⇓ Megosztás ⇓
Octogesima adveniens
Szent VI. Pál pápa szociális enciklikája
PAULUS PP. VI EPISTULA APOSTOLICA OCTOGESIMA ADVENIENS
Részletek
II. Új társadalmi problémák
A városiasodás
8. Különösen szíven üt Bennünket napjaink egyik roppant súlyos, példátlanul súlyos problémája, a városok óriásira duzzadt népsűrűsége, amely mindenütt, úgy a fejlett, iparosodott országokban, mint a fejlődő országokban megfigyelhető. A mezőgazdaságra alapozott kultúra napjainkban, évszázadok hosszú sora után, hanyatlóban van. Elegendő figyelmet fordítunk-e vajon a mezőgazdasági dolgozók életkörülményeinek helyes rendezésére és javítására, hiszen éppen az ő szűkös, sőt nem ritkán nyomorúságos gazdasági helyzetük az oka annak, hogy elvándorolnak a városok perifériájára, ebbe a szomorú csődületbe, ahol aztán sem munkaalkalmat, sem lakást nem találnak?
A folyamatos elvándorlás a falvakból, az ipari szektor felduzzadása, a népesség létszámának szakadatlan növekedése, a nagyváros vonzásának elszívó ereje a tömegek olyan mértékű összezsúfolódását eredményezi, ami szinte elképzelhetetlen, úgy hogy mára már hatalmas városokról beszélhetünk, melyeket sok milliós lakosságuk miatt „megapolisz” néven emlegetnek. Természetesen vannak városok, melyek mérete megfelelőbben biztosítja a lakosság életkörülményeit. Ezek munkaalkalmat adnak azoknak, akik a mezőgazdaság fejlődése következtében munkanélküliekké váltak, emberi életet és társadalmi környezetet nyújtanak nekik, s így a deklasszálódás és a túlzsúfoltság elkerülhető.
9. A városok mértéktelen növekedése az ipari termelés fejlődésének következménye, de nem azonos azzal. Az iparosítás – a technológiai kutatásokra támaszkodva és a természetet átalakítva – megállás nélkül halad maga kijelölte útján, szüntelen bizonyítva alkotó erejét. Míg a termelés folytonosságában egyes vállalkozások fejlődnek és centralizálódnak, mások tönkremennek vagy máshová települnek, új társadalmi problémákat teremtve, értve ezen a szakmákon belüli vagy a regionális munkanélküliséget, következésképpen az átképzést más szakmákra, illetve az elvándorlást, a dolgozók állandó alkalmazkodási kényszerét és a különböző ipari ágazatok közötti vagy az azokon belüli feltételek egyenlőtlenségét. A korlátlan verseny a reklám modern – az emberek igényeinek manipulálására alkalmas – eszközeit is felhasználva mindig új és új termékeket dob piacra és ösztönzi ezek fogyasztását, miközben régi, de még termelőképes vállalatok veszteségessé válnak. Amikor a népesség jelentős része még elemi szükségleteit sem képes kielégíteni, akkor fölösleges álszükségletek felszításáért folyik a verseny; így hát nagyon is jogos a kérdés: nem fordítja-e az ember, óriási vívmányai dacára, önmaga ellen teremtő erejének gyümölcsét? Vagyis, miután birtokába vette és hasznosította a természet kincseit [7] – amint-kell is tennie –, nem válik-e ő maga az általa termelt tárgyak rabszolgájává?
