Quadragesimo anno

Szociális enciklika a Rerum novarum 40. évfordulójára

CARTA ENCÍCLICA QUADRAGESIMO ANNO DE SU SANTIDAD PÍO XI SOBRE LA RESTAURACIÓN DEL ORDEN

XI. Pius pápa QUADRAGESIMO ANNO kezdetű enciklikája. 1931. A fordítás alapja: ACTA APOSTOLICAE SEDIS XXIII (1931).Fordította: DÉR KATALIN

Részletek

A tulajdonszerzés jogcímei

52. A tulajdonszerzés eredeti módja egyrészt az uratlan dolog elfoglalása, másrészt a munka, vagyis a megmunkálás általi ún. minőség- vagy értéktermelés, ahogy ezt a hagyomány és elődünk, XIII. Leó világosan vallja. Minden ellenkező állítással szemben igaz ugyanis, hogy a magánvagyont nem képező, vagyis uratlan dolog elfoglalása senkinek a jogát nem sérti; másrészt a munka, amelyet valaki a saját nevében végez, és amely által a dolognak új minősége, vagyis értéknövekedése keletkezik, – önmagában elégséges tényező ahhoz, hogy az értéknövekedést a munkavégző tulajdonába utalja.

A két termelési tényező – a munka és a tőke – kölcsönös függése

53. Egészen más természetű az a munka, amelyet bérért, idegen vagyontárgyon végeznek. Nagyon igazak XIII. Leó ide kívánkozó szavai: „valójában kizárólag a munkások munkájából származik az állam gazdagsága”. [37] Hiszen szemmel látható, hogyan születnek, miként formálódnak a munkások kezei között az emberiség összvagyonát alkotó hatalmas tömegű javak: milyen csodaszerű teremtőképességet árulnak el ezek a puszta, vagy szerszámokkal és gépekkel dolgozó kezek! Mindenki tudja, hogy soha sehol egyetlen nép sem jutott a nélkülözésből és a szegénységből gazdagabb és boldogabb életre másként, csakis összes polgárának megfeszített együttes munkája révén, olyképpen, hogy egyesek irányítják ezt a munkát, mások meg engedelmeskednek az irányításnak. De az sem kevésbé nyilvánvaló, hogy mindezek a mégoly hatalmas erőfeszítések is eredménytelenek lettek volna, de még csak próbálkozni sem lehetett volna velük, ha a világteremtő Isten már ezt megelőzően jóságban a természetes gazdagságot, a természet javait, erőit, eszközeit bőségesen meg nem adta volna. Hiszen mi más a munka, mint a szellemi és testi erők odarendelése a természet tárgyaihoz, illetve működtetése azok mint eszközök révén? Ám a természettörvény, vagyis Isten abban megnyilvánuló akarata azt követeli, hogy a természeti adottságok emberi célra történő felhasználása során megőriztessék a helyes rend: a helyes rend pedig itt pontosan abban áll, hogy minden dolog a megfelelő tulajdonoshoz legyen rendelve.

A munka és a tőke egymás nélkül nem képes hatékonyan működni

Ebből következik, hogy amikor valaki nem a saját magántulajdonában végzi a munkát, akkor az egyik ember munkája egy másik vagyontárgyával kell társuljon. Helyesen látta ezt már XIII. Leó is, mondván: „Sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg.” [38] Teljesen hamis beállítás akár kizárólag a tőkének, akár pedig kizárólag a munkának tulajdonítani azt a hozadékot, amely valójában ezek együtthatásának az eredménye; tehát minden vonatkozásban igazságtalan, ha ezek bármelyike, tagadva a másik ebbéli hatékonyságát, magának követeli a haszon egészét.

