Sollicitudo rei socialis

Szociális enciklika

IOANNIS PAULI PP. II SUMMI PONTIFICIS SOLLICITUDO REI SOCIALIS LITTERAE ENCYCLICAE

Részletek

8. A fenti elemzés segít minket, hogy jobban felmérjük, mi az új az enciklikában. Ez három pontban foglalható össze.

Elsőként kell említeni magát azt a tényt, hogy a katolikus Egyház legfőbb tekintélye kiad egy dokumentumot, amelyet magához az Egyházhoz és „minden jóakaratú emberhez”[18] címez, és ez olyan kérdéssel foglalkozik, amely első tekintetre tisztán gazdasági és társadalmi természetű: a népek fejlődésével. Kétségtelen, hogy a „fejlődés” fogalma a társadalomtudomány és a közgazdaságtan szókincséhez tartozik. Ebben a tekintetben a Populorum progressio egyenesen követi a Rerum Novarum enciklikát, amely a „munkások helyzetéről” szól.[19]Kívülről tekintve mindkét tárgykör idegen az Egyháztól mint vallásos szervezettől. Ez még inkább vonatkozik a „fejlődésre”, mint a „munkások helyzetére”.

El kell ismernünk VI. Pál dokumentumának azt az érdemét, hogy XIII. Leó enciklikájához kapcsolódva hangsúlyozza a fejlődés erkölcsi és kulturális jellegét, és ez már jogosan és szükségszerűen az Egyház illetékességének területéhez tartozik.

Ezzel az Egyház újabb bizonyítékát adta annak, hogy a szociális tanítás a kereszténység lényegéhez tartozik, mert Isten szavát alkalmaznia kell az emberek és a közösségek életére, továbbá az ezzel összefüggő földi dolgokra, amennyiben „a józan ész követelte elveket és útmutatásokat ad”.[20] VI. Pál írásában mindhárom elem megtalálható a mindennapi életre, az emberek erkölcsi magatartására vonatkozó irányulásukkal együtt.

Ha tehát az Egyház a „népek fejlődésével” foglalkozik, nem vádolható azzal, hogy átlépte illetékességét, vagy az Úrtól kapott parancsok és küldetése határait. /…/

III. A mai világ képe

Az elmúlt húsz év változásai

11. A Populorum progressio alapvető tanítása annak idején újszerű látásmódja miatt nagy visszhangot keltett. Kétségtelen, hogy a szociális viszonyok, amelyek között ma élünk, nem azonosak a húsz esztendő előttiekkel.

Ezért rövid áttekintésben szeretnék foglalkozni a mai világ képének néhány jellegzetes vonásával, hogy elmélyítsem VI. Pál enciklikájának tanítását, mindig a népek fejlődése szempontjából.

A helyzet rosszabbodása

13. Nem állíthatjuk, hogy feleslegesek és hiábavalók voltak ezek a különböző vallásos, humanitárius, gazdasági és technikai kezdeményezések, hiszen bizonyos eredményt el tudtak érni. De egészében tekintve és minden jelenleg meglévő tényezőt figyelembe véve nem tagadható, hogy a világ jelenlegi helyzete a népek fejlődése szempontjából még inkább lesújtó képet nyújt.

Ezért szeretném néhány általános ismertetőjelre irányítani a figyelmet, hogy azután más egyedi jellemzőket alaposabban is megvilágítsak. Anélkül, hogy számadatok és statisztikák elemzésébe bocsátkoznánk, elegendő látni a férfiak és nők megszámlálhatatlan tömegét, gyermekeket, felnőtteket és öregeket, tehát valóságos és megismételhetetlen emberi személyeket a nyomor elviselhetetlen súlya alatt görnyedni. Sok millióan reményvesztettek, mert a világ sok helyén csak romlott a helyzetük. Ennek az elszomorító nyomornak és ínségnek a láttán, amelyben fivéreink és nővéreink sínylődnek, maga az Úr Jézus fordul hozzánk (vö. Mt 25, 31-46).

Az Észak és Dél között húzódó szakadék

14. Mindenekelőtt azt az elfogadhatatlan tényt kell megemlítenünk, hogy az úgynevezett fejlett Észak és az elmaradt Dél között húzódó szakadék nem csupán megmaradt, hanem egyenesen elmélyült. Ez a földrajzi megjelölés csupán jelzi a problémát, hiszen a gazdagság és az ínség között húzódó választóvonal, jól tudjuk mindnyájan, kettészeli mind a fejlődésben elmaradt, mind a fejlett társadalmakat. Amint léteznek esetenként a nyomort is elérő szociális egyenlőtlenségek a gazdag országokban, ugyanúgy a kevésbé fejlett országokban is nem ritkán tapasztalható az önzés és a gazdagság fitogtatása, amely az emberek lelkét zavarja és súlyosan sérti.

A világ egyes részein, főként a fejlett Északon rendelkezésre álló anyagi javakkal és szolgáltatásokkal szemben áll a déli részek elfogadhatatlan elmaradottsága. És pontosan ebben a földrajzi és politikai zónában él az emberiség nagyobbik része.

Ha a különböző területek – élelmiszerek termelése és elosztása, egészségügy és lakáshelyzet, ivóvízellátás, munkalehetőség, (főként a nők elhelyezkedését tekintve, amely nehezen különböztethető meg a szolgaság formáitól), várható élettartam – helyzetét és más gazdasági és szociális adatokat sokoldalúan mérlegeljük, olyan panoráma tárul elénk, amely egyáltalán nem felel meg a várakozásnak, akár önmagában vizsgáljuk, akár a fejlettebb népek adataihoz viszonyítjuk. Az a bizonyos „szakadék” szó önkéntelenül ötlik eszünkbe és fakad ajkunkon.

Talán nem is ez a megfelelő kifejezés a jelenlegi helyzetre, hiszen ez statikus állapotot mutat. De ez így nem helytálló. Hiszen a fejlett és a jólét felé haladó országok között ezekben az években olyan különböző fejlődési ütem figyelhető meg, amely egyre növeli és megsokszorozza a közöttük tátongó távolságot. Így az elmaradott, nevezetesen a legszegényebb országok menthetetlenül az egyre mélyebb elmaradottság állapotában maradnak.

Ehhez kapcsolódik még a különböző népességcsoportok és rétegek közötti kulturális és értékrendi különbség, amely nincs mindig összhangban a gazdasági fejlődés mindenkori fokával, de hozzájárul a további eltávolodáshoz. Ezek azok az elemek és megjelenési formák, amelyek a társadalmi kérdést még bonyolultabbá teszik, mert így az egész világra kiterjedő egyetemes jelleggel ruházzák azt fel.

Ha tekintetbe vesszük a világ különböző térségei közti mélyülő szakadékot és belátjuk, hogy mindegyikük szükségképpen a maga útján halad és a saját törvényei szerint működik, akkor megértjük, miért szól az általános nyelvhasználat egy világ keretein belül több világról. Van első világ, második és harmadik világ, sőt néha még negyedik világot is emlegetnek.[31] Az ilyen kijelentések nem kívánják ugyan az összes országokat rangsorolni, mégis jellemzőek. Egy olyan általános véleményt tükröznek, amely veszélyeztetve látja a világ egységét, más szóval az emberi nem egységét. Ez a szóhasználat többé-kevésbé objektív jelentésén túl kétségtelenül erkölcsi tartalmat rejt, amellyel szemben az Egyház mint „szentsége, azaz jele és eszköze… az egész emberi nem egységének”, nem maradhat közömbös.[32]

Fejlődést gátló tényezők

15. A fentebb kifejtett helyzet nem volna teljes és csonkán maradna, ha nem fűznénk hozzá a fejlődést hátráltató „gazdasági és társadalmi mutatókat”, azokat az aggasztó negatív tényezőket, amelyek kulturális téren mutatkoznak. Ilyenek: az írástudatlanság, a magasabb képzés megszerzésének nehézségei vagy teljes hiánya, a saját nemzet építésében való részvétel lehetetlensége, a kizsákmányolás különböző fajtái vagy az emberi személyek jogfosztása gazdasági, szociális, politikai, sőt vallási téren, mindenféle hátrányos megkülönböztetés (főként gyűlöletes ez a bőr színe alapján). Ha ezekre a visszás állapotokra a fejlett északi területeken is panaszkodnak, kétségkívül gyakoribbak ezek a fejlődő országokban. Megoldásuk itt hosszabb időt igényel és nehezebb is.