Tömeg és elmagányosodás
10. Vajon nem valóságos kihívás-e az emberi bölcsesség, szervezőképesség, a tervező emberi elme számára az az életmód, amely a túlnépesedett városokat jellemzi és velejárója az ipari termelésre alapozott, egyre terjedő városi civilizációnak? A városba költözés láza magán a virágzó ipari társadalmon belül dúlja föl az élet megszokott rendjét, az életvitel korábban elfogadott szerveződéseit: a családot, a szomszédságot, sőt még a keresztény közösségek kereteit is. Így aztán a magány új nemét tapasztalja meg az ember: immár nem az ellenséges természettel szemben, mellyel évszázadokon keresztül feszült szembe, hogy uralhassa, hanem magányát a sokaságban, amely ismeretlenül hömpölyög körülötte, s amelyben idegen, mintegy vándor voltát mélységesen átérzi. A városiasodás kétségkívül az emberi társadalom fejlődésének egyik állomása, és mint ilyen, visszafordíthatatlan, de nem egykönnyen megoldható kérdések elé állítja az embert: miként szabjon gátat a városok növekedésének, hogyan kezelje a már meglévő növekedést, hogyan élessze fel polgárai munkakedvét a közjó érdekében? Ebben az átláthatatlan növekedésben azután új szegények születnek, akik a városközpontokba költözködnek, oda, ahonnan folyamatosan vonulnak ki a gazdagok, vagy a perifériákon húzzák meg magukat: a nyomornak és a szennynek ezek a körgyűrűi egyelőre még néma követeléssel környékezik a mérhetetlen luxusban élő várost, ahol zabolátlanul zajlik a javak fogyasztása, gyakran prédálására. A város nem a testvéri találkozásokat és egymás támogatását segíti elő, hanem a diszkrimináció, sőt a közömbösség melegágya, gerjeszti a kizsákmányolás és a hatalmaskodás új formáit, amikor egyesek más emberek szorult helyzetét a maguk javára fordítva, tehát a létező legerkölcstelenebb módon nyerészkednek. Sokféle nyomorúság lapul meg a házak kapui mögött, s még a közvetlen közelben élők sem vesznek róla tudomást; másfajta nyomorúságok, az emberi méltóság mélypontjain lévők, annál látványosabbak: a bűnözés, a kriminalitás, a kábítószerezés meg az úgynevezett szexuális bűncselekmények.
Az erkölcsi nyomor és a legalapvetőbb ellenlépések
11. Az elembertelenítő, az öntudatot lealázó és a család intézményét veszélyeztető körülmények az eleve hátrányos helyzetűeket sújtják: a túlzsúfolt tömegszállások a bensőséges családi élet lehetőségének még a minimumát sem képesek biztosítani; a fiatal házasok, mivel hiába várnak olyan tisztességes lakásra, aminek a bérét meg is tudják fizetni, megkeserednek, s veszélybe kerülhet kapcsolatuk is; a gyermekek, fiúk és leányok, menekülnek az otthon szűk falai közül, az utcán keresik az otthon pótszerét, s ez abból áll, hogy baráti társaságokhoz verődnek, felügyelet nélkül, ellenőrizhetetlenül. Az a súlyos kötelesség terheli az illetékeseket, hogy törekedjenek úrrá lenni ezen a tendencián, illetve térítsék helyes mederbe azt.
Vagyis múlhatatlanul szükséges helyreállítani az életnek azt az utca- és lakókörzet-szintű, illetve település-szintű társadalmi közegét-hálóját, amelyikben az ember ki tudja elégíteni személyiségének jogos igényeit. Létre kell hozni, számítva az egyházközségekre, a plébániákra is, pihenésre és a művelődés különféle formáira alkalmas központokat, fenntartva persze a csoportképződés sokszínűségét, a hobbi-köröket, a társas-szórakozási összejövetelek alkalmait, az intellektuális kérdésekkel foglalkozó találkozókat, – hogy az elszigeteltségből kilépve mindenki testvéri kapcsolatokat létesíthessen a többiekkel.