A tőke jogtalan követelései

54. Ebből az összeredményből a dologi összetevő, vagyis a tőke bizony hosszú ideig túlságosan nagy részt szakított ki. A tőke vindikálta magának a megtermelt javak, a jövedelem egészét, alig hagyva meg a munkásnak annyit, amiből elégségesen pótolhatta, újratermelhette volna munkaerejét. Arról szónokoltak, hogy valamiféle abszolút, leküzdhetetlen gazdasági törvényszerűség értelmében az egész tőkefelhalmozás a szerencse kegyeltjeit, a tőkéseket kell illesse, a munkások pedig – ugyanezen törvényszerűség értelmében – örökké tartó nincstelenség és nyomor bilincseiben tartoznak élni. Igaz, a liberalizmusnak ezzel az ötletével, amit Manchester-liberalizmusnak is mondanak, nem mindig és nem mindenhol egyezett meg a tényleges gyakorlat, mégsem tagadható, hogy a gazdasági és társadalmi intézmények működésének állandó tendenciája volt ez. Egyáltalán nem meglepő, hogy e hamis vélekedéseket és a belőlük fakadó hamis következtetéseket hevesen támadták, mégpedig nem csak azok, akiket ezek alapján megfosztottak attól a természetes joguktól, hogy jobb életkörülményeket biztosítsanak maguknak.

A munka jogtalan követelései

55. Ez volt az oka annak, hogy a megnyomorított munkásokhoz értelmiségiek is csatlakoztak: ők a fenti hamis gazdasági törvényszerűséggel egy éppen ennyire hamis erkölcsi alapelvet szegeztek szembe, azt ugyanis, hogy a megtermelt javak és a haszon egésze jogszerűen a munkásokat illeti meg – kivéve a tőke újratermeléséhez, illetve eredeti mennyiségének helyreállításához szükséges részt. Ez az eltévelyedés tetszetősebbre van mázolva, mint egynémely szocialistáké, akik egyenesen azt állítják, hogy a termelőeszközöket egytől-egyig köztulajdonba kell venni, ahogy ők mondják: „társadalmasítani” kell; az előbbi elv tetszetősebb, ezért veszélyesebb is, alkalmasabb a gyanútlan emberek rászedésére, édes méreg, amelyet mohón szürcsöltek sokan, olyanok, akiket a szocializmus kendőzetlen arca nem tudott megkeríteni.

A helyes részesedés alapelve

56. Nincs kétség: a két félnek, hogysem hamis nézeteivel eltorlaszolja az igazságra, és ezzel a megegyezésre vezető utat, meg kellett volna fontolnia elődünk bölcs szavait: a birtok, „még ha magánemberek között osztják is fel, ezáltal nem szűnik meg a köz javát szolgálni”. [39] Erről nemrégiben Mi is beszéltünk; leszögeztük, hogy a teremtett dolgok ezt a szolgálatot csak egy szilárdan meghatározott rendben képesek megadni az emberiségnek, és hogy a javak elosztása, ami éppen a magántulajdon intézménye által történik, magában a természetben van megalapozva. És ez az, amit állandóan szem előtt kell tartani ahhoz, hogy le ne tévedjünk az igazság helyes útjáról – a szűk útról.