Ki kell emelnünk, hogy a világ mai helyzetében más jogok korlátozása mellett akadályozzák a saját gazdasági kezdeményezést is. Pedig itt fontos jogról van szó, nemcsak az egyesek, hanem a közjó szempontjából is. A dolgok állása és a tapasztalat egyaránt igazolja, hogy a jogfosztás vagy a jog megnyirbálása, még ha az „egyenlőség” nevében történik is, valójában az állampolgárok alkotó szellemét, kreativitását, a személy aktivitását bénítja vagy akár le is rombolhatja. Ennek a törekvésnek az eredménye nem egyenlőség, hanem inkább „egy szintre hozás” a legalsó fokon. Az alkotó, egyéni kezdeményezés helyébe lép a passzivitás, a függőség és a bürokrácia túltengése, amely mint egyedülálló szerv „intézkedik” és „döntéseket hoz” a javakról és termelőeszközökről, noha ezeket nem is „birtokolja”, s mindent a teljes függőség állapotában tart. Ez a függőség hasonlít a proletariátus kiszolgáltatottságához a kapitalista rendszerben. Ez alakítja ki az emberekben a csalódottság és a reménytelenség érzését, ezért vonják ki magukat a nemzet életéből, sokan kénytelenek kivándorolni vagy belső emigrációba vonulnak.

A dolgok ilyen állapotának következménye kiterjedhet az egyes nemzetek jogaira. De általában az történik – és ez gyakoribb –, hogy egy nemzetet megfosztanak alanyi jogaitól, nemzeti méltóságától, amely megilleti azt gazdasági, politikai, szociális és bizonyos mértékben kulturális vonatkozásban, mert egy állam társadalmában az életnek ezek a megnyilvánulásai kölcsönhatásban vannak.

A továbbiakban hangsúlyoznunk kell, hogy semmiféle szociális csoport, például politikai párt sem jogosult a vezetés monopóliumának magához ragadására, mert ez figyelmen kívül hagyja mind a közösség, mind a polgárok, a személyek alanyi mivoltát, amint minden totalitárius rendszerben történik. Ilyen helyzetben a nép és az egyén tárggyá fokozódik le, minden hivatalos kijelentés és szóbeli bizonykodás ellenére is.

Itt meg kell említenem, hogy a földkerekségen napjainkban még sokféle formája létezik a szegénységnek. Nem jár-e ki ez az elnevezés más javak hiánya és nélkülözése esetén is? Az emberi jogok (pl. a vallásszabadság, a társadalom alakításában való szabad részvétel, a társulási szabadság, az egyesületek alakítása, szakszervezetek létesítése gazdasági érdekek védelmében) hiánya vagy elnyomása nemde jobban elszegényítik az emberi személyt, mint az anyagiak hiánya? Nevezhető-e fejlődésnek emberi szinten ezeknek a jogoknak a korlátozása vagy megtagadása?

Ilyen értelemben a fejletlenség korunkban nem csupán gazdasági kérdés, hanem kiterjed a kulturális, politikai, egyszóval az emberi területre is, ahogyan azt már húsz esztendővel ezelőtt hangsúlyozta a Populorum progressio enciklika. Ezért kell felvetnünk: a jelenlegi szomorú valóság legalább részben nem annak következménye-e, hogy a fejlődést túlságosan is gazdasági területre szűkítettük.

A helyzet romlásának okai

16. Világosan ki kell mondanunk, hogy az utóbbi húsz esztendő alatt dicséretes erőfeszítéseket lehetett tapasztalni az iparosodott országok és a fejlődésben elmaradt népek valamint a nemzetközi szervezetek részéről, hogy a nehéz helyzetből kiutat vagy legalább egyes tünetekre gyógymódot találjanak. De mindezek ellenére az általános helyzet jelentékenyen rosszabbodott.

A dolgok rosszabbodása különböző okokra és indítékokra vezethető vissza. Rá kell mutatnunk maguknak a fejlődő országoknak kétségtelenül súlyos mulasztására és különösen azoknak a személyeknek a felelősségére, akik ott a gazdasági és politikai hatalmat gyakorolják. Ez nem menti az ipari országok felelősségét, amelyek gyakran nem vagy nem megfelelő mértékben nyújtottak segítséget azoknak, akik ki vannak zárva a jólétben élők világából, amelyhez maguk tartoznak.

Minden esetben meg kell bélyegezni az olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi mechanizmust, amely, bár emberi akarat irányítja, mégis automatikusan úgy működik,hogy egyesek gazdagságát növeli, míg mások szegénységét fokozza. Ezek a mechanizmusok, amelyeket közvetlenül vagy áttételesen a fejlett országok irányítanak, sajátos hatásmódjukkal azok érdekét szolgálják, akik rendelkeznek velük, miközben elnyomják vagy adott irányba terelik a kevésbé fejlett országok gazdasági életét. Szükséges volna ezeket a mechanizmusokat etikai és erkölcsi szempontból felülvizsgálni.

Populorum progressio enciklika már előre látta, hogy ilyen rendszerrel a gazdagok gazdagabbá, a szegények szegényebbé fognak válni.[33] Ennek az előrelátásnak igazolása a negyedik világ megjelenése.

A „világok” összefüggenek; a lakáshiány

17. Bármennyire megosztottnak mutatkozik is a világ társadalma – amint ez az első, második, harmadik és negyedik világ kifejezésekből is kitűnik –, ezek a világok mégis kölcsönös és szoros függésben vannak egymással, és ha kikapcsoljuk az erkölcsi követelményeket, akkor ez a leggyengébbeket veszélyes helyzetbe sodorja. A kölcsönös függések – belső dinamikájuknál fogva – és a fonákjukra fordult mechanizmusok nyomása alatt, melyeket el kell ítélnünk, még a gazdag országokban is negatív hatást váltanak ki. Ezekben az országokban, ha kisebb méretekben is, de megtalálhatók a fejletlenség sajátos formái. Ezért mindenki számára nyilvánvaló, hogy vagy kiterjed a fejlődés a világ minden részére, vagy visszaesés következik be azokon a területeken is, ahol eddig folyamatos volt a fejlődés. Vagy részt vesz benne a világ minden nemzete, vagy valójában nem igazi fejlődésről van szó.

Az elmaradottság tipikus ismérvei közül, amelyek növekvő mértékben érintik a fejlődő népeket is, különösen kettő érzékelteti a helyzet nyomorúságát. Először is a lakáshiány. A mostani esztendőt a Hajléktalanok Nemzetközi Évének nyilvánította az Egyesült Nemzetek Szervezete, hogy a méltó hajlékot nélkülözők és hajléktalanok sok milliónyi tömegére terelje a figyelmet, felrázza lelkiismeretünket ennek a nehéz problémának a megoldására, hiszen ennek az egyéni, a családi és a közösségi életre oly sok negatív kihatása van.[34]

Mindenhol van lakáshiány: ez főként a városok növekedésének, benépesülésének és túltelítettségének következménye.[35] Még a legfejlettebb népek is olyan egyének és családok szomorú látványát tárják elénk, kiknek legfőbb gondjuk a túlélés, és nincs lakásuk, vagy olyan nyomorúságos szálláson kell élniük, amely nem nevezhető lakásnak.