12. Várost emelni – emberi lakásra és gyarapodó közösségek számára alkalmas helyet építeni, olyant, ahol az ember a közeledés és a kapcsolatok új útjaira lép, ahol kialakíthatja a társadalmi igazságosság érvényesítésének megfelelő módszereit, ahol mindenki egyénileg vállalja a felelősséget a közös jövőért, amely jövője mindenkinek külön-külön is, s amely – mint előre tudható – nem lesz könnyű: mindez olyan munka, amiből a keresztényeknek kötelességük kivenni a részüket. A városok immár elviselhetetlenül zavaros forgatagában szorongó emberekhez el kell juttatniok a remény üzenetét a testvériség erejéből, mely életmódjukban jut kifejezésre, igazságosságuk erejéből, mely tettekben nyilvánul meg. Ennek a kötelező új felelősségnek a tudatától a keresztények ne bátortalanodjanak el az arcnélküli város óriási méretei láttán, hanem gondoljanak Jónás prófétára, aki keresztül-kasul bejárta Ninivét, a hatalmas várost, hogy ott hirdesse az isteni könyörületesség jóhírét, s akit gyöngeségében egyedül a mindenható Isten Igéjének ereje bátorított. Mert való igaz ugyan, hogy a Bibliában a város gyakran mint a bűn és a gőg szálláshelye szerepel, annak az embernek a gőgjéé, aki nagyralátásában és magabízásában azt hiszi, képes rá, hogy életét Isten nélkül rendezze be, sőt arra is, hogy Istennel szemben hatalmasnak bizonyuljon. De a város jelenti Jeruzsálemet is, a szent várost, az Istennel találkozás terét, a mennyekből alászálló Város ígéretét. [8]
A nők és a fiatalok
13. A városi életmód és az iparosodás által előidézett változások élesen világítanak rá eddig eléggé figyelembe nem vett kérdésekre. Például arra, hol van a nők és a fiatalok helye ebben a vajúdó társadalomban.
Az igazság az, hogy korunkban szerte a világon nehéz dolog a párbeszéd az idősebb nemzedék és a fiatalok között, akik igényeiknek és változtatásra való törekvésüknek adnak hangot, egyszersmind azonban alapvetően bizonytalanok jövőjük alakulását illetően. Ki ne látná, hogy ebből súlyos konfliktusok származhatnak: kiszakadás a közösségekből, a felelősség elutasítása, akár a család iránti felelősségé is; sőt kérdésessé válik úgy a tekintélyek érvényessége, mint a felelős szabadságra nevelés, az erkölcsi érték hagyományos fogalma és a tradicionális értékítélet bizonyossága. Márpedig mindez a társadalom legmélyebb alapjait érinti.
Sok országban él – olykor heves követelések formájában – az az igény, hogy a nők helyzetének szabályozására törvény lásson napvilágot, amely minden nemek szerinti jogtalan megkülönböztetést megszüntetve biztosítja a nők egyenjogúságát és a női nem méltóságának tiszteletben tartását. Természetesen nem arra a hamis egyenjogúságra gondolunk, amelyik semmibe veszi a Teremtő által kiszabott természetes különbségeket, s így ellentétben áll a nőnek úgy a családi otthonban, mint a társadalomban betöltött alapvető fontosságú és különleges szerepével. A törvényhozás fejlődésének e tárgyban abba az irányba kell haladnia, hogy a jövőben biztosítsa a természet rendje által megszabott sajátos női hivatás gyakorlását, egyúttal azonban elismerje a női személyiség szabadságát és jogegyenlőségét is a kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai életben való részvétel tekintetében.
A munkásság
14. A II. Vatikáni Zsinaton az Egyház kifejezetten hangsúlyozta: „Minden társadalmi intézmény kiindulópontja, alanya és végső célja az emberi személy, és ez nem lehet másként.” [9] Ennélfogva minden egyes embert megillet a munkához való jog, azaz a jog arra, hogy lehetőséget kapjon képességeinek és személyiségének kibontakoztatásához hivatásának gyakorlása útján; joga van méltányos munkabérre, hogy „emberhez méltó életet biztosítson maga és családja számára anyagi, társadalmi, kulturális, szellemi téren” [10] ; végül joga van betegség esetén. illetve idős korában a szükséges támogatás igénybevételére.