57. Nem akármilyen vagyoni elosztás alkalmas azonban az Isten által akart cél minden szempontból tökéletes, vagy akár csak aktuálisan tökéletes elérésére. Ennélfogva a gazdasági-társadalmi fejlődéssel párhuzamos gazdagodásból úgy kell részesíteni az egyes embereket és csoportokat, hogy ne szenvedjen hátrányt a XIII. Leó értelmezésében tekintett közérdek, más szóval, hogy a társadalom egészének java, a közjó sértetlen maradjon. A társadalmi igazságosságnak és jogszerűségnek ez a törvénye tiltja, hogy az egyik osztály elzárja a másikat a termelés növekményéből való részesedéstől. Ha tehát a gazdagok osztálya jódolgában a bajokkal mit sem törődve azt véli a dolgok helyes rendjének, hogy neki minden, a munkásnak meg semmi sem jut, akkor nem kevésbé sérti meg ezt a törvényt, mint a munkásosztály, ha az őt ért jogsérelem miatti haragja tüzében, jogának tudatában, ezt a jogát egyoldalúan érvényesítendő, saját magának igényeli mindazt, ami a saját keze munkájának eredménye, ha minden nem munkával szerzett tulajdont, jövedelmet, profitot, bármilyen jellegű is, bármilyen funkciót lát is el a közösség életében, minden egyéb körülménytől függetlenül, csak mint ilyent – mint nem munkából származó jogot – támad és el kíván törölni. Ne hallgassuk el, hogy ebben az összefüggésben egyesek rosszul és alap nélkül idézik az Apostol szavát: „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” [40] Rosszul, mert ezt az Apostol azokra mondja, akik kivonják magukat a munkából, noha tudnának és tartoznának is dolgozni; az Apostol itt arra figyelmeztet, hogy erőnkhöz képest használjuk fel az időt és testi-szellemi adottságainkat, ne másoknak legyünk a terhére, ha egyszer magunk is tudunk gondoskodni magunkról. De hogy a betevő megszerzésének vagy a haszonszerzésnek egyedüli jogcíme a munka volna, – hát ilyesmit az Apostol egyáltalán nem tanít! [41]

58. Mindenkinek meg kell tehát kapnia a javakból az őt megillető részt; el kell érni, hogy a megtermelt javak elosztása a közjó, vagyis a társadalmi igazságosság szabályainak megfelelően álljon helyre és azokhoz igazodjék, mert minden normális ember tudja, hogy ma az elosztás rendjét a néhány dúsgazdag és a számlálhatatlan szegény ember közötti mérhetetlenül nagy különbség következtében roppant súlyos mértéktévesztés nyomorítja meg. /…/

78. Az intézmények reformjáról szólva legfőképpen az államra gondolunk. Nem ezért, mintha a valóságos jólét megteremtését teljes egészében az államtól lehetne várni, hanem mert az individualizmus következtében odáig fajult a helyzet, hogy az egykor változatos formákkal harmonikusan tagolt, sokszínű társadalmi élet darabjaira hullott szét, csaknem teljesen elsorvadt, szinte csak az egyes ember és az állam maradt meg belőle. Nagy veszteség ez magának az államnak is, amely, mivel elveszítette ezeket a társadalomszabályozó formákat, átvállalta mindazokat a terheket, amiket azelőtt ezek az utóbb felszámolt egyesülések viseltek. Így az államot a feladatok és a felelősségek szinte végtelenül nagy súlya nyomasztja, már-már az összeroppanásig.

79. Igaz ugyan, s a történelem is világosan bizonyítja, hogy a körülmények változásával sok olyan feladatot, amelyeket korábban kisebb szervezettségi fokú társulások is képesek voltak ellátni, ma már csak nagyobb szervezetek tudnak elvégezni. A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.

80. A kézenfekvő megoldás tehát az, ha az állami vezetés a kisebb jelentőségű teendők és problémák megoldását, amelyek őt amúgy is csak szétforgácsolnák, átengedi az alacsonyabb szervezettségű csoportoknak: ezáltal szabadabban, határozottabban, tehát hatékonyabban tudja elvégezni azt, ami kizárólag az ő hatáskörébe tartozik, s amit ennélfogva csak ő képes megtenni irányító, ellenőrző, preferáló és korlátozó tevékenysége révén, ahogy a konkrét helyzet vagy a szükség követeli. Az államférfiak legyenek meggyőződve arról, hogy minél tökéletesebben működik a különböző társadalmi feladatokra szerveződő alakulatok rendje az említett szubszidiaritási elv érvényesítésével, annál nagyobb lesz az államhatalom tekintélye és cselekvésének hatásfoka, annál sikeresebb lesz és annál kedvezőbb helyzetbe kerül maga az állam is. /…/