A lakásínséget, amely már önmagában is súlyos problémát jelent, úgy kell tekinteni, mint egy sor gazdasági, szociális kulturális, vagy egyszerűen emberi elégtelenség jelét és foglalatát. Látva ennek a helyzetnek az általános elterjedését, könnyen meggyőződhetünk arról, milyen távol állunk még a népek igazi fejlődésétől.

A munkanélküliség

18. Problémáink másik jellemzője a szinte minden népet érintő munkanélküliség és a csökkentett foglalkoztatottság.

Mindenki érzékelheti, mennyire időszerű és egyre súlyosabb ez a jelenség az iparosodott országokban.[36] A fejlődő országokban a nagy népszaporulat és nyomában a fiatalok tömege miatt a helyzet szinte riasztó. A gazdaságilag fejlett országokban egyre fogy a munkahelykínálat, és így a foglalkoztatás lehetőségei növekedés helyett egyre apadnak.

Ez a jelenség, mind az egyének mind a társadalom számára káros következményeivel együtt – ti. hogy leértékelődik, sőt elvész a személy önbecsülése, amellyel a férfi és a nő önmagának tartozik –, komolyan megkérdőjelezi az elmúlt húsz esztendőben követett fejlődési utat. Itt igen hasznos a Laborem exercens enciklika megállapításainak átgondolása: „Ki kell emelnünk, hogy a fejlődésnek döntő eleme és legjobb próbaköve az igazságosság és a béke szelleme, ahogyan azt az Egyház hirdeti és kéri minden ember és minden nép Atyjától, mert Ő állandóan értékeli az emberi munkát, akár annak objektív célja szempontjából, akár a munkát végző alanyt tekintve, aki maga az ember.” Ezzel szemben „fájdalmasan érint minket egy elkerülhetetlen és megrázó tény”, mégpedig az, hogy „munkanélküliek és alulfoglalkoztatottak tömege létezik, ami kétségtelen bizonyítéka: valami nincs rendben egyes politikai közösségek belső rendjében, és kontinentális és globális szinten nem működik valami egészségesen a munka szervezésének területén és a foglalkoztatottságban, főként a döntő és szociális szempontból fontos pontokon.”[37]

A fentebb és a most említett jelenség általános jellege és növekvő tendenciája miatt igen tanulságos negatív jelzője a népek ama fejlődési állapotának és minőségének, amely előtt most állunk.

Az eladósodás

19. Az utóbbi évekre vonatkozó másik tipikus jelenség, amely ha nem is található meg mindenütt, de amely kétségtelenül jellemző a fejlett és fejletlen országok kölcsönös kapcsolatában, a nemzetközi eladósodás problémája, amivel a Justitia et Pax pápai bizottság ebben az évben külön dokumentumban foglalkozott.[38]

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a szoros kapcsolatot, amely az eladósodás problémája – ennek növekvő súlyát a Populorum progressio kezdetű enciklika már előrejelezte – és a népek fejlődésének kérdése között fennáll.[39]

A fejlődő országokat az a remény késztette a fölajánlott tőke elfogadására, hogy azt főként a fejlődést szolgáló beruházásokba fektethetik. Ezért a tőke rendelkezésre bocsátása a fejlődés elősegítésének tekinthető, amely jogos és kívánatos, még akkor is, hogy olykor oktalanul, talán elhamarkodottan történt.

Amióta azonban az adós országokban valamint a nemzetközi pénzpiacon megváltozott a helyzet, a fejlődés előmozdítására szánt eszköz ellentétes hatású mechanizmussá változott. Az adós országok fizetési kötelezettségük teljesítése végett ugyanis olyan összegeket kénytelenek az adósság törlesztése címén exportálni, amelyekre nélkülözhetetlen szükségük volna az életszínvonal növeléséhez vagy megőrzéséhez; emiatt újabb hiteleket sem kaphatnak, pedig szükségük volna rá.

E folyamat eredményeként az a gazdasági eszköz, amely a népek fejlődését volt hivatva szolgálni, fékező erővé változott, amely még súlyosabb elmaradáshoz vezetett.

E megállapításoknak oda kell hatniok – ahogyan a Justitia et Pax pápai bizottság közelmúltban megjelent dokumentuma[40] mondja –, hogy elgondolkodjunk a népek kölcsönös függésének erkölcsi jellegén, és hogy a mostani megfontolásainkban foglalt elveknek megfelelően újra gondoljuk a fejlődést előmozdító közös segítségnyújtás erkölcsi elvekre épülő következményeit és feltételeit. /…/

A fejlődés téves fogalma: naiv optimizmus

27. Ha az enciklika alapján vizsgáljuk a mai világ alakulását, akkor elsősorban az tűnik fel, hogy szerinte a fejlődés nem egyenes vonalú, szinte automatikus és végtelen folyamat, amely az emberiséget – bizonyos feltételek mellett – egyfajta határtalan tökéletesség felé vinné.[49]

A haladás fogalmának az az értelmezése, amely inkább a felvilágosodás filozófiájához kötődik, nem pedig a gazdasági-társadalmi tartalmú fejlődéshez,[50]napjainkban nyilvánvalóan kérdésessé vált, különösen a két világháború tragikus tapasztalatai után, egész népek előre kitervelt és részben végrehajtott megsemmisítése és a fenyegető atomveszély láttán. Az együgyű optimizmus helyébe lépett – nem ok nélkül – az egész emberiség végső sorsáért való aggódás.

A létezés és birtoklás szembekerülése

28. De válságba került egyúttal magának a fejlődésnek „gazdasági” vagy „gazdasági jellegű” felfogása is. Ma már világosabban látjuk, hogy a javak és szolgáltatások puszta felhalmozása, még ha sok tekintetben az ember hasznára van is, nem elegendő az emberi boldogulás megteremtéséhez. Következőleg a rendelkezésre álló sokféle valódi vívmány, amelyet a legújabb időben a tudomány és technika létrehozott, hozzávéve az informatikát is, nem ragadja ki az embert minden szolgaságból. Ellenkezőleg: az utóbbi évek tapasztalata mutatja, hogy a javak és lehetőségek halmaza, amely az emberiség rendelkezésére áll, könnyen az emberiség ellen fordul és egyre nagyobb elnyomáshoz vezet, ha hiányzik az erkölcsi irányulás és az emberiség igazi java iránti készség.

Nagyon tanulságos a legújabb idők egy sajnálatos felismerése: az elmaradottak tűrhetetlen nyomorúsága mellett megtalálható a túlfejlettségnek az a foka, amely már elfogadhatatlan, mert miként az első, ez is ellentétes az igazi jóléttel és boldogulással. Ez a túlfejlettség, amelyben mindenféle anyagi javak túláradóan állnak egyes társadalmi rétegek rendelkezésére, könnyen a „birtoklás” rabszolgájává és közvetlen élvezőjévé teszi az embert, akinek nincs más perspektívája, mint a gyarapodás vagy a birtokolt dolgok állandó cseréje a fejlettebbekre. Ez az úgynevezett „fogyasztói társadalom”, amely pocsékol és termeli a hulladékot. Azt a tárgyat, amelyet birtokolnak, mindig újra és tökéletesebbre cserélik, nem törődve azzal, hogy az még használható vagy a szegényebbeknek javára szolgálhatna.

Valamennyien kézzelfoghatóan tapasztaljuk a fogyasztásnak való vak alávetettség kihatásait: elsősorban a kirívó materializmus egy formáját és egyfajta mélységes elégedetlenséget, mert ha az ember a reklámok özöne és az új termékek állandó, csalogató kínálata ellen nincs felvértezve, többet szeretne birtokolni, mint amennyije már van, miközben a nemesebb vágyak kielégítetlenek maradnak, vagy talán már el is fojtódtak.

VI. Pál enciklikája rámutatott a „birtoklás” és „létezés”[51] közötti, ma oly sokszor emlegetett különbségre, amelyet a II. Vatikáni Zsinat már előtte találó szavakkal megfogalmazott.[52] A dolgok és javak „birtoklása” önmagától nem tökéletesíti az emberi személyt, hacsak nem gazdagítja és érleli személyes létét, vagy más szóval: nem segíti emberi hivatásának kiteljesedésében.

Természetesen a „létezés” és a „birtoklás” közötti különbség, valamint a dolgok felhalmozásának és kicserélésnek veszélye a létezés értékét tekintve nem feltétlenül vezet összeütközésre. Korunk egyik legnagyobb igazságtalansága a földtekén abban áll, hogy csak kevesen birtokolnak sokat, és sokan szinte semmit. Ez a javak és szolgáltatások rossz elosztásának igazságtalansága, hiszen eredetileg ezek mindenki számára adattak.

Így adódik a következő kép: vannak – a kevesek, kik sokat birtokolnak –, akik nem képesek valamivé „lenni”, mert az értékek rendjének felcserélése révén a birtoklás akadályozza őket ebben; és vannak azok – a sokak, kiknek kevés jutott vagy semmijük sincs –, akik az elemi javak hiányában nem tudnak megfelelni alapvető emberi hivatásuknak.

A baj nem a „birtoklásban” mint olyanban van, hanem a birtoklás módjában, amely nincs tekintettel a birtokolt javak minőségére és értékrendjére: ez a minőség és rangsor abból ered, hogy a javak és azok használata alá vannak rendelve az ember létének és valódi hivatásának.

Ezzel igazolást nyert, hogy a fejlődés, noha szükségszerűen gazdasági dimenziója is van, mert a Föld lakói lehető legnagyobb részének az élethez való szükségletét van hivatva biztosítani, mégsem merülhet ki ebben az egy dimenzióban. az ilyen értelemben vett fejlődés azoknak lenne ártalmára, akiken segíteni kívánna.

Az átfogó és emberibb fejlődés ismérveit – a gazdasági vonatkozások tagadása nélkül –, amelyek képesek férfiakat és nőket igazi hivatásuk magaslatára juttatni, VI. Pál már leírta.[53]

Az emberi lét transzcendenciája

29. Egy nem csupán gazdasági jellegű fejlődés az ember adottságaihoz és hivatásához igazodik és annak teljes egzisztenciájára irányul, mégpedig belső mértéke szerint. Kétségtelenül szükség van a teremtett javakra és az ipar termékeire, amelyek a tudományos és technikai haladással folyamatosan fejlődnek. És miközben az új anyagi javakkal mindig új igényeket elégítenek ki, egyúttal új horizontok is nyílnak. A fogyasztási visszaéléseknek és a mesterséges igényeknek sohasem szabad veszélyeztetniök és hátráltatniok az új javak és segélyforrások nagyrabecsülését és használatát, hiszen ezekben sokkal inkább Isten adományát és az ember hivatásának válaszát kell látnunk, amint az Krisztusban megvalósult.

Hogy felismerjük a valódi fejlődést, nem szabad az említett „belső mértéket” szem elől téveszteni: ez az ember különleges természetében rejlik, ki Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve (vö. Ter 2, 26), testi és szellemi természetével, amelyet a Genezis másik elbeszélése szimbolizál (2,7): földből formálta Isten az ember testét, és az élet lelkét ő lehelte bele.

Ezért az ember bizonyos módon hasonlít a többi teremtményhez: meghívást kapott azok használatára, a velük való törődésre, és – a Genezis elbeszélése szerint (2,15) – a kertben nyert elhelyezést, hogy azt művelje, őrizze; Isten minden teremtménye fölé rendelte őt (vö. Ter 1,25-26). Ugyanakkor az ember Isten akaratának volt alárendelve, aki a dolgok használatában és uralmában határt szabott (uo. 2,16-17), ugyanígy megígérte neki a halhatatlanságot (uo. 2,9; Bölcs 2,23). Az ember tehát mint Isten képmása bizonyos hasonlóságba került vele.

E tanítás alapján a fejlődés nem szorítkozhat a teremtett dolgok és az emberi szorgalom termékeinek használatára, uralmára és minden kötöttség nélküli birtoklására, hanem a birtoklásnak, a hatalomnak és a fogyasztásnak az ember istenképmás jellege és halhatatlanságra szóló hivatása alá rendelésére. Ez az emberi létforma transzcendens valósága, amelyben kezdettől fogva egyformán részesült a férfi és a nő (vö. Ter 1,27), ezért alapvetően társadalmi jellegű.

A fejlődés mibenléte

30. A Szentírás szerint tehát a fejlődés fogalma nem pusztán „evilági” vagy „profán”, hanem – modernül kifejezve – úgy jelenik meg, noha társadalmi-gazdasági súlyponttal, mint az ember hivatásának egyik lényeges dimenziója.

Az ember nem mozdulatlannak, nem is statikus lénynek teremtetett. A kinyilatkoztatás könyveinek leírása szerint teremtmény és képmás, amelyet belső valóságában meghatároz az eredete és istenhasonlósága. Mindez az emberi létbe, férfiba és nőbe egyaránt egy alapvető feladat követelményének csíráját rejti, amelyet teljesítenie kell, akár egyedül, akár párban. A feladatot, hogy „uralkodjék a teremtményeken”, hogy „művelje a kertet”, az isteni törvény keretei között kell teljesítenie, „képmás” voltánál fogva, amely nyilván az uralkodói hatalom alapja, amelyet azért kapott, hogy tökéletesedjék (vö. Bölcs 9,2-3).

Ha az ember Istennel szemben engedetlen és nem ismeri el hatalmát, akkor föllázad ellene a természet, és nem ismeri el többé „urának”, mert az istenhasonlóság elhomályosult benne. Noha a teremtett dolgok birtoklása és használata a felszólítás alapján érvényben marad, mégis, a bűn után használatuk fájdalmas és verejtékes lesz (vö. Ter 3,17-19).

Genezis következő fejezete bemutatja Kain utódait, akik „várost” építenek, pásztorkodnak, művészettel (zenével) és technikával (fémkohászat) foglalkoznak és segítségül hívják az Úr nevét. Az emberi nem története, ahogyan a Szentírás leírja, a bűnbeesés után is állandó, konkrét események története, amelyek a bűn miatt mindig küzdelmesek és veszélyesek, ismétlődnek és tökéletesednek és elterjednek mintegy feleletként a kezdetben elhangzott isteni felszólításra, melyet a férfi és a nő kapott (vö. Ter 1,26-28), arra a felszólításra, amelyet a férfi és a nő mint hasonlósági pecsétet elfogadott és visel.

Legalább azok számára, akik hisznek Isten szavának, kézenfekvő a következtetés: az emberiség fejlődésének jelen állapotát úgy kell tekintenünk, mint a történelem olyan időszakát, amely a világmindenség teremtésével kezdődött és a Teremtő akaratának mellőzésével mindig veszélyben forgott, elsősorban a bálványimádás kísértése miatt, de az eredeti alapvető törvénynek mégis megfelelt. Aki a nehéz, de mégis felemelő küldetést, amely az egész emberiség és minden ember sorsának jobbítását célozza, a küzdelem keménységére, a siker érdekében nélkülözhetetlen állandó erőfeszítésekre vagy a kudarcokra és a visszaesésekre hivatkozva elutasítaná, hűtlen lenne a Teremtő akaratához. Ebből a szempontból mutattam rá az ember munkára való hivatottságára a Laborem Exercens kezdetű enciklikában, [54] hogy hangsúlyozzam: a fejlődés főszereplője mindig az ember.

Jézus Krisztus maga emelte ki a talentumokról szóló példabeszédében, milyen szigorúan bánik azzal, aki a kapott adományait el meri rejteni: „Te mihaszna, lusta szolga!… Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam…Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van” (Mt 25,26-28). Mi, akik Isten ajándékát megkaptuk, hogy kamatoztassuk, a mi dolgunk a vetés és a gyűjtés. Ha nem tesszük, azt is elveszik tőlünk, amink van. Ezeknek a szigorú szavaknak jobb megértése arra ösztönözhet minket, hogy nagyobb elszántsággal vállaljuk a mindenkit sürgető kötelezettséget, hogy a többiek teljes fejlődésén munkálkodjunk: „Az egész ember és minden ember fejlődésén”.[55] /…/

Az igaz fejlődés erkölcsi természetű

33. Éppen úgy, nem volna igazán emberhez méltó a fejlődés olyan típusa sem, amely nem tisztelné és nem mozdítaná elő az ember személyes, gazdasági és politikai jogait, az államhatalmi berendezkedést, és nem tisztelné a népek és nemzetek jogait.

Ma már sokkal jobban felismerhetjük és világosabban látjuk, mint régebben, azt a belső ellentmondást, amely a csupán gazdasági síkra szorított fejlődésből ered és amely az emberi személyt és legmélyebb igényeit alárendeli a gazdasági érdekeknek és a profitnak.

A valódi fejlődés és az emberi jogok közötti belső kapcsolat a fejlődés erkölcsi összefüggéseit is előtérbe állítja: az ember valódi felemelkedése, amely megfelel természetes és történelmi hivatásának, nem szorítkozhat csupán a javak és szolgáltatások bőségére, a technikai felkészültségre, amelyet infrastruktúrának nevezünk.

Ha a társadalomban a személyek és a közösségek nem látják szilárdan biztosítottnak az erkölcsi, kulturális és lelki követelményeket, amelyek az emberi személy méltóságából fakadnak, s amelyek a természetes közösségek, elsősorban a család és a vallási közösségek sajátjai, akkor minden más – a javak bősége, a mindennapok segítését szolgáló technikai vívmányok, az anyagi jólét bizonyos szintje – először elégtelenné, majd az idő múlásával megvetendővé válik. Ezt az Úr az evangéliumban világosan megerősíti, mindenkit figyelmeztetve a javak helyes értékrendjére: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16,26).

Az ember – legyen az férfi vagy nő, ifjú vagy idős – sajátos igényeinek megfelelő fejlődés mindazoktól, akik részt vesznek a folyamatban és annak felelősei, elsősorban azt követeli meg, hogy legyenek szilárdan meggyőződve a minden egyes és valamennyi embernek kijáró jogok fontosságáról. Lássák be a kinek-kinek kijáró jogok megvédésének szükségességét, melyek magukban foglalják a tudomány és a technika vívmányainak használatát.

Minden nemzet életében nagy súllyal esik latba valamennyi emberi jog betartása: főként az élethez való jogé a lét minden szakaszában. Ide tartozik a családnak mint az emberi közösség sejtjének joga, a munkaviszonyban való igazságosság, a közösségi élethez tartozó politikai jog, továbbá azok a jogok, amely az ember transzcendens hivatásából következnek, kezdve a saját vallásos meggyőződés megvallásának és gyakorlásának szabadságára való joggal.

Nemzetközi síkon, az államok közti kapcsolatokban – vagy közkeletű szóhasználat szerint a különböző „világok” között –, teljes tiszteletben kell tartani minden nép identitását, történeti és kulturális sajátosságaival egyetemben. Továbbá szükséges, amint azt már a Populorum progressio enciklika megkívánta, hogy elismerjék: minden nép azonos joga „együtt ülni a közös lakoma asztalánál”,[61] ahelyett, hogy bármelyik is Lázárként kint feküdjön az ajtó előtt, miközben „a kutyák jönnek és nyalogatják sebeit” (vö. Lk 16,21). Az egyes személyeknek és népeknek élvezniük kell azt az alapvető egyenlőséget,[62] amelyen például az Egyesült Nemzetek Szövetségének alapokmánya nyugszik: ez olyan egyenlőség, amely szerint mindenkinek joga van a teljes fejlődés folyamatában való részvételre.

A fejlődésnek a szolidaritás és a szabadság keretében kell haladnia, hogy fent említett jellegét megőrizze, de anélkül, hogy bármilyen ürüggyel egyiket vagy másikat feláldozza. A fejlődés erkölcsi jellege és szükséges továbbvitele akkor érvényesül, ha szigorúan tiszteletben tartják azokat a követelményeket, amelyek az emberre jellemző igazság és jó igényéből erednek.

Ezenfelül a keresztény ember, aki neveltetése alapján az emberben Isten képmását látja és arra kapott meghívást, hogy részesedjék a teljes igazságban és jóságban, aki az Isten, a fejlődés érdekében végzett erőfeszítéseiben sem vonatkoztathat el ennek az egyedülálló „képmásnak” méltóságától és tiszteletétől. Más szóval az igazi fejlődésnek az isten- és a felebaráti szereteten kell alapulnia, és elő kell mozdítania az egyesek és a társadalom közötti kapcsolatot. Íme „a Szeretet kultúrája”, amelyről oly gyakran szólott VI. Pál pápa.

A fejlődés és a környezet megbecsülése

34. A fejlődés erkölcsi jellege nem tekinthet el a teremtmények tiszteletétől sem, amelyek a látható természetet alkotják, és amelyet a görögök a bennük tapasztalt rend miatt kozmosznak neveztek. A maguk módján figyelmet érdemelnek, mégpedig háromféle szempontból is. Ezekről el kell gondolkodnunk. Először is egyre jobban fel kell ismernünk, hogy a különböző élő és élettelen dolgokat – a fákat, az állatokat, a természet elemeit – nem használhatjuk fel tetszésünk szerint bűntelenül saját gazdasági céljainkra. Ellenkezőleg: figyelembe kell vennünk minden létezőnek a természetét és kölcsönös kapcsolódását a dolgok rendjében, a kozmoszban.

másik megfontolás pedig annak sürgető belátásához vezet, hogy a természet kincsei korlátozottak, közülük némelyek, ahogy mondani szokták, nem termelődnek többé újjá. Ezeknek olyan abszolút felhasználása, mintha kimeríthetetlenek lennének, nem csupán a jelenlegi, hanem minden következő generáció számára is komoly veszélyt jelentenek.

Harmadszor meg kell fontolnunk azokat a következményeket, amelyeket az élet feltételeire gyakorol a fejlett ipari országok termelésszerkezete. Valamennyien tudjuk, hogy az iparosodás közvetve vagy közvetlenül a környezet szennyeződésével jár, és ez súlyosan befolyásolja a lakosság egészségi állapotát.

Világos ezek szerint, hogy a fejlődés, az azt irányító tervezés, a nyersanyagok feltárása és a felhasználás módja nem választható el a morális követelményektől. Ezek egyike kétségtelenül megszabja a látható természeti javak felhasználásának határát. A Teremtőtől kapott hatalom, amellyel az embert felruházta, nem abszolút, nem szabad vele „élni vagy visszaélni”, vagy tetszés szerint felhasználni. A használati mód, amelyre a Teremtő már kezdetben utasította az embert, jelképesen benne van a tiltásban: „annak a fának gyümölcséből ne egyél” (vö. Ter 2,16-17); ez eléggé világosan megmutatja, hogy az egyetemes természet látható és elemi alkotórészei dolgában, amelyekből a kozmosz áll, alá vagyunk vetve nemcsak a biológiai, hanem az erkölcsi törvényeknek is, és ezek nem szeghetők meg büntetlenül.

A fejlődés helyes értelmezése nem mellőzheti a fenti meggondolások sorozatát, a természet elemeinek felhasználását, a nyersanyagok megújítását és a mértéktelen iparosodás következményeit illetően. Ezek olyan erkölcsi eligazítást adnak, amely alapján e folyamatot vizsgálni kell.[63] /…/

V. A modern problémák teológiai elemzése

Az erkölcsi szempont fontossága

35. A fejlődés nagyrészt erkölcsi jellege a vele szembehelyezkedő akadályokra is érvényes. Ha a Populorum progressio enciklika megjelenése óta eltelt években a fejlődés megtorpant – csekély mértékű vagy ingadozó, ha nem teljesen ellentmondásos volt –, ennek okai nem kereshetők kizárólag gazdasági tényezőkben. Amint már jeleztük, belejátszottak ebbe politikai okok is. A népek fejlődését segítő vagy akadályozó döntések természetesen politikai jellegűek. Hogy legyőzzük a már említett eltorzult mechanizmusokat és olyanokkal cseréljük fel őket, amelyek jobban megfelelnek az emberiség közös javának, szükséges a hatékony politikai akarat. A helyzet elemzésének eredménye szerint ez eddig nem volt elégséges.

Egy ilyen lelkipásztori dokumentumban olyan elemzés, amely csak gazdasági és politikai okokban keresi az elmaradottság (és a túlfejlettség) okait, nem lenne teljes. Fel kell tárnunk ezért azokat az erkölcsi természetű okokat, amelyek kihatnak az embernek mint erkölcsi eligazodásra képes személynek a tevékenységére, és a fejlődés folyamatát gátolják.

Hasonlóképpen, ha rendelkezésre is állnak olyan tudományos és technikai eszközök, amelyek szükséges politikai döntés esetén hasznára lennének az elmaradott népeknek a valódi fejlődésben, akkor is csak erkölcsi döntések segítségével lennének elháríthatók az akadályok és a nehézségek. Ezek a döntések a hívők, különösen a keresztények részére az isteni kegyelem révén a hit alapelveihez igazodnak.

A bűn struktúrái

36. Tudomásul kell vennünk, hogy az egymással szembenálló népek tömbjeitől megosztott világ, amelyet merev ideológiák éltetnek, és ahol a kölcsönös kapcsolatokat az egyetértés erősítése helyett az imperializmus különböző formái uralják, nem lehet más, mint a „a bűn struktúrái” alá rendelt világ. Az egyetemesnek tekintett közjó tudatosítása és annak nélkülözhetetlen előmozdítása ellen ható negatív tényezők a jelek szerint csak nehezen legyőzhető gátakat építenek ki az emberekben és az intézményekben.[64]

Ha a mai helyzet a különböző természetű nehézségek rovására írható, akkor jogosan beszélünk a „bűn struktúráiról”, amelyek – amint azt a Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdításunkban kifejtettük – a személyes bűnben gyökereznek, és ezért mindig a személyek konkrét tetteihez kapcsolódnak, akik ezeket létrehozzák, megerősítik és felszámolásukat megnehezítik.[65] Így megerősödve terjednek, és további bűnök forrásaivá lesznek az ember magatartását befolyásolva.

A „bűn” és a „bűn struktúrái” olyan fogalmak, amelyeket csak újabban alkalmazunk a mai világ állapotára, de a szemünk elé táruló dolgokat szabatosan nem érthetjük meg, ha nem nevezzük nevén a szorongató bajok gyökerét.

Beszélhetünk túlzott „egoizmusról”, „rövidlátásról”, utalhatunk „téves politikai döntésekre” és „meggondolatlan gazdasági intézkedésekre”. Valamennyinek van valamilyen etikai zöngéje. Olyan az ember helyzete, hogy nehéz megítélni cselekedeteit és mulasztásait, ha az elemzésbe nem vesszünk bele valamilyen módon etikai természetű szempontokat.

Ennek a megfontolásnak értelme van, főként ha mindvégig következetes és az Istenbe vetett hitre valamint az Ő törvényére épül, amely parancsolja a jót és tiltja a rosszat.

Ebben található a különbség a szociálpolitikai elemzés, valamint „a bűnre” és „a bűn struktúráira” való utalás között. Ez utóbbinál kapcsolódik be a háromszor szent Isten akarata, az emberekről való elgondolása, igazságossága és irgalma. Isten, az emberek Megváltója, az élet Ura és szerzője, kiben bőséges az irgalom, az emberektől meghatározott magatartást követel, amely megmutatkozik a felebarát iránti tettekben és mulasztásokban. Ez utal a tízparancsolat „második táblájára” (vö. Kiv 20,12-17; MTörv 5,16-21); melynek áthágása Istent sérti és a felebarátnak árt, ezekkel függőséget és akadályokat létesítünk a világban, amelyek sokkal tovább éreztetik hatásukat maguknál a tetteknél vagy az ember rövid életénél. Mindez a népek fejlődésének ütemére is hatnak, a késedelmet vagy a lelassult haladást ebben a megvilágításban kell megítélnünk.

Haszon és hatalom minden áron

37. Ehhez az általános vallási jellegű elemzéshez hozzáadható néhány részletesebb meggondolás, hogy felismerhetők legyenek a cselekedetek és magatartások között azok, amelyek ellenkeznek Isten akaratával és a felebarát javával, és azok a „struktúrák” is, amelyeket ezek létrehoztak. Ilyen főként kettő tűnik ki manapság: egyikprofit utáni kizárólagos vágy, a másik pedig az a hatalomvágy, amely saját akaratát is rá akarja kényszeríteni a másikra. Mindkettőhöz, jobb megismerés végett, hozzáfűzhető kifejezés: a „minden áron”. Itt ugyanis az emberi akaratok feletti uralomról van szó, annak minden következményével együtt.

Bár a kettőt elválaszthatjuk egymástól, mert egymás nélkül is léteznek, de – az elénk táruló látványban – elválaszthatatlanul össze vannak fonódva akkor is, ha valamelyik túlsúlyban van.

Ennek a kettős gyökerű bűnös magatartásnak nyilvánvalóan nemcsak egyes személyek esnek áldozatul, hanem nemzetek és szembenálló tömbök is. Ez még jobban kedvez a „bűn struktúrái” kialakulásának, amelyekről már szóltam. Ha a modern „imperializmus” bizonyos formáit ezeknek a morális kritériumoknak a fényében vizsgálnánk, meglátnánk, hogy bizonyos döntések mögött, amelyek látszólag csak gazdasági vagy politikai jellegűek, valójában a bálványimádás valódi formái rejlenek: a pénzé, az osztályideológiáké, a technológiáé.

Ezzel az analízissel elsősorban a rossz igazi természetét akartam jelezni, amellyel a népek fejlődésének kérdése kapcsán találkozunk. Az erkölcsi rosszról beszélek, a sok bűn együttes eredményéről, amely a „bűn struktúráihoz” vezet. A gonosszal kapcsolatos megfontolások azt is jelzik, hogy az emberi magatartás számára meg kell találnunk azt az alkalmas utat, amelyen járva legyőzhetjük a rosszat.

A bűnt le kell győzni

38. Ez az út hosszú és bonyolult, s állandóan akadályok fenyegetik: akár belülről az emberi elhatározások állhatatlansága, akár a külső körülmények változandósága, amelyeket nem látunk előre. Ezért bátorság kell az elinduláshoz és néhány lépés után az út egy részét megtéve, már végig kell mennünk rajta. Ezekből a megfontolásokból kitűnik, hogy az indulásra és az út követésére vonatkozó döntések erkölcsi értékkel bírnak, melyeket a hívő férfiak és nők Isten akaratából vezetnek le, amely egyedüli igaz alapja minden erkölcsi kötelezettségnek.

Kívánatos, hogy azok a férfiak és nők, akik nyíltan nem vallásosak, meg legyenek győződve, hogy a teljes fejlődéssel szemben álló akadályok nem csupán gazdasági természetűek, hanem magasabb megfontolásból erednek, attól függően, mit tart az ember abszolút jónak. Ezért remélnünk kell, hogy mindazok, akik valamilyen mértékben felelősnek érzik magukat embertársaik „emberibb életéért”, akár vallásos hittől indítva, akár nem, teljes tudatában vannak a szellemi magatartás megváltoztatása szükségességének, amely meghatározza minden egyes ember viszonyát önmagával, felebarátjával, az emberi közösséggel, vagy tovább menve: a természettel (mégpedig felsőbb értékek végett, mint amilyen a közjó) vagy – a Populorum progressio enciklika szavaival élve – „az egész ember és minden ember” teljes fejlődésével.[66]

Ami a keresztényeket és mindazokat illeti, akik ismerik a bűn fogalmát és teológiai értelmét, számukra a magatartás és a gondolkodásmód változását a Szentírás nyelvén „megtérésnek” nevezzük. (vö. Mk 1,15; Lk 13,35; Iz 30,15)] Ez a megtérés egyaránt érinti a viszonyunkat Istenhez, az elkövetett bűnhöz és következményeihez, tehát a felebaráthoz is, akár a személyt tekintjük, akár közösséget. Isten az, „akinek kezében van a hatalmasok szíve és minden szív”,[67]aki képes ígérete szerint a Szentlélek erejében „a kőszíveket” „hússzívekre” változtatni (vö. Ez 36,26).

Az óhajtott megtéréshez és a fejlődés erkölcsi akadályainak legyőzéséhez vezető úton immár pozitív és erkölcsi értékként kiemelhetjük az emberek és nemzetek együvé tartozásának növekvő tudatát. Hogy a világ különböző részein akadnak férfiak és nők, akik saját személyük ellen irányulónak érzik az emberi jogok megsértését és az igazságtalanságokat, azokat is, amelyeket távoli vidékeken követtek el, ahol talán sohasem jártak, másik jele annak, hogy valami megváltozott a lelkiismeretben, és ez erkölcsi minőséggel bír.

Mindenekelőtt a kölcsönös függőségről szó van, amelyet a mai világban a kapcsolatok meghatározó rendszerének fogadnak el minden területen: a gazdasági életben, a kultúrában, a politikában és a vallási ügyek intézésében, és ezt erkölcsi kategóriaként kezelik. Ha a kölcsönös függőséget ebben az értelemben elismerik, akkor erre a megfelelő válasz, a szolidaritás mint erkölcsi és társadalmi magatartás, mint erény. Ez nem holmi szánalom és bizonytalan irgalmasság vagy felületes részvét annyi szenvedő ember iránt, hanem ellenkezőleg: eltökélt akarat a közjó szolgálatára, állandó gondoskodás róla, azaz mindenkiről külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk egymásért.

Egy ilyen elhatározás abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy a fejlődés legfőbb akadálya az említett profitéhség és a hatalomvágy. Ezt a magatartást és a „bűnnek ezt a struktúráját” Isten kegyelmétől segítve csak egy merőben ellentétes magatartással győzhetjük le: a felebarát javát keresve, evangéliumi értelemben „megfeledkezve önmagunkról”, ahelyett, hogy kizsákmányolnánk másokat, szolgálva, ahelyett, hogy saját előnyünk érdekében elnyomnánk őket (vö. Mt 10,40-42; 20,25; Mk 10,42-45; Lk 22,25-27)

A szolidaritás

39. A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor hatékony, ha különböző tagjai személynek ismerik el egymást. Akiknek nagyobb a befolyásuk, mert nagyobb vagyonnal és több szolgáltatással rendelkeznek, érezzék magukat felelősnek a leggyengébbekért, és legyenek készek részt adni tulajdonukból. Viszont a legszegényebbek – ugyanezen szolidaritásnak megfelelően – nem különülhetnek el és nem lehetnek társadalom-ellenesek, ellenkezőleg, miközben küzdenek törvényes jogaikért, tegyenek mindent, ami rájuk tartozik, a közösség javára. A társadalom középrétegeinek nem volna szabad csupán a saját egyéni hasznukat nézniük, hanem figyelembe kell venniük mások érdekeit is.

A mai világnak pozitív jele a szegények egymás iránti szolidaritása, ennek növekvő tudata, a kölcsönös segítségre törekvés, a társadalmi méretű megmozdulások, amelyek nem folyamodnak erőszakhoz, hanem saját igényeiket és jogos követeléseiket fejezik ki az államhatalom tehetetlensége vagy korrupciója miatt. Evangéliumi küldetése alapján az Egyház hivatottnak érzi magát arra, hogy a szegények tömegeinek szószólója legyen, hogy jogosnak ítélje követeléseiket és segítse azok teljesítését, anélkül, hogy más csoportok javát sérelem érné.

Ugyanez a mérték vonatkozik a nemzetközi kapcsolatokra is. A kölcsönös kapcsolatoknak egyetértéssé kell válnia, azon az alapon, hogy a teremtés javai mindenkit megilletnek. Amit az emberi szorgalom a nyersanyagok feldolgozásával, a munkával létrehoz, az egyaránt szolgálja mindenkinek a javát. Elutasítva minden imperialista törekvést és a hatalom megtartását célzó igyekezetet, az erősebb és a hatalmasabb nemzeteknek fel kell ismerni, hogy erkölcsi felelősséggel tartoznak másokért. Így kialakulhat egy valódi nemzetközi rendszer, amelynek alapja valamennyi nemzet egyenlősége, tiszteletben tartva jogos különbségeiket. A gazdaságilag gyenge országok vagy azok, amelyek éppen csak életben tudnak maradni, más gazdagabb népek és közösségek támogatásával olyan helyzetbe hozandók, hogy emberségük és kultúrájuk értékeivel – amelyek különben elvesznének – gazdagíthassák az emberiséget.

A szolidaritás segít bennünket abban, hogy a „másikat” – személytnépet, nemzetet – ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek munkaképességét és testi erejét csekély bérért kizsákmányolhatjuk, és magára hagyhatjuk, ha már nem hajt hasznot; hanem hozzánk „hasonlónak”, mintegy „segítő társnak” (vö. Ter 2,18.20), aki hozzánk hasonlóan részt vesz az élet lakomáján, amelyre Isten minden embert egyformán meghívott. Ebből is kitűnik, mennyire fontos felébresztenünk az emberek és a népek vallásos lelkiismeretét.

Ezen az úton kizárható a visszaélés, az elnyomás, mások megsemmisítése. A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések felidézik a háború veszélyét és a saját biztonság túlzott féltését, ami gyakran azon gyengébb nemzetek szabadságának, önrendelkezésének,területi sérthetetlenségének csorbításához vezet, melyek mások „befolyási övezetébe” vagy „biztonsági zónájába” esnek.

A „bűnök struktúrái” és a hozzájuk vezető bűnök ugyanolyan erővel fordulnak a béke és a fejlődés ellen, amennyiben a fejlődés – VI. Pál enciklikájának megállapítása szerint – „a béke új neve”.[68]

Az általunk javasolt egyetértés tehát a békéhez és a fejlődéshez vezető út. Az egész világ békéje el sem gondolható anélkül, hogy a felelősök el ne ismernék, hogy a kölcsönös függés már önmagában megköveteli a szembenálló tömbök politikai fogalmának elvetését, a mások feletti uralom elvetését, akár gazdasági, akár katonai, akár politikai jellegű legyen is az. Legyen a kölcsönös bizalmatlanságból együttműködés, amely az emberek és nemzetek közötti szolidaritás sajátos jele.

Boldog emlékezetű elődömnek, XII. Pius pápának jelmondata volt: Opus iustitiaepax – a béke az igazságosság gyümölcse. Ma ugyanez elmondható a Szentírás sugalmazott erejével (vö. Iz 32,17; Jak 3,18): Opus hominum coniunctionis pax – a béke a népek szolidaritásának gyümölcse. A mindenki által oly nagyon óhajtott béke a szociális és nemzetközi igazságosság révén érhető el, de azoknak az erényeknek a gyakorlásával is, amelyek az együttélést segítik és megtanítanak egymásra utalva élni, hogy egymáshoz kapcsolódva, egymásnak ajándékozva és egymástól elfogadva jobb világot teremtsünk.

A szolidaritás keresztény erény

40. Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. Hiszen már a fentebb elmondottakból kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertetőjele (vö. Jn 13).

A hit fényében a szolidaritás arra törekszik, hogy felülmúlja önmagát, hogy felöltse a sajátos keresztény vonásokat, a teljes odaadást, a megbocsátást és a kiengesztelődést. Akkor a felebarát már nem csupán egy emberi lény, akinek jogai vannak és mindenkivel alapvetően egyenlő, hanem az Atya képmása, aki Jézus Krisztus vérével van megváltva és állandóan a Szentlélek hatása alatt áll. A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel, amellyel az Isten szereti, és késznek kell lennünk nagy áldozatokra, még a legnagyobb áldozatra is: „életünket adni testvéreinkért” (vö. 1Jn 3,16).

Az a tudat, hogy Isten közös atyánk, Jézus Krisztusban pedig minden ember a testvérünk – fiak vagyunk a Fiúban – és a Szentlélek éltető jelenléte és tevékenysége van bennünk, arra késztet minket, hogy a világot új szemszögből nézzük és értelmezzük. Túl az emberi és a természetadta kötöttségeken, amelyek annyira erősek és szorosak az emberi nem számára, hogy az egység új formája bontakozik ki, amelyből a szolidaritásnak végső soron indítást kell kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú példáját, amely mintegy az egy és háromszemélyű Isten benső életének visszfénye, nevezzük mi keresztények közösségnek, „kommuniónak”.

Az ilyen sajátos keresztény közösség, amelyet gondosan kell ápolnunk, terjesztenünk és mélyítenünk Isten segítségével, ez volna az Egyház hivatásának lelke, hogy a már említett módon mintegy szentség legyen.

A szolidaritásnak ezért hozzá kell járulnia ennek az isteni tervnek a megvalósításához, mind egyéni, mind pedig nemzeti és nemzetközi szinten. Az „eltorzult mechanizmusokat” és a „bűn struktúráit”, amelyekről már szóltunk, csak az emberi és keresztény szolidaritás gyakorlásával győzhetjük le, amelyre az Egyház buzdít és amelyet állandóan támogat. Csak így fejtheti ki sok pozitív energia az erejét a fejlődés és a béke előbbrevitelében.

Sokan, akiket az Egyház szentté avatott, csodálatos bizonyságát nyújtják az ilyen szolidaritásnak és példaként szolgálhatnak a jelenlegi nehéz körülmények között. Szeretnék közülük emlékeztetni Claver Szent Péterre, aki a Cartagena de Indias rabszolgáihoz csatlakozott, vagy Kolbe Szent Maximiliánra, aki életét adta egy számára ismeretlen rabért az auschwitzi koncentrációs táborban.

VI. Néhány különleges eligazítás

Az Egyház szociális tanítása az erkölcstan része

41. Az Egyház az elmaradottság problémájára nem tud technikai megoldást felkínálni. Ezt már VI. Pál pápa is megmondta említett enciklikájában.[69]

Az Egyház nem javasol gazdasági, politikai rendszereket vagy programokat, és nem részesíti előnyben egyiket sem a másikkal szemben, feltéve, ha az emberi méltóságot tiszteletben tartják és támogatják, és neki magának megadják a szükséges teret, hogy hivatását a világban gyakorolhassa.

De az Egyháznak „van tapasztalata az emberi dolgokban”;[70] ez arra ösztönzi, hogy vallási küldetését szükségszerűen kiterjessze különböző területekre, amelyeken férfiak és nők tevékenykednek, hogy a személyüknek kijáró méltósággal összhangban keressék korlátozott boldogulásukat ebben a világban.

Mondom és megismétlem elődeim példájára: sohasem szabad „technikai” szintre korlátozni azt, ami valódi fejlődésként az emberek és népek méltóságára vonatkozik. Egy ilyen leegyszerűsítéssel a fejlődés elvesztené igazi természetét, és árulás lenne az emberekkel és a népekkel szemben, akiket pedig szolgálnia kellene.

Íme, ezért van az Egyháznak mondanivalója ma és ezelőtt húsz esztendővel és a jövőben is természetről, föltételekről, követelményekről és a helyes fejlődés céljáról, nemkülönben az akadályokról, amelyek ezzel szemben állnak. Amikor az Egyház ezt teszi, evangéliumi küldetését teljesíti, mert a fejlődés számára a legfőbb segítség, ami napjainkban nagyon is időszerű, a Krisztusról, az Egyházról és az emberről szóló igazság hirdetése és annak alkalmazása az adott konkrét helyzetre.[71]

E cél elérésére az Egyház eszközként használja szociális tanítását. A mai nehéz helyzetben, hogy elősegítse a kérdések legjobb megoldását és a problémák helyes feltevését, nagy segítséget nyújthat „a vezérelvek összességének, a megítélés kritériumainak és a cselekvési normáknak az Egyház tanítása szerinti”[72]pontosabb ismerete és szélesebb körű terjesztése.

Így azonnal észrevehetjük, hogy az előttünk álló kérdések elsősorban erkölcsi jellegűek, és hogy sem a fejlődés problémájának boncolgatása önmagában, sem pedig a jelenlegi nehézségek legyőzéséhez szükséges eszközök nem lehetnek függetlenek ettől a lényeges szemponttól.

Az Egyház szociális tanítása nem „harmadik út” a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, sem pedig egy lehetséges alternatíva, amely más, nem annyira szemben álló megoldások kezelésére nyújt lehetőséget, hanem önálló, minden tekintetben sajátos út. Nem is ideológia, hanem az emberi lét – mind a társadalomban, mind nemzetközi síkon tapasztalható – bonyolult összefüggéseinek szorgos vizsgálatából leszűrt eredmények pontos megfogalmazása a hit és az egyházi hagyomány fényénél. Legfőbb célja abban rejlik, hogy ezeket a valóságban létező igazságokat értelmezze, azaz megvizsgálja, megfelelnek- avagy ellentmondanak-e az emberről s annak földi és természetfeletti hivatásáról szóló evangéliumi tanításnak, hogy így adjon eligazítást a keresztény ember számára. Tehát nem az ideológia, hanem a teológia, mégpedig az erkölcstan területéhez tartozik.

Az Egyház szociális tanításának előadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az Egyház sajátja. És mert tanításról van szó, amelynek célja a személyek helyes magatartásának irányítása, ebből következik „az igazság elfogadásának kötelezettsége”, kinek-kinek tisztéhez, hivatásához és körülményeihez mérten.

Az evangelizációs feladat teljesítése társadalmi téren – ami az Egyház prófétai küldetésének megnyilvánulása – a rossznak és az igazságtalanságnak a leleplezését is magában foglalja. Meg kell azonban mondanunk, hogy a tanítás mindig fontosabb a leleplezésnél, mely nem tekinthet el magától a tanítástól, hiszen igazi jogosultságát és magasabb indítékát abból meríti.

***********************************************

Szent II. János Pál pápa (1978-2005.)

PICTURES OF THE YEAR 2005