A demokratikus államok, ha el is ismerik a szakszervezeti jog elvét mindezen jogok védelmében, nem mindig mutatnak jóindulatot a szakszervezeti jog tényleges gyakorlásával szemben. Pedig a szakszervezeteknek igen nagy jelentőségük van: céljuk, hogy a dolgozók különféle csoportjainak érdekét képviseljék, hogy e különböző csoportok jogilag szabályozott együttes működését a társadalom gazdasági fejlődésének érdekében hangolják egybe, és hogy így maguk a munkások is egyre inkább tudatában legyenek a közjó megvalósításában viselt felelősségüknek. A szakszervezetek tevékenysége mindemellett nem mentes a nehézségektől: hiszen a hatalmi pozíciójuk adta lehetőségeket kihasználva képesek heves indulatok szítására, és olykor, mindenek előtt sztrájk révén – amit mint a munkások jogvédelmének végső eszközét természetesen továbbra is tiszteletben kell tartani – túlságosan súlyos feltételeket erőszakolnak rá a gazdaság, illetve a társadalom egészére, vagy akár közvetlen politikai érdekeknek is megpróbálnak érvényt szerezni. Pedig ebben, különösen ha közérdekű és az egész társadalom mindennapi életéhez alapvetően szükséges szolgáltatásokról van szó, tudni kell méltányosan megvonni azt a határt, amelynek túllépése esetén a társadalomnak okozott kár mértéke már nem viselhető el.
Az új szegények
15. Rövidre fogva azt mondhatjuk, történt már bizonyos előrelépés abba az irányba, hogy az emberek egymás közötti kapcsolataiban a nagyobb igazságosság és a felelősségből való fokozottabb részvállalás érvényesüljön. Ám ezen a roppantul szerteágazó területen nagyon sok még a tennivaló. Ezért e problémák mérlegelésében, kutatásában és a megoldások kikísérletezésében kitartóan kell munkálkodni, hogy el ne késsünk a munkások jogos követeléseinek teljesítésével, mert ezek természetesen egyre erőteljesebbek lesznek annak arányában, ahogy képzettségük, öntudatuk és a szakszervezetek ereje növekszik és fejlődik.
A vak egoizmus és az uralomvágy szüntelenül kísérti az embert: éppen ezért van értelemszerűen szükség egyre mélyebb és érzékenyebb ítélőképességre, hogy az igazságtalan helyzeteket már kialakulásukban átlássuk és uraljuk, és az igazságszolgáltatásnak fokozatosan egyre kevésbé tökéletlen módszereit vezessük be. Ha az ipari termelés előidézte változásokat tekintjük, amelyek gyors és állandó életmódbeli alkalmazkodást követelnek, akkor könnyen észrevehetjük, hogy emelkedik azoknak a száma, akiket e változások sújtanak, és akik ugyanakkor egyre kevésbé képesek hallatni a hangjukat. Az Egyház aggódó figyelmét ezen új szegények felé fordítja – a csökkent munkaképességű betegek, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal küzdők, az idősek, a társadalom életéből különféle okok folytán kívülrekedők felé, hogy felkutassa és támogassa őket, hogy biztosítsa számukra az őket megillető helyet és méltóságot, – egy olyan emberi közösségben, amelyik a versengés önző szelleme és a siker hajszolásának eredményeképp már mintegy kivetkőzni látszik minden emberiességéből.
Az igazságtalan diszkrimináció
16. A jogtalanul hátrányos helyzetben lévők közé kell számítanunk azokat is – bár a szóban forgó jelenség, fájdalom, nem újkeletű –, akik fajuk, származásuk, bőrszínűk, kulturális helyzetük, nemük vagy vallásuk miatt szenvednek a törvény előtt vagy a gyakorlatban hátrányos megkülönböztetést.