A gazdaság szabályozásának alapelve

88. Még egy, az előző kérdéssel szorosan összefüggő dologgal foglalkoznunk kell. Ahogyan az emberi társadalom mint egység nem alapulhat az „osztályharcon”, úgy a gazdaság helyes rendje sem engedhető át a benne működő erők szabad versenyének. Ez az a pont, amelyből mint mérgezett forrásból az individualista gazdaságtan összes tévedései eredtek: ez az eszme, mivel elfelejtette, vagy nem is ismerte a gazdaság társadalmi és erkölcsi természetét, el is tekintett attól, s úgy vélte, hogy az államhatalomnak a gazdaságot mint független és teljes mértékben szabad tevékenységet kell tekintenie és ezt a szabadságát kell biztosítania, mondván: megvan annak a maga saját szabályozó elve, a piac meg a szabad verseny, amivel sokkal tökéletesebben elkormányozza saját magát, mint bármely teremtett értelem közbeavatkozásával. Pedig a szabadverseny, noha szilárd határok közé szorítva helyes és kétségkívül hasznos dolog, arra teljességgel képtelen, hogy a gazdaságot szabályozza: jól, sőt túl jól bizonyították ezt eredményei azóta, hogy az individualizmus eltévelyedett szellemi termékeit elkezdték átvinni a gyakorlatba. Ezért elháríthatatlanul szükséges a gazdaságot ismét az igazi és működőképes irányítási elv alá vetni és alája rendelni. Még sokkal kevésbé képes ellátni ezt az irányító szerepet az a gazdasági hatalom, amely nemrégiben számolta fel a szabadversenyt, mert ez a hatalom egy vak energia, irányát nélkülöző erő, amely határozott korlátozásra és bölcs irányításra szorulna ahhoz, hogy jólétet hozhasson az embereknek, maga viszont képtelen arra, hogy megfékezze vagy irányítsa önmagát. Valami magasabbrendű és nemesebb erőt kellene tehát találni, amely ezt a hatalmat szilárdan és tisztán érvényesülve kormányozná: ez pedig nem más, mint a társadalmi igazságosság és a társadalmi szeretet. Fontos, sőt maximálisan szükségszerű tehát, hogy a népek és az egész társadalmi élet intézményeit az igazságosság hassa át, mégpedig úgy, hogy valóban hatékonyan érvényesüljön bennük, azaz, hogy olyan jogrendet és társadalmi rendet teremtsen, amely a gazdaság egészét is struktúrálja. Ennek a rendnek a középpontja a társadalmi szeretet, az államhatalomnak pedig azon kell lennie, hogy ezt a rendet hatékonyan oltalmazza és megtartassa. Könnyebben teheti ezt akkor, ha leteszi mindazokat a terheket, amelyek, mint mondottuk, nem az ő sajátos feladatai. /…/

1. A MAI KAPITALISTA GAZDASÁG

A kapitalista gazdaság alapvető vonásai

100. Mindenek előtt, és ez szemmel látható, a gazdaság képe változott meg igen gyorsan. Jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, kedves gyermekeink, hogy boldogemlékezetű elődünk körlevelében leginkább arra a gazdasági rendszerre volt tekintettel, amelyben a gazdaság közös működtetéséhez egyesek a tőkét, mások a munkát adják. Ezt találó kifejezéssel így jellemezte: „se, a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg”. [52]

101. XIII. Leó minden erejével arra törekedett, hogy a gazdaságnak ezt a rendszerét összhangba hozza a helyes rend normáival, mert világos, hogy az önmagában nem elvetendő. Valóban, nem lényege szerint hibás ez a rendszer. Akkor sérti meg a helyes rendet, amikor a tőke a munkaerőt, a proletariátus osztályát arra a célra és azzal a feltétellel béreli ki, hogy tevékenységét, sőt az egész gazdaságot a saját tetszése és érdeke szerint használja, nem tekintve sem a munkás emberi méltóságát, sem a gazdaság társadalmi jellegét, sem a társadalmi igazságosságot, sem pedig a közjó szempontját. /…/

A korlátlan szabadverseny következménye:
a helyébe lépő gazdasági hatalom

a) Hatalmi összjáték és hatalmi harc

105. Korunknak mindennél inkább szembeötlő jelensége és jellegzetessége, hogy nem csupán anyagi eszközök, hanem mérhetetlenül nagy hatalom és despotikus gazdasági mindenhatóság halmozódik fel néhány ember kezében, akik többnyire nem is tulajdonosai, hanem csak kezelői és működtetői a rájuk bízott vagyontömegnek, amely fölött korlátlan teljhatalommal rendelkeznek.

106. Ezt a hatalmat azok tudják a legkíméletlenebbül gyakorolni, akik a pénztőkét birtokolják és uralják, mert így fennhatóságuk alatt vannak a kamatok, uralják a hiteléletet, ennek következtében az egész gazdaság vérkeringését ellenőrzik, és olyannyira ők vezérelik a gazdaságnak ezt az éltető elemét, hogy akaratuk ellenére senki még csak lélegzethez sem juthat.

107. Ez a gazdasági hatalom- és erőkoncentrálódás, a modern gazdaságnak mintegy lényegi jegye, olyan gyümölcs, amelyet a gazdasági verseny korlátlan szabadsága termett, saját természetének megfelelően: ez a szabadság csak a legerősebbeket hagyja meg az élők sorában, és ez gyakran egyértelműen azokat jelenti, akik mindannyiuk közül a legkegyetlenebbül küzdenek, akik a legkevesebbet sem foglalkoznak a lelkiismeretükkel.

108. A gazdasági hatalom- és erőkoncentráció aztán visszahatásként újabb harcot szül, mégpedig háromféle harcot: harc folyik először is magáért a gazdasági hatalomért; éles küzdelem alakul ki az állami hatalom kézre kerítéséért, hogy az állam erejét és hatalmát is be lehessen vetni a gazdasági érdekcsoportok oldalán; végül harc folyik az államok között, részint hogy az egyes országok politikai erejüket is saját polgáraik gazdasági érdekeinek – és bármiféle gazdasági érdekeinek – előtérbe helyezésére használhassák, részint pedig azzal a céllal, hogy gazdasági erejük latba vetésével döntsék el az országok közötti konfliktusokat.

b) A gyászos következmények

109. Ezek tehát az individualizmus szellemének végső következményei a gazdaságban, Tisztelendő Testvérek, szeretett gyermekeink! Ezt látjátok, ezt fájlaljátok magatok is: az erő szabadversenye önmagát falta föl, a szabad piac helyére a gazdasági hatalom lépett, a profithajszát fékevesztett hatalomvágy követte, és a gazdaság világa egészében félelmetesen keménnyé, könyörtelenné, erőszakossá lett. Ehhez jönnek még az államhatalom meg a gazdaság feladatainak és illetékességi körének keveredéséből, tisztátalan egybevegyüléséből eredő hatalmas károk; ilyen, a legjelentősebbek közül, az állami tekintély elvetése, holott ennek minden pártos törekvéstől mentesen, egyedül a közjóra és az igazságosságra figyelve királynőként és legfőbb bíróként a magasban kellene trónolnia, – most mégis az emberek ösztöneinek és vágyainak kiszolgáltatott rabszolganő, árucikk. Ami pedig a nemzetek közötti harcot illeti, nos, ebből az egyetlen forrásból kétágú folyam tört a felszínre: az egyik a nacionalizmus, avagy a gazdasági „imperializmus” folyója, a másik meg az éppoly átkos halálfolyam, a nemzetközi finánctőke, avagy „nemzetközi imperializmus”, melynek jelszava ez: „Ott a haza, ahol a jólét.”

A gyógyulás útja

110. Hogy ezeket a hatalmas problémákat mivel lehet orvosolni, kifejtettük már körlevelünk második részében, ahol erre vonatkozó tanításunkat alaposabban leírtuk, így elegendő lesz, ha most csak röviden emlékeztetünk rá. Minthogy a jelenlegi gazdasági rendszer egésze a tőkére és a munkára épül, múlhatatlanul fontos, hogy a helyes gondolkodásból, azaz a keresztény társadalomelméletből adódó, a tőkére és a munkára, valamint ezek viszonyára vonatkozó alapelvek egyrészt elvileg elismertek legyenek, másrészt gyakorlatilag is megvalósuljanak. Elsősorban a tulajdon (a dolog) és a munka (a cselekvés) kettős természetével, individuális és közösségi jellegével kell helyesen, tárgyilagosan számot vetni, hogy az individualizmus és a kollektivizmus veszélyeit egyaránt elkerüljük. A tőke és a munka viszonyát bele kell szorítani az ún. kölcsönös igazságosság legszigorúbb törvényeinek keretébe, kiegészítve a keresztény szeretettel. A szabadversenyt meghatározott és az őt megillető korlátok közé kell terelni, és méginkább a gazdasági hatalmat kell hatékony eszközökkel alárendelni az állami tekintélynek mindazokon a területeket, amelyek az állam hatáskörébe tartoznak. A nemzetközi állami intézményeknek pedig kötelessége az egész emberiség közös életét a közjó szükségleteinek, azaz a társadalmi igazságosság törvényeinek megfelelően alakítani: így elképzelhetetlen lesz, hogy a gazdaság, a társadalmi élet e fontos területe is vissza ne találjon helyes és egészséges rendjéhez. /…/

Az ellenszerek
A gazdasági élet keresztény szellemű megszervezése

136. A lelkeknek e tragikus romlottsága ellen – ami mindaddig, amíg fennáll, meg fog hiúsítani minden törekvést a társadalom újjászületésére – nincsen semmi más hatásos gyógyszer, csakis az, ha az emberek egészen és őszintén megtérnek az Evangélium tanításához, Annak a parancsaihoz, Akinél egyedül vannak meg az örök élet igéi [66], mert ég és föld elmúlnak, de ezek az igék nem múlnak el soha [67]. Minden igazi társadalomtudós azt az ésszerű elvekhez igazodó társadalomszerkezetet keresi teljes erővel, amely visszavezetheti a gazdaságot egészséges és helyes rendjéhez. Ám ez a rend, amire mi magunk is hőn vágyódunk, amiért szenvedélyes lelkesedéssel dolgozunk, mindenképpen csonka és tökéletlen marad, ha az emberiség valamennyi teremtő készsége nem egyesül baráti összhangban az isteni világterv csodálatos egységének utánzására és megvalósítására – amennyire ez megadatott az emberi erőknek. Tökéletes rendnek pedig azt nevezzük, amit az egyház is nagy erővel és harcosan hirdet, és ami a helyes emberi ésszerűségnek is posztulátuma -, azt tehát, hogy minden Istenre mint a teremtett teremtőkészségek egészének első és legmagasabbrendű végcéljára irányuljon, és hogy a teremtett javakat mind tisztán Isten alá rendelt eszközként fogjuk fel, amelyeket annyiban használhatunk fel, amennyiben e végső cél eléréséhez vezetnek. Nem kell azt gondolni, hogy ezzel csökken vagy leértékelődik az emberi méltósággal összeegyeztethető pénzkereső tevékenység jelentősége, sőt ellenkezőleg: megtanuljuk tisztelettel felismerni és elismerni e tevékenységben a teremtő Isten akaratának megnyilvánulását, hiszen Ő azért helyezte az embert a földre, hogy megmunkálja és sokoldalúan felhasználja a földet szükségletei kielégítésére. Nem tilalmas dolog, hogy akik a javak előállításával foglalkoznak, erkölcsös és törvényes módon növeljék vagyonukat, sőt méltányos az is, hogy aki a közösséget szolgálja és gazdagabbá teszi, az a közösség ezáltal megnövekedett javaiból helyzetének megfelelően maga is gazdagodjék, amennyiben e javakat Isten törvényei iránti köteles engedelmességgel, vagyis mások jogainak megsértése nélkül szerzi meg, továbbá a hit és a helyes gondolkodás rendszerét betartva használja fel. Ha ezt mindenki, mindenütt, mindenkor betartaná, akkor nem csupán a javak előállítása és megszerzése, hanem felhasználása is – ami ma láthatóan gyakorta oly rendetlen módon folyik – hamarosan a méltányosság és az igazságos elosztás határai közé kerülne vissza, és a saját javak utáni piszkos hajszával szemben, ami korunk bűne és gyalázata, megjelenne a gyakorlatban is a mértékletesség gyönyörűséges, s egyszersmind abszolút hatékony krisztusi törvénye, a törvény, amely azt parancsolja az embernek, keresse előbb az Isten országát és annak igazságát, abban a biztos tudatban, hogy a többi – a földiek, amire csak szüksége van – mind hozzáadatik néki Isten bőkezűségével, Isten ígéretének bizonyossága alapján. [68]

A szeretet szerepe

137. A megvalósításban azonban mindig a szeretet törvényének kell a nagyobb szerepet játszania, mert „ez a tökéletesség köteléke” [69]. Mennyire becsapják hát magukat azok a meggondolatlan reformerek, akik egyedül az igazságosság – abból is a tökéletesen kölcsönös igazságosság – betartásával törődnek, a szeretet segítő szerepét pedig nagy gőgösen elvetik! Igaz, a kötelező igazságosságot annak méltánytalan megtagadása esetén nem helyettesítheti a szeretet, mint az előbbinek pótléka. De még ha, tegyük föl, egyszer minden ember megkapja mindazt, ami jár neki, még mindig igen tág tere marad a szeretetnek, hiszen a puszta jogszerű igazságosság, ha akár a legprecízebben betartják is, soha nem lesz képes a szíveket egyesíteni, a lelkeket egybekapcsolni, bár a társadalmi harcok okait meg tudja szüntetni. Márpedig minden intézmény, amit a béke megszilárdítása és az emberek közötti kölcsönös segítségadás előmozdítása céljából szerveznek, bármilyen tökéletesnek látszik is egyebekben, erejének leghatékonyabb megalapozását a lelkeket összefűző kölcsönös kötelékben leli föl, ami a résztvevőket társakként egyesíti: ezen alap hiánya esetén, ahogyan erre sok tapasztalat tanít, még a legjobb szabályozók is értelmetlenné válnak. Ezért tehát a közös célra, a közjóra való együttes törekvés csak akkor lesz igazi törekvésnek mondható, ha a társadalom tagjai mélyen átérzik, hogy egyetlen nagy család tagjai, ugyanannak a mennyei Atyának gyermekei, ha átérzik, hogy ők egy test Krisztusban és „egyenként tagjai egymásnak” [70], tehát „ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” [71]. Így a gazdagok, a vezetők a szegényebbek iránti korábbi közönyüket gondoskodó, tevékeny szeretettel cserélik majd föl, jogos követeléseiket nyílt szívvel fogadják, esetleges tévedéseiket és hibáikat szívesen elnézik. A munkások meg őszintén kioltva magukban mindenfajta gyűlöletet és irigységet, amit oly körmönfont módon használnak ki az osztályharc bujtogatói, nem csak hogy nem fogják utálni helyüket, amit az isteni gondviselés számukra a társadalomban kijelölt, hanem éppenséggel nagyra becsülik majd, mert tudatában lesznek, hogy ők is, mindenki a saját kötelességének és hivatásának megfelelően, valóban hasznosan, tisztességesen és a közjóért munkálkodnak, és még inkább követik Őt, aki, noha lényege szerint Isten volt, az emberek között mint munkás akart jelen lenni, azt akarta, hogy az ács fiának tartsák

**************************************************

XI. Pius pápa (1922-1939.)

Piuspp.xi