztönös kielégítésével, valamint az ösztönös harcolni és uralkodni vágyással, bármilyen ideológiák színeivel festik is át e vágyakat. Kétségtelen, ezek az ösztönös erők léteznek és hatnak, de képtelenség egy valóban emberséges gazdaság megszervezése, ha nem veszünk róluk tudomást és nem kerülnek magasabbrendű megfontolások és olyan elvek irányítása és hatása alá, melyek létrehozhatják a népek közötti igazi emberiességet, valóban kifejezésre juttatják az ember szabadságát, és képesek biztosítani, megvédeni ezt a szabadságot a gazdasági élet területén is. A gazdasági fejlődés egészének és minden tényezőjének olyan irányítást kell kapnia, hogy megfeleljen mind a közösség, mind az egyes emberek teljesértékű fejlődésének. Erre emlékeztetett és komolyan figyelmeztetett már Elődünk, VI. Pál pápa a Populorum Progressio enciklikájában. Máskülönben a „gazdasági fejlődés” úgy eluralkodik, hogy az emberi élet egészét alárendeli egy részterületnek, azaz alacsonyabbrendű szükségleteknek, és így tönkreteszi az embert, bomlasztja a társadalmat, s végül belevész saját nehézségeibe és vétkeibe.
De hogy ezt a feladatot vállalni és hordozni lehet, azt bizonyos tények és események igazolják, amelyeket itt fölsorolni túl hosszú és körülményes lenne. Egy azonban kétségtelen: ezen a nagyon széles területen nagyra kell értékelni és érvényesíteni kell az erkölcsi felelősség érzékét, melyet az embernek magáévá kell tennie. Íme, újra csak elérkeztünk az emberhez. Az e téren ránk nehezedő erkölcsi kötelezettségek nekünk, keresztényeknek, akkor válnak egészen világossá, ha lelkünk elé állítjuk – és ezt állandóan meg is kell tennünk – az utolsó ítéletet Krisztus azon szavai szerint, melyeket Máté evangélista mond el[103]
Ezt a végső jelenetet állandóan „alkalmaznunk” kell az emberiség történetére és az egyes emberi tettekre, hogy ezeknek „mértéke” lehessen, és mind a közösségeknek, mind az egyes embereknek az önismeret forrásává válhasson: „Éheztem, és nem adtatok ennem, … ruhátlan voltam, és nem adtatok rám ruhát, … börtönben voltam és nem látogattatok meg…”(Mt 25,42-43). E szavak sürgető ereje fokozottan megnyilvánul, ha megfontoljuk, hogy a szabadságra törekvő népeknek és államoknak a kenyér és az emberi kultúra javai helyett új fegyvereket adnak, mégpedig nagy mennyiségben. Olyan eszközöket adnak e népek kezébe, amelyek háborúkra és pusztításra alkalmasak, s ezeket nemcsak jogaik védelmére használják föl, hanem nacionalista megfontolásokkal uralomvágyukat élik ki velük, s ezzel a gyarmatosításnak megint egy újabb formája valósul meg. Miként ezt mind jól tudjuk, a Föld éhségtől és nyomortól sújtott területeit hamarosan termékennyé lehetne tenni, ha a háborús fegyverkezésre szánt beruházásokat az élet javára, élelmiszer-termelésre fordítanák.
Lehet, hogy ezen meggondolások egyeseknek „absztrakt” gondolatok maradnak; lehet, hogy a szembenálló „felek”, akik saját hibáikat elfelejtik, alkalmat nyernek a másik vádolására; lehet, hogy oka lesz az Egyház elleni újabb vádaskodásoknak: mégis, nincs más fegyverünk, mint a léleké, a szó és a szeretet fegyverei, s „akár alkalmas, akár alkalmatlan a szó”, hirdetnünk kell[104]. Ezért az Egyház szüntelenül kérleli Isten és az emberek nevében mindkét felet és mindenkit együttesen: „Ne öljetek! Ne romboljátok az emberek életét! Gondoskodjatok testvéreitekről, akiket éhség és nyomor kínoz! Őrizzétek meg minden ember szabadságát és személyi méltóságát!”
17. Az emberi jogok: betű vagy lélek?
A mi századunk már eddig is hatalmas szenvedéseket és pusztításokat okozott az embernek nemcsak anyagi, hanem erkölcsi, és főleg erkölcsi téren. Ebből a szempontból nemkönnyű régebbi korokat a miénkkel összevetni, mert a megítélés történeti szempontjai változnak. Mégis, ha ezt az összevetést nem is tesszük meg, meg kell vallanunk, hogy e században az emberek nagyon sok igazságtalanságot és kínt okoztak maguknak. Vajon határozottan megfékeztük-e ezt a folyamatot? Természetesen meg kell emlékeznünk nagy tisztelettel és a jövőbe vetett reménységgel arról, mily csodálatos igyekezet hozta létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét annak érdekében, hogy határozza és szövegezze meg az ember „tárgyilagos” és sérthetetlen jogait, s hogy a tagállamok kötelezték magukat e jogok kölcsönös tiszteletben tartására. Most már majdnem minden állam elfogadta és ratifikálta ezeket a jogokat, s ez garancia lehet arra, hogy az emberi jogok lesznek az az alap világszerte, melyre az ember javát szolgáló törekvések támaszkodhatnak.
Az Egyháznak nem kell bizonygatnia, hogy ez a kérdés mennyire szorosan összefügg küldetésével a mai világban. Mert e kérdés van a népek belső békéjének és a népek közötti békének a gyökerében, amint ezt XXIII. János pápa, a II. Vatikáni Zsinat és utána VI. Pál pápa külön dokumentumokban is elmondta. Összefoglalóan, a béke az ember sérthetetlen jogainak tiszteletben tartásában áll, „a béke az igazságosság gyümölcse”, míg ezzel ellentétben, a jogok megsértéséből születik a háború, és a jogok még súlyosabb sérelmeit hozza magával. Ha az emberi jogokat békeidőben sértik meg, ez különösen fájdalmas, és a fejlődés szempontjából nézve az ember elleni harc érthetetlen jelensége, mely össze nem egyeztethető semmiféle önmagát humanistának mondó programmal. Márpedig miféle társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális program ne vallaná magáról, hogy humanista? Legszilárdabb meggyőződésünk, hogy manapság a világban egyetlen program sincs, melyben – még ha ellentétes ideológiával magyarázzák is az ember dolgait – ne az ember foglalná el az első helyet.
Ha már most ezen a premisszák (előzmények) ellenére sokféle módon sértik az emberi jogokat, ha gyakorlatban tanúi vagyunk koncentrációs táboroknak, látjuk az erőszakot, a kínzásokat, a terrorcselekményeket és sok egyéb diszkriminációt, ezek más premisszák következményei kell hogy legyenek, melyek fenyegetik vagy gyakran szinte kioltják a modern rendszerek és programok humanisztikus premisszáinak hatását. Folyamatosan újra át kell gondolnunk tehát ezeket a programokat az ember objektív és sérthetetlen jogainak szempontjából.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalapítása és az Emberi Jogok Deklarációja kétségtelenül nemcsak arra irányult, hogy megakadályozza a legutóbbi háború borzalmainak megismétlődését, hanem olyan alapot akart teremteni, amelyhez a rendszereket, programokat és az államok irányítási formáit hozzá lehessen mérni abból az egyetlen alapvető szempontból nézve, ami az ember – a közösségben élő személy – java, amely elemi alkotórésze a közjónak, és elsődleges kritériumul kell szolgálnia minden tervhez, rendszerhez és kormányzáshoz.
Ha ez nem történik meg, még ha béke van is, az emberi életet különféle szenvedések gyötrik, amelyeket csak súlyosbítanak a különböző elnyomási formák, zsarnoki uralmak, új gyarmatosítási jelenségek, s a népek korlátlan leigázásának törekvése. Mindezek a népek békéjét is veszélybe sodorhatják. Kétségtelen igazságként mutatják az elmúlt idők eseményei, hogy az egyes emberek sértett jogait nem lehet szétválasztani a népek jogainak megsértésétől, hiszen az embert organikus szálak kötik a néphez, mint egy nagy családhoz.
Már a század első felében, a diktatórikus és totalitárius, s mint közismert, háborús katasztrófákhoz vezető államok kialakulásakor az Egyház ismételten kifejezte álláspontját ezekről az államformákról, melyek egy nagyobb jó, nevezetesen az „állam érdekének” jelszavával igazában egy párt – az állam általános érdekével azonosított – érdekeit szolgálták[105]. Ezek az államhatalmak valójában megszorították a polgárok jogait, megtagadták tőlük a sérthetetlen emberi jogokat, melyeket a század közepén nemzetközi szinten kodifikáltak. Miközben az Egyház együtt örvend e fejlődésnek minden jóakaratú emberrel, mindazokkal, akik békére és igazságosságra törekszenek tudván, hogy a „betű” egymagában „ölni képes”, „a lélek azonban életet ad”[106], velük együtt keresnie kell, hogy az emberi jogok „betűjének” elfogadása egyúttal a „lelkének” megvalósítását is jelenti-e? Nem ok nélkül félünk ettől, hiszen gyakran még nagyon távol vagyunk attól, hogy e jogok valóra válhatnának, mert a társadalmi és politikai élet „lelke” néha fájdalmasan eltér a „betűtől”, mely az ember jogait hirdeti. Akik egy ilyen, az adott társadalom számára súlyos helyzet kialakításában részt vállalnak, nagy felelősséggel bírnak mind a társadalom, mind az emberi történelem előtt.
Az állam lényege, amennyiben politikai közösség, abban áll, hogy a társadalom és a nép, amely alkotja, ura és kovácsa a saját sorsának. Az államnak ez a fogalma nem válik valóra, ha a hatalomnak olyan gyakorlása helyett, amelyben a társadalom, illetve a nép erkölcsileg részt vesz, egy csoport gyakorolja a hatalmat a többiek fölött. Ez igen nagy jelentőségű a mi korunkban, amikor megnőtt az emberek társadalmi felelősségérzete, és a vágy, hogy részt vegyenek a politikai életben, tekintetbe véve minden nép saját tényleges körülményeit és a közhatalom szükséges érvényesülését[107]. Ezek azok a jelentősebb kérdések, amelyek az ember és egész embersége fejlődése szempontjából fontosak.
Az Egyház mindig azt tanította, hogy a közjóért fáradozni kell, így minden államnak jó állampolgárokat nevelt. Ugyanakkor figyelmeztette a közhatalom viselőit, hogy elsődleges feladatuk a közjóról való gondoskodás, s hogy alapvető jogaik innen származnak. Az előbb vázolt premisszák és az objektív etikai rend követelményei miatt a közhatalom jogait csak az ember természetes és sérthetetlen jogainak figyelembevételével lehet értelmezni. Az a közjó, melynek a közhatalom képviselői a szolgálatában állnak, csak akkor valósul meg akadálytalanul, ha az állampolgárok biztosak lehetnek jogaik felől. Ha ez nincs meg, a társadalom fölbomlik, az emberek szembefordulnak a legfőbb hatalommal, vagy félelem, elnyomás, erőszakos cselekmények harapóznak el, amelyre elég sok példát szolgáltatnak korunk totalitárius államai. Ebből következik, hogy az emberi jogok elve szorosan kapcsolódik a társadalmi igazságossághoz, és ez mérce lehet, amelyen ellenőrizhető, hogy e jogok egy politikai szervezet életében valóban érvényre jutnak-e.
Méltán számlálják az alapvető emberi jogok közé a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság jogát. A II. Vatikáni Zsinat fontosnak tartotta, hogy e kérdésről hosszabban is nyilatkozzék. Ez történt abban a dokumentumban, amely a Dignitatis Humanae címet viseli, s amelyben ezt a kérdést nemcsak a teológia felől, hanem a természetjog oldaláról is megközelítették, „egyszerűen emberi módon”, azon premisszákon keresztül, amelyek az emberi tapasztalatból, az ember értelméből és méltóságérzéséből származnak. Kétségtelenül, a személyek és közösségek vallásszabadságának korlátozása nemcsak fájdalmas tapasztalatuk, hanem mindenek előtt magát az emberi méltóságot sérti, függetlenül attól, hogy milyen valláshoz tartoznak, illetve mit gondolnak a világról. A vallásszabadság korlátozása és megsértése az ember méltóságával és objektív jogaival ellenkező dolog. Hogy mit jelent ez a korlátozás és sértés, azt a Zsinat dokumentuma világosan elmondja. Ez a kényszer az ember legbensőbb és legsajátosabb dolgait sérti. Magát a hitetlenséget, a vallási közömbösséget és az ateizmust, amennyiben ezek emberi dolgok, csak akkor lehet leírni, ha a valláshoz és a hithez viszonyítják őket. Ezért nehéz „pusztán emberi” alapon bizonyítani azt a tételt, mely szerint csak az ateizmusnak van polgárjoga a társadalomban, míg a hívő embereket mintegy törvényekkel biztosított formák közt csak megtűrik, alacsonyabbrendű polgároknak tekintik, sőt, ami néha szintén előfordul, teljesen megfosztják polgári jogaiktól.
Még ha röviden is, de ezt a témát is érintenünk kellett, mert korunknak nagyon sok emberét érinti, és ezen a téren az előítéletekből és igazságtalanságból sok terhet viselnek emberek. Ha nem szólunk ennek a témának minden részletkérdéséről – bár ez a mi jogunk és feladatunk –, azért tesszük, mert mindazokkal, akik Isten nevéért üldözést és megkülönböztetést szenvednek, egyek vagyunk a megváltás erejébe vetett hitben, amely erő Krisztus keresztjében van. Mindazonáltal hivatalunk kötelességének eleget téve a földkerekség összes Istenben hívő emberének nevében sürgetve kérjük a társadalmi és politikai életvezetőit, hogy tartsák tiszteletben a vallás jogait és az Egyház cselekvési jogát. Nem kiváltságokat kérünk, hanem elemi jogaink tiszteletét. E jog gyakorlása bizonyítja leginkább, hogy valamely országban, társadalomban vagy szervezetben fejlődik-e az ember…
******************************************************
Szent II. János Pál pápa (1978-2005.)
Katakombablog 
Hozzászólás