A faji megkülönböztetés ma különösen nagy figyelmet érdemel, mert súlyos feszültségeket okoz úgy az egyes országokon belül, mint a nemzetközi kapcsolatokban. Az emberek joggal minősítik teljességgel megengedhetetlennek s ennélfogva mindenestül elvetendőnek az olyan törvények fenntartására vagy bevezetésére irányuló törekvéseket és az olyan magatartásformákat, amelyeknek a faji előítélet a szilárd kiindulópontja. Hiszen az emberiség családjának minden tagja ugyanabban a természetben, s ennélfogva ugyanolyan méltóságban részesedik, mindannyioknak ugyanazok a jogaik, ugyanazok az alapvető kötelességeik, mint ahogy azonos természetfeletti rendeltetésük is. Akiknek közös a hazájuk, azoknak egytől-egyig egyenlőknek kell lenniök a törvény előtt, ugyanolyan jogalapon kell szabad utat kapniok a gazdasági, a kulturális, a politikai és a társadalmi életbe, és éppen így a nemzeti vagyonból való méltányos részesedéshez is.
A szabad letelepedés joga
17. Figyelmünk kiterjed azok bizonytalan helyzetére is – a dolgozók közül sokan élnek így –, akik külföldre vándorolnak, s ott, idegenek lévén, még nehezebben tudják törvényes szociális jogaikat követelni, noha a befogadó nemzet gazdasági növekedéséhez valójában ők is hozzájárulnak. Elemi szükségszerűség lenne túllépni e kérdés nacionalista fogantatású kezelésmódján: olyan törvényt kell alkotni, amely elismeri a ki- és bevándorlási jogot, megkönnyíti a beilleszkedést a társadalom szervezetébe, elhárítja az akadályokat a bevándorlók szakmai előrejutása elől és megfelelő letelepedési lehetőséget biztosít számukra, megadva ezzel a lehetőséget, hogy családjukkal együtt élhessenek. [11]
Ebbe a kategóriába tartozik azoknak a csoportja is, akik munkát keresve vagy valamilyen katasztrófa, illetve egészségtelen természeti környezet elől menekülve hagyják el hazájukat, és idegenben, gyökértelenül kénytelenek élni.
Általában mindenkinek, de legkivált a keresztényeknek kötelességük [12] szorgosan fáradozni azon, hogy megvalósuljon az emberek és a népek testvérisége, amit a valódi igazságosság szükségszerű alapjának és a tartós béke feltételének kell mondanunk: „Nem fohászkodhatunk Istenhez, minden ember Atyjához, ha közben az egyes emberektől, akiket pedig Isten saját képmására teremtett, megtagadjuk a testvéri bánásmódot. Az ember Isten iránti és embertestvérei iránti viselkedése kapcsolatban áll egymással, úgyannyira, hogy a Szentírás egyenesen ezt mondja: »Aki nem szeret, nem ismeri Istent«” [13] .
A népességnövekedés és annak problémái
18. A népesedési ráta emelkedésével párhuzamosan elsősorban a fiatal nemzeteknél a legközelebbi jövőben növekedni fog azoknak a száma, akik nem találnak munkát, és azért nyomorban vagy élősködőként lesznek kénytelenek tengődni, – hacsak föl nem ébred végre az emberekben az egészséges felelősségtudat, és nem egyesítik erőiket és jóindulatukat, hogy megtalálják a beruházások, a termelés, a kereskedelem megszervezésének s nem utolsósorban a megfelelő iskolarendszer kialakításának hatékony útjait. Teljesen tisztában vagyunk vele, milyen élénk figyelmet szentelnek a nemzetközi fórumokon ezeknek a kérdéseknek; szívből kívánjuk, hogy e fórumok résztvevői nyilatkozataikat mielőbb tettekre váltsák.
Nagy nyugtalansággal figyeljük, hogy ebben a kérdésben egyfajta fatalizmus érzete uralkodik el még az államok vezetőinek gondolkodásán is. Ez az érzés olykor arra ösztönzi őket, hogy a megoldást a malthusiánus eszmékben keressék és heves propagandát fejtsenek ki a lakosság körében a fogamzásgátlás és az abortusz népszerűsítésére. Pedig ebben a roppantul súlyos és kritikus helyzetben inkább azt kell hangsúlyoznunk, hogy a családnak, ami nélkül egyetlen társadalom sem állhat fenn, joga van arra a segítségre, ami képessé teszi a tökéletesség éppen neki megfelelő fokának elérésére. A Populorum progressio-ban felhívtuk a figyelmet: „Kétségtelen, hogy az állami hatóságok saját hatáskörükben beavatkozhatnak az ilyen kérdésekbe felvilágosító munkával és alkalmas tervezéssel, amennyiben ez megfelel az erkölcsi törvények követelményeinek, és amennyiben a legmeszszebbmenőkig tiszteletben tartják a házaspárok szabadságát. Mert ahol a házasságnak és a gyermekek világrahozatalának legszentebb jogát csorbítják, ott vége az emberi méltóságnak” [14].
Közös szociális politika
19. Korábban még soha nem kényszerültek rá az emberek ennyire látványosan a társadalmi teendők átgondolására, mint napjainkban. Kikényszeríti az elemi szükségszerűség, hogy erre a feladatra ugyanannyi szellemi energiát és anyagi tőkét fordítsunk, mint amennyi a fegyverkezésre és a technológiai fejlesztésekre megy el. Ha elszalasztjuk a cselekvésre kínálkozó alkalmat, és ha nem nézünk idejekorán szembe az új keletű, a holnapi társadalmi problémákkal, akkor ezek egyszer csak sokkal súlyosabbakká válnak majd, hogysem békés megoldásukban reménykedhetnénk.
A tömegkommunikációs eszközök
20. Korunk mélyreható változásairól szólva nem akarjuk említetlen hagyni a tömegkommunikációs eszközök napról napra növekvő jelentőségét, sem ezeknek a gondolkodásmódra, az ismeretszerzésre, a társadalmi intézményekre és az egész társadalom változására gyakorolt hatását. A tömegkommunikációs eszközöknek kétségkívül számos pozitív hatása van, hisz segítségükkel a Föld minden pontjáról szinte azonnali információkhoz jutunk; legyőzve a távolságokat kapcsolatot teremtenek az emberek között, elősegítik a világ egységének ügyét azzal, hogy lehetővé teszik az információk, a művészet és a kultúra szélesebb körű terjesztését. Egyúttal azonban működésük természeténél fogva egyfajta újszerű hatalmat is kezdenek jelenteni. Akkor hát hogyne tennénk föl a kérdést: kik a valódi irányítói ezeknek az eszközöknek, mik a célkitűzéseik, mi mindenre támaszkodnak e célok elérésében, s végezetül milyen következményekkel jár tevékenységük az egyéni szabadság gyakorlására, valamint a politikára és az ideológiára, vagy akár a társadalmi, a gazdasági és a kulturális életre? E tömegkommunikációs hatalom birtokosait igen súlyos felelősség terheli: el kell számolniok úgy a terjesztésükre bízott információk hitelességéről, mint az ezáltal felkeltett igényekről és kiváltott hatásokról, és végül az általuk népszerűsített értékekről. Mindezeken túl a televízióval a tájékozódás egészen egyedülálló módja bontakozik ki, a kultúrának valamiféle új formája vetül elénk: az úgynevezett képi kultúra.
Nyilvánvaló, hogy az államok vezetése nem hagyhatja figyelmen kívül a tömegkommunikációs eszközök növekvő befolyását, sem pedig azokat az előnyöket és veszélyeket, amit ezek használata a társadalom valóságos fejlődésében és gyarapodásában jelent.
Ebből adódóan az államvezetés kötelessége, hogy a közjó szolgálata mellett álljon ki, vagyis a hasznos kezdeményezéseket, valamint az olyan személyeket és csoportokat támogassa, akik és amelyek az emberi személyiség és a közösség alapvető értékeinek védelmezésén fáradoznak. És még az is az államvezetés dolga kell legyen, hogy megfelelő intézkedések kezdeményezésével gátat vessen mindannak, ami már eleve, jellegénél fogva ártalmas a közösségre, melynek kontinuitása a természetes társadalmi fejlődést megalapozó értékeknek mintegy a hordozója. [15]
Környezetszennyezés
21. Miközben az a panoráma, amelynek középpontjában ott áll az ember, ilyenképpen, a szelektáltan elébe vetített képek körforgásával változik, egy másfajta változás is megfigyelhető, s ez az emberi tevékenység éppoly drámai, mint amilyen váratlan következménye. Az emberek ma szinte egyik percről a másikra ébrednek ennek tudatára: olyan meggondolatlanul zsákmányolták ki a természetet, hogy fennáll a természet lerombolásának, és annak a veszélye, hogy a természettel való visszaélés vétke magára az emberre száll vissza. De az ember számára nem csak anyagi környezete válik állandó veszélyforrássá, például a természet elszennyeződése, a vegyi szennyezés, az új betegségek, a totális megsemmisítő eszközök révén; az ember már saját humánkörnyezetén sem tud úrrá lenni többé, annyira nem, hogy képes jövőbeni életfeltételeit is teljességgel elviselhetetlenné tenni. Ez társadalmi-szociális kérdés, és teljesen nyilvánvalóan kihat az emberiség egész családjára.
A keresztényeknek ezen újfajta kilátások felé kell fordítaniok figyelmüket, hogy legyen erejük a többi emberrel együtt vállalni a felelősséget a jövőért, amelyet immár az emberiség közös sorsának kell mondanunk. /…/
Nagyobb igazságosságot nemzetközi téren!
43. Sokkal nagyobb igazságosságot kell érvényesíteni a javak elosztásában mind az egyes nemzeteken belül, mind pedig nemzetközi viszonylatban! Ami a nemzetközi kereskedelmet illeti, jó lenne fölülemelkedni az erőviszonyokon alapuló szisztémán, hogy megegyezésekkel garantált egyetértésre lehessen jutni mindenki érdekének megfelelően. Hiszen a puszta erőviszonyok még soha nem biztosítottak tartós és valódi igazságosságot, még ha a hatalmi pozíciók kialakulásának a mások pozíciójával való kölcsönös összefüggése miatti periodikus váltakozása egyszer-egyszer azért lehetővé tette is, hogy könnyebben megteremtődjenek a párbeszéd feltételei. De az erőszak alkalmazása rendszerint mégis a szembenálló fél erőit idézi magára, amiből a konfliktusok egyfajta állandósulása származik, és ez gátlástalan jogtipráshoz, az erőszak mérték nélküli elszabadulásához vezet. [27] Az igazságosság legalapvetőbb követelménye, ahogyan már többször leszögeztük, abban fejezhető ki, hogy minden nép érvényt szerezhessen annak az Istentől való jogának, hogy saját fejlődését önmaga mozdíthassa elő –, éspedig olyan nemzetközi együttműködés keretében, amely mentes minden gazdasági vagy politikai gyámkodástól. Persze nagyok és egyben összetettek is az e téren meglévő nehézségek, hiszen jelenleg a függés és a kölcsönös összefonódás szálai igen szorosak. Kell tehát bátorság a jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszer átértékeléséhez, akár a termelés nemzetközi megoszlásáról, akár a piac szerkezetéről, a profitok ellenőzéséről vagy a pénzügyi rendszerről van szó – nem feledkezve meg a nemzetközi segélyezési tevékenységről sem –, vagyis tehát kell bátorság hozzá, hogy a gazdag nemzetek növekedési modelljét megkérdőjelezzük, hogy a szívet és az elmét radikális fordulatra készítsük, arra, hogy álljanak készen a nemzetközi jog elsődlegességének elismerésére, s végül, hogy a nemzetközi szervezetek hatékonyságuk növelésére újuljanak meg.
44. Az új termelési rendszerek hatására bizonyos értelemben elmosódnak az országhatárok, új gazdasági hatalmak születnek, olyan multinacionális vállalkozások, amelyek termelőeszközeik koncentrálása és egyúttal sokoldalú hatékonysága okán autonóm, az adott ország politikai hatalmától is nagyrészt független viselkedési stratégiát tudnak kialakítani, és még a közérdek szempontjára tekintő ellenőrzéstől is mentesek. Az ilyen magánkézben lévő szerveződések tevékenységük kiterjesztésével arányosan a gazdasági hatalom újabb, mégpedig illegitim formáját tudják érvényesíteni a társadalom, a kultúra, sőt a politika területén is. Az anyagi és hatalmi eszközök túlzott koncentrációja, amit már boldog emlékezetű elődünk, XI. Pius elítélt a Rerum novarum enciklika megjelenésének negyvenedik évfordulója alkalmával, most új, még határozottabb formát ölt.
A gondolkodásmód megváltoztatása – a struktúrák megváltoztatása
45. Korunk emberében nagyon erős vágy él a kényszertől és a hatalmi függéstől való megszabadulásra. Csakhogy ez a megszabadulás a belső szabadsággal kezdődik, amit az embernek a javak birtoklásával, sőt a saját cselekvési lehetőségeivel szembeni függetlenedése útján kell elérnie. Ide viszont semmilyen más módon nem juthat el, csak az embertárs iránti transzcendens szeretettel, és azzal, ha kineveli magában az igazi szolgáló lelkületet. Másként, s ez világos és nyilvánvaló, még a legforradalmibb változtatásra törő ideológiák is legföljebb csak egyfajta vezetőváltást eredményeznek. Az egymás után hatalomra kerülő új meg új vezetők ismét csak körülveszik magukat előjogokkal, korlátozzák a szabadságot és eltűrik, hogy az igazságtalanság új formái jöjjenek létre.
Csakhogy napjainkban sokan kétségbe vonják ezt a társadalmi modellt. Hiszen a versenyszellem, amely sok nemzetet sodor konfliktusba vagy állít szembe egymással, oda vezet, hogy egyesek közülük műszaki, gazdasági és katonai vezető szerepre törekszenek: következésképp ez a szellem akadályozza olyan struktúrák létrejöttét, amelyek a fejlődés menetét a teljesebb igazságosság szempontjai szerint tartanák egyensúlyban ahelyett, hogy az emberek közötti egyenlőtlenséget növelnék; az ilyen struktúrákon belül az emberek az egymás iránti bizalmatlanság, következésképp a konfliktusok légkörében élnek, ez pedig folyamatosan veszélyezteti a békét.
A gazdaságból a politikába
46. Vajon nem éppen itt mutatkoznak meg a gazdasági szféra korlátai? A gazdasági tevékenység egyrészt ugyan szükségszerűség, de ha az emberi személyiség szolgálatában áll, akkor igenis eredményezheti, hogy általa „a testvéri szeretet virágozzék; lehet mintegy látható jele az isteni gondviselésnek” [28] , alkalmat nyújt arra, hogy az emberek között konkrét cserekapcsolatok jöjjenek létre, hogy egymás jogait elismerjék, hogy jót adjanak s kapjanak, hogy az ember méltósága a munka által növekedjék. A gazdaság, még ha hasonlít is holmi csatatérre, ahol ellenséges seregek csapnak össze és kerekednek egymás fölébe, azért képes elősegíteni a párbeszédet is, képes felszítani a segítő együttműködés szellemét. A gazdaságnak azonban ugyanakkor megvan az a veszélye, hogy mértéken felül elszívja az erőket és elnyeli a szabadságot. [29] Ez az az ok, amiért a gazdaság problematikája szükségszerűen nő át a politikába. Kétségtelen, hogy a „politika” fogalmával kapcsolatban sok zavaros nézet van forgalomban, amelyeket tisztázni kellene, az azonban mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a végső döntések társadalmi és gazdasági téren úgy nemzeti, mint nemzetközi szinten – a politikai hatalomtól függenek.
A politikai hatalomnak pedig – mint természetