Részletek

A fejlődés keresztény felfogása

14. Az a fejlődés, amiről itt szó lesz, nem szorítkozik a puszta gazdasági növekedésre. Hiszen a fejlődésnek, hogy valóságosnak legyen mondható, minden oldalúnak kell lennie, olyannak, amely minden ember és a teljes ember növekedését biztosítja. Joggal s méltán hangsúlyozta ezt a kérdés egyik kiváló szakértője: „Nem fogadhatjuk el, hogy a gazdasági szempontot elválasszák az emberitől, hogy a fejlődést attól a civilizációtól függetlenül ítéljék meg, amelyben végbemegy. Az embert kell a középpontba állítani, minden embert, minden embercsoportot, a legkisebbtől kezdve egészen az emberiségig.” [15] /…/

Értékrend

18. Az egyéni és a közösségi növekedés azonban veszélybe kerülhet, ha az értékek helyes rendjét nem kezeljük jelentőségének megfelelően. Minthogy teljesen jogos az embernek az a törekvése, hogy a szükséges javakat megszerezze, következésképp a munkavégzés, amelynek során ezek a javak létrejönnek, kötelezettségként jelentkezik: „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” [16]. Az anyagi javak gyűjtése azonban kapzsisághoz vezethet, a mindig többet birtoklás vágyához, a hatalom növelésének kísértéséhez. Az egyéni, családi vagy nemzeti fösvénység hatalmába kerítheti a gazdagokat, s nem kevésbé a szegényeket is, és nyomasztó anyagiasságba fullaszthatja valamennyiüket.

Az anyagi gyarapodás két oldala

19. Sem az egyének, sem a nemzetek nem tarthatják végső céljuknak az anyagi javak egyre növekvő bőségét. Minden gyarapodásnak két oldala van ugyanis: egyfelől szükséges az ember számára, hogy növekedjék általa emberségben, másfelől azonban béklyóba veri ugyanezt az embert, ha úgy törekszik rá, mint a legfőbb értékre, ami nem is engedi azután önmagán túltekinteni. Ilyenkor végül a szív megkeményedik, a lélek bezárul a másik ember előtt, s az emberek nem azért alkotnak csoportokat, hogy barátokra, hanem hogy haszonra tegyenek szert, ez pedig csakhamar szembeállítja Őket és megbontja közösségüket. Ezért a puszta gazdasági javak megszerzése mint folyamat nemcsak hogy megakadályozza az ember emberségének növekedését, hanem objektíve ellentétes az ember valódi nagyságával. Azok a népek vagy emberek, akiket megfertőz a fösvénység ragálya, az erkölcsi alulfejlettség legkézzelfoghatóbb tüneteit produkálják.

Az emberibb élet útja

20. A fejlődés folyamatához nem csak mind több műszaki szakemberre van szükség, hanem még sokkal inkább érzékeny gondolkodású bölcsekre, akik a humanizmus új útjait kutatják; ezen az úton a modern ember a legmagasabbrendű javakat, a szeretetet, a barátságot, az imádságot, az elmélkedést magába fogadva [17] mintegy saját magát találhatja meg újra. Ha majd ez bekövetkezik, akkor fog megvalósulni a fogalmához méltó, teljes és mindenoldalú emberi haladás, az ugyanis egy mozgás: átmenet a kevésbé emberi életkörülményekből az emberibbek felé.

Az emberség eszménye

21. Kik élnek emberalatti életet?

Azok, akiket annyira sújt az anyagi javak hiánya, hogy még a létminimummal sem rendelkeznek, meg azok, akiket az erkölcsi javak hiánya alacsonyít le – ezt az ember okozza magamagának önzésével. Emberalatti életet élnek azok, akik a vagyonnal vagy a hatalommal való visszaélés, a dolgozók kizsákmányolása, vagy igazságtalan kereskedelmi egyesség következtében kialakult elnyomó társadalmi struktúrák foglyai. Ezzel szemben emberibb életkörülményekre utalnak, éspedig elég világosan, a következők: először is a haladás a nélkülözéstől a szükséges javak birtoklása felé, a társadalmi bajok elhárítása, az ismeretek bővülése, a kultúra elsajátítása; azután a másik ember méltóságának növekvő tisztelete, a lélekben szegénységre való készség [18], összefogás a közjó érdekében, a békevágy; továbbá a legmagasabbrendű értékek elismerése és Istennek e javak teremtőjeként és végcéljaként való elismerése; s végezetül és elsősorban a hitnek mint Isten ajándékának elfogadása a jóakaratú emberek részéről, és az egység Krisztus szeretetében, aki mindannyiunkat meghív, hogy vegyünk részt gyermekként az élő Isten, mindenek Atyja életében.

3. MI A FELADAT?

A javak egyetemes rendeltetése

22. „Töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá” [19]: a Biblia első lapjaitól kezdve arra tanít, hogy az egész teremtés az emberért van, és ez azt a kötelességet rója rá, hogy belső képességeivel továbbfejlessze, vagyis munkájával – a maga szolgálatába állítva – mintegy befejezze a teremtés művét. Ha tehát a föld arra teremtetett, hogy mindenkinek biztosítsa a megélhetéshez szükséges dolgokat, és mindenkit ellásson a haladás eszközeivel, akkor meg is van a joga mindenkinek arra, hogy megtalálja a földön, ami neki ehhez szükséges. A II. Vatikáni Zsinat így emlékeztet erre: „Isten a földet s mindazt, ami hozzá tartozik, minden ember és minden nép használatára rendelte, éspedig úgy, hogy méltányos elosztásban álljanak rendelkezésére mindenkinek; s ebben a vezető szempont a jogszerűség, a szeretettel kiegészítve.” [20] Minden egyéb jog, még a javak tulajdonlásához és szabad cseréjéhez való jog is ennek rendelődik alá, olyannyira, hogy ez utóbbiak egyáltalán nem gátolhatják az előbbi jog érvényesülését, sőt egyenesen meg kell könnyítsék azt; épp ezért súlyos és halaszthatatlan társadalmi kötelesség visszaállítani őket az eredeti rendeltetésüknek megfelelő helyre.

A tulajdon

23. „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból, mégis – amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” [21] Köztudomású, milyen szigorú szabatossággal fogalmazták meg az egyházatyák a gazdagok kötelességeit a szegények iránt: „Amit a szegénynek adsz, nem a magadéból adod – mondja Szent Ambrus –, csak azt adod vissza, ami az övék. Hiszen azt foglalod le magadnak, ami mindenki közös használatára adatott. A föld mindenkié, nem a gazdagoké.” [22] Vagyis a magántulajdon senki számára sem képez abszolút és feltétel nélküli jogot. Senkinek sem szabad a maga kizárólagos használatára fenntartania szükségleteit meghaladó javakat akkor, amikor a többiek még a szükséges létminimummal sem rendelkeznek. Röviden „az egyházatyák és a nagy teológusok hagyományos tanítása szerint a tulajdon jogával nem szabad a közjó rovására élni”. Ha pedig „a szerzett magánjogok ellentétbe kerülnek a közösség alapvető szükségleteivel”, az államvezetés feladata, hogy „az egyének és a társadalmi csoportok tevékeny közreműködésével megoldást keressen.” [23]

A jövedelem felhasználása

24. A közjó érdeke tehát olykor a kisajátítást is szükségessé teszi, éspedig abban az esetben, ha egy birtok a közösség jólétének kerékkötőjévé válik azzal, hogy túlságosan nagy, hogy hiányosan művelik meg, vagy parlagon hagyják, és ennek következtében az ott lakók nyomorognak, s az egész társadalmat jelentős veszteség éri. A Zsinat egyrészt kertelés nélkül kimondja ezt [24], másrészt pedig ugyanilyen világossággal tanítja azt is, hogy a tulajdonból szerzett jövedelem felhasználása nem hagyható rá az emberek szabad döntésére, valamint hogy ki kell zárni az ilyen típusú nyerészkedés lehetőségét. Nem tűrhető el, hogy azok a polgárok, akiknek kiugróan magas jövedelme a nemzeti erőforrásokból és mások munkájából származik, e jövedelem jelentős részét kizárólag személyes érdekből külföldön helyezzék el, fektessék be, nem vetve számot az ország, hazájuk érdekével, amelynek eljárásukkal kézzelfogható kárt okoznak. [25] /…/

A liberális kapitalizmus

26. Ezekből az új körülményekből azonban – ki tudja, miképpen – olyan vélekedések sarjadzottak fel és ülepedtek rá az emberi közösségre, amelyek a puszta materiális hasznot tekintették a gazdasági haladás első számú ösztönzőjének, a szabad versenyt a gazdasági élet legfőbb törvényének, a termelőeszközök magántulajdonának jogát pedig abszolút, minden társadalmi rendeltetéstől és társadalmi funkciótól független, korlátlan jognak tartották. Ez a féktelen liberalizmus kövezte ki aztán az útját – a zsarnokságnak, éspedig a zsarnokság ama fajtájának, amelyet elődünk, XI. Pius joggal s méltán ítélt el, mint „a nemzetközi fináncimperializmushoz” vezető jelenséget. [26] A gazdasági javak efféle eltorzult használatát nem lehet elégszer, s eléggé érdeme szerint elítélni, hanem újra meg újra keményen ki kell mondani: a gazdaság arra való, hogy az embert szolgálja[27] De, ha belátjuk is, hogy a kapitalizmus egy adott szisztémája rengeteg szenvedésnek, igazságtalanságnak, testvérharcnak volt a forrása, aminek a hatásait még ma is érezzük, teljesen hamis volna az iparosodás számlájára írni mindazokat a bajokat, amelyekért a valóságban az iparosodás fejlődéséhez kísérő jelenségként csatlakozó zavaros és zavarkeltő gazdasági elméletek a felelősek. Sőt, az igazság megköveteli, hogy elismerjük: a munka racionális megszervezése és az iparosodás semmi mással nem pótolható módon járult hozzá a fejlődés folyamatához.

A munka

27. A munkát ugyan időnként valamiféle túlzott misztikus légkör lebegi körül, de azért valójában teljesen világos, hogy Isten a munkát is akarta és megáldotta. Az Isten képmására teremtett embernek „együtt kell működnie Teremtőjével, társaként a teremtés befejezésében, azaz azt a képmást, a lelket, amit Isten az emberbe teremtett, most már az embernek kell beléteremtenie a földbe.” [28]Isten, amikor a belátás képességével, az analitikus gondolkodás készségével és érzékszervekkel ruházta föl az embert, akkor éppen azokkal az eszközökkel látta el őt, amelyekkel mintegy befejezheti az Isten megkezdette művet. Legyen bár művész vagy iparos, munkaadó vagy munkás és paraszt, minden dolgozó ember – teremtő. [29] Az ember az anyag fölé hajol, az anyag szembefeszül az ember erejének, de ó belevési személyiségének nyomait; és ezzel párhuzamosan saját magában pedig kitartást, ügyességet, leleményességet fejleszt ki. Az a munka meg, amit emberek együtt végeznek, közössé teszi reményeiket, fájdalmaikat, vágyaikat, örömeiket, vagyis az ilyen munkának az az adománya, hogy egyesíti az akaratokat, összeforrasztja a szíveket, közelebb hozza a lelkeket: az emberek felismerik egymásban a testvért.

A munka két oldala

28. A munkának kétirányú hatása van: egyrészt mivel pénzt, élvezetet, hatalmat ígér, egyeseket önzésre csábít, másokat meg lázadásra; másrészt azonban kifejleszti a hivatástudatot, a kötelességérzetet, a mások iránti szeretetet is. Bár ma a munkát tudományos alapon és a termelékenység növelése érdekében szervezik meg, ez mégis azzal a kockázattal jár, hogy a munka megfosztja méltóságától, rabszolgájává teszi az embert; márpedig csak az a munka nevezhető emberinek, amelyet az ember értelmi belátása alapján és szabadon végez. XXIII. János komolyan figyelmeztetett arra, hogy égető szükség a munkás méltóságának helyreállítása és a munkás valódi részvétele a közös munkában, éspedig azért, hogy „a vállalat az emberi együttélés magasrendű formájának legyen a színtere, hogy ez a szellemiség határozza meg a résztvevők kapcsolatait, a különböző felelősségek és funkciók elosztását” [30]. Az emberi munka fogalmának a keresztény értelmezés fényében van egy még magasabb rendű jelentése is, eszerint a munkának az is célja, hogy elvezessen a természetfeletti világ evilágon belüli megteremtéséhez, [31] ami viszont mindaddig nem lesz teljes és tökéletes, míg el nem jutunk oda, hogy mindannyian egységünkben építsük fel azt az egy tökéletes Embert, aki Szent Pál szavai szerint „Krisztus teljessége az idő teljességében” [32]

A feladat sürget!

29. Jó lesz, ha sietünk! Mert túl sok embert igáz le a szenvedés; mert egyre nő a távolság, mely elválasztja az embereket: egyesek haladnak előre, mások meg egy helyben állnak, sőt hátrafelé mennek. Ráadásul ebben a munkában csak alkalmas módszerekkel és a helyes arányok megtalálásával szabad előrehaladni, máskülönben a rendszer belső egyensúlya – ami oly igen fontos – felborul. Egy meggondolatlanul rögtönzött földreform esetleg nem azt eredményezi, amit célzott; az erőltetett iparosítás felbomlaszthatja az egyelőre még nélkülözhetetlen intézményi kereteket, és ez társadalmi zavarokhoz vezet, s visszaveti az élet emberi minőségét.

Az erőszak kísértése

30. Az kétségtelen, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyek igazságtaIan volta egyenesen égbekiáltó. És amikor egész népek élnek megfosztva még a minimális anyagi javaktól is, idegen uralom alatt, amelyben tilos minden egyéni kezdeményezés és felelős cselekvés, amelyben lehetetlen az életminőség magasabb szintjére emelkedni, tilos a társadalmi és a politikai életben részt venni – nos, akkor erős a kísértés arra, hogy erőszakkal vessenek véget emberi méltóságuk folyamatos megsértésének.

A forradalom

31. Csakhogy, s ezt mindenki nagyon jól tudja, a forradalom – kivéve a nyilvánvaló és huzamos ideig fönnálló diktatúra esetét, amely az elemi személyiségi jogokat sérti és az adott országban súlyosan károsítja a közjótújabb jogsértéseket szül, újabb egyenlőtlenségeket gerjeszt, és ezzel az embereket újabb mészárlásra tüzeli. Márpedig egy rossz helyzetet, bármennyire valóságos is, nem szabad olyan módszerrel elhárítani, amely még nagyobb bajhoz vezet.

A változások szükségessége

32. Azt akarjuk, hogy jól megértsétek véleményünket. A világ állapota jelenleg olyan, hogy muszáj vele szembeszállni erős lélekkel; az igazságtalanságokat, melyek belőle fakadnak, le kell gyűrni, sőt le is kell győzni. A fejlődés merész, s a világot gyökeresen megújító változásokat követel. Késlekedés nélkül és nagy erőfeszítéssel végre kell hajtani a reformokat, amelyek oly igen sürgősek. Vegye ki mindenki a részét ebből nagylelkűen és serényen, főleg azok, akik tanultságuk, helyzetük, hatalmuk révén a legtöbbet tehetik. Adjanak példát azzal, hogy vagyonukból valamennyit erre a célra áldoznak, ahogy néhány püspök testvérünk tette [33]. Így fognak megfelelni az emberek várakozásának, így maradnak hívek Isten Szentlelkéhez, hiszen „az Evangélium kovásza az, ami az emberi szívben felébresztette és felébreszti a csillapíthatatlan vágyat a méltóság iránt.” [34]

Programok és tervezés

33. A puszta egyéni kezdeményezés és a szabadverseny játékszabályai nem fogják sikerre vinni a fejlődést. Hiszen az előrelépésnek nem szabad abba az irányba mennie, hogy a gazdagok vagyonát és hatalmát növelje, a szegények nyomorát pedig konzerválja, s az elnyomottak szolgaságát súlyosbítsa. Szükségszerű, hogy legyenek olyan programok, amelyek „támogatják, ösztönzik, szervezik, pótolják és kiegészítik” [35] az egyének és a közbülső szerveződések tevékenységét. Az államhatalom feladata viszont az, hogy megállapítsa és előírja az elérendő célokat, az elvégzendő részfeladatokat és a hozzájuk vezető utakat; az állam dolga ugyanis, hogy ösztönözze a közös tevékenységben részt vevő összes erőket. Az államnak azonban arról is gondoskodnia kell, hogy ebbe a munkába az egyéni kezdeményezéseket és a közbülső szerveződéseket is bevonja. Így kerülhető el ugyanis a teljes kollektivizmus és az önkényes és esetleges tervezés veszélye egyaránt, hisz mind a kettő ellentétes a szabadsággal, mivel kizárja, hogy az ember alapvető személyiségi jogaival éljen.

Az ember szolgálatában

34. A termelés növelését célzó programoknak ugyanis csak egy céljuk lehet: az emberi személyiség szolgálata. Hiszen arra valók, hogy csökkentsék az egyenlőtlenséget, megszüntessék az emberek közötti megkülönböztetést, felszabadítsák az embert a szolgaságból, mégpedig úgy, hogy maga váljék képessé az evilági létrendben helyzetét jobbá tenni, erkölcsi fejlődését előmozdítani, belső adottságait kifejleszteni. A haladás azt jelenti, hogy a társadalmi fejlődésre éppúgy gondot kell fordítani, mint a gazdasági gyarapodásra. Mert nem elégséges csak azért gyarapítani a közösség gazdagságát, hogy aztán egyenlően lehessen azt elosztani; nem elégséges csak azért gyorsítani a műszaki haladást, hogy az ily módon emberibbé váloztatott föld alkalmasabb lakóhellyé váljék. Azokat, akik a haladásért dolgoznak, az előttük járók tévedései figyelmeztetik: kerüljék el azokat a veszélyeket, amelyek ezen az úton leselkednek rájuk. Hiszen a technika diktatúrája, az úgynevezett technokrácia, ha a méltányosnál nagyobb jelentőségre tesz szert a jövőben, éppen olyan rettenetes jelenségeket idézhet elő – semmivel sem kisebbeket –, mint a tegnapi liberalizmus. Teljességgel elveszíti értelmét a gazdaság is, a technika is, ha nem az ember javát szolgálja, amint ez rendeltetésszerű kötelessége. Az ember viszont csak abban a mértékben igazán ember, amilyen mértékben saját fejlődésének maga a kovácsa, tetteinek uraként, tettei következményeinek bírájaként, összhangban azzal a természettel, amit Teremtőjétől kapott, s amit szabadon elfogad, képességeivel és igényeivel együtt. /…/

Összegzés

42. A teljes értelemben vett humanizmus az, amit elő kell mozdítani [44]. Mi más a teljes értelemben vett humanizmus, mint a teljes ember és minden ember mindenoldalú fejlődéséért való tevékenység? A lezártként értelmezett, a lelki értékektől és Istentől, mint ezek forrásától és kiindulópontjától elszigetelt humanizmus hatékonysága csakis puszta látszat lehet. Az ember bizonnyal meg tudja szervezni a földi életet Isten nélkül is, de „Isten nélkül végső soron csakis az ember ellen tudja megszervezni. Ezért a minden önmagán kívüli szemponttól elszakított, abszolút humanizmus – embertelen humánizmus.” [45] Tehát kizárólag az a humanizmus valóságos humanizmus, amely a végtelen Istenre irányul, felismerve azt a közös rendeltetést, amelyre hivatottak vagyunk, s amely az emberi élet valóságos eszméjét adja meg. Vagyis az ember egyáltalán nem a legfőbb mértéke saját magának, hanem csak akkor válik azzá, aminek lennie kell, ha túllép önmagán, Pascal mélységesen igaz szavai szerint: „Az ember végtelenül túlszárnyalja az embert.” [46] /…/

A nacionalizmus

62. Az igazságosabb, a teljesen és szilárdabb szolidaritáson alapuló emberi társadalom megteremtése előtt azonban ma más akadályok is tornyosulnak: ilyen akadály a nacionalizmus és a fajgyűlölet. Köztudott dolog, hogy azok az országok, amelyek nemrég nyerték el politikai függetlenségüket, a legmesszebbmenőkig ragaszkodnak frissen kivívott, s még meg nem szilárdult nemzeti egységükhöz, azt minden erejükkel meg akarják védeni. Szintén ismert tény, hogy az ősi kultúrájú nemzetek büszkék történelmük során rájuk hagyományozott örökségükre. Ezeket a legkevésbé sem elítélendő érzelmeket azonban az emberiség minden egyes tagját átfogó szeretetnek kellene a tökéletesség magasabb szintjére emelnie, hiszen a nacionalizmus megosztja a népeket, és szembeállítja őket saját legvalóságosabb érdekeikkel; méghozzá elsősorban ott okoz hatalmas károkat, ahol a gazdaság fejletlensége éppen ennek az ellenkezőjét követelné: az erők egyesítését, az ismeretek és az anyagi eszközök összpontosítását – annak érdekében, hogy meg lehessen valósítani a gazdaságfejlesztési terveket, hogy gyarapítani lehessen a kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat, és meg lehessen szilárdítani azokat.

A fajgyűlölet

63. A saját fajhoz való megkülönböztetett ragaszkodás nem csak a gyarmati uralom alól újonnan felszabadult népeket jellemzi. Náluk ez az érzés olykor a törzsi vagy a politikai pártok közötti gyűlölködés mögé rejtőzik, s nem csupán az igazságosságnak árt nagyon sokat, de veszélyezteti belső békéjüket is. A fajgyűlölet a gyarmatosítás idején gyakran idézett elő harcokat a gyarmatosítók és a bennszülöttek között, gátolva ezzel egyrészt azt, hogy a felek kölcsönösen termékeny egyetértésre jussanak, másrészt pedig ezzel párhuzamosan a valóban elszenvedett igazságtalanságok orvoslására az engesztelhetetlen gyűlölködés lángját szította fel. Ez a helyzet még ma is az egyik legfőbb akadálya a kedvezőtlenebb helyzetben lévő országok szolidáris együttműködési szándékának, sőt egy-egy állam keretében belül is elveti a meghasonlás és az ellenségeskedés magvát, mindahányszor az egyének és a családok azt tapasztalják, hogy az emberi személyt megillető jogaikat semmibe véve fajuk vagy bőrszínük miatt a jogszerűséggel ellentétes módon diszkriminatív rendszabályokat érvényesítenek velük szemben.

A szolidáris világ felé

64. Szorongással és szomorúsággal tölt el Bennünket ez a helyzet, mert a jövő súlyos veszélyeinek előjeleit mutatja. Mégis tápláljuk magunkban a reményt, hogy a népek kölcsönös gyanakvását, a nemzeti önzést egyszer majd le fogja győzni az együttes munkálkodás iránti mélyebb igény, vagy a szolidaritás követelő szükségszerűségének tudata. Éppen így azt is reméljük, hogy a gazdaságilag kevésbé fejlett országok abból is ösztönzést nyernek, azzal is eredményeket érnek el, ha összefognak a más hasonló helyzetű népekkel, és így nagyobb földrajzi egységen belül összehangolt tervek alapján egyúttal minden résztvevő a maga régiójának fejlődését is elősegíti. Még abban is bízunk, hogy ezek a nemzetek közös munkaterveket dolgoznak majd ki, hogy termelési beruházásaikat megfelelően elosztva valósítják meg, hogy termelésüket ésszerűen szakosítják egymás között, s hogy ugyanilyen ésszerűen szervezik meg kereskedelmüket is. Végül nagy reménykedéssel fordulunk a nemzetközi szervezetek felé, úgy a néhány tagországot számláló, mint a világszervezetekhez: reméljük, hogy a szükséges szervezeti módosítások után megtalálják a módját a szűkölködő országok megsegítésének, hogy ezek a népek kikerülhessenek abból a zsákutcából, amelynek ma még, úgy tűnik, foglyai, és maguk lelhessenek rá a társadalmi és emberi fejlődés útjaira, éspedig úgy, hogy híven megőrizhetik eközben a maguk sajátos szellemiségét. /…/

3. AZ EGYETEMES SZERETET

66. A világ súlyos beteg. Betegségének oka nem az, hogy megcsappantak a természet erőforrásai, s nem is annyira az, hogy a telhetetlenek kisebbsége kaparintotta meg azokat, hanem sokkal inkább az, hogy eloldódtak a testvériség embereket és népeket összetartó kötelékei.

A befogadás kötelessége

67. Ezért nem győzzük elégszer s elég nyomatékkal hangsúlyozni, hogy az emberi együttérzésből és keresztény szeretetből fakadó kötelesség, a befogadás kötelezettsége nemcsak a családokra vonatkozik, hanem az országok ebben leginkább illetékes társadalmi intézményeire is. Meg kell tehát sokszorozni az otthonok, a vendégházak számát, főként a fiatalok befogadására. Fel kell ezeket építeni, elsősorban azért, hogy a fiatalok megmeneküljenek a magányosság, a reménytelenség és a szorongás érzésétől, hisz ezek fölemésztik erejüket; azután azért, hogy kikerüljenek abból a pusztító helyzetből, amelyben élnek, s amelyben valamiféle elháríthatatlan végzetszerűség folyton arra sarkallja őket, hogy hazájuk végleges nyomorát összehasonlítsák a körülöttük tobzódó fényűzéssel és fékevesztett pazarlással; és még azért is, hogy mentesek tudjanak maradni a lázító eszméktől és ökölharcra tüzelő tanoktól, amelyek elméjükbe lopóznak, míg „botrányos nyomorúságukon” tűnődnek [58]; legvégül pedig azért, hogy szeretetteljes testvéri fogadtatásuk példát kínáljon nekik a teljes életre, hogy érdeme szerint becsülhessék a valóban hiteles, tevőleges keresztény szeretetet, s a legmagasabbrendű, a lelki értékeket. /…/

Kultúrák dialógusa

73. Mert ahogy az egyes emberek esetében történik, ugyanúgy az egyes népekben is könnyen kialakul a szerető lelki közösség, ha őszinte beszélgetés szövődik közöttük. A haladás érdekében kovácsolt tervek valójában akkor fogják egyesíteni a népeket arra, hogy e terveket közös erőfeszítéssel teljesedésbe is vigyék, ha a legfelső vezetőktől kezdve a legegyszerűbb munkásig minden egyes embert a testvéri szeretet tüze lelkesít, sürgető vágy hajt az egység és az összetartozás civilizációjának felépítésére az egész földkerekségen. Akkor veszi majd kezdetét az a párbeszéd, melynek tétje nem a mezőgazdaság és nem az ipar, hanem – az ember. És ez akkor lesz igazán termékeny, ha a beszélgetőtársaknak, a népeknek olyan utakat mutat, amelyeken gazdasági haladásukat is, szellemi növekedésüket is elérhetik; akkor, ha a szakemberek tanítókká és nevelőkké is válnak, ha tudományuk a szellemi és erkölcsi magasabbrendűség jelével lesz ékes, mert nem csak a gazdaság, de az emberség dolgait is gyarapítja és fölemeli. Akkor majd a kapcsolatok egyszer megkötött kötelékei tartósak maradnak úgy is, ha a támogatásra meg a segítségre már szükség sincs többé. Ki ne látná, mekkora jelentőségük van az ilyen értelemben szoros kapcsolatoknak a világbéke megőrzése szempontjából?…

***************************************************

Szent VI. Pál pápa (1963-1978.)paolo-vi_manila_1863754 (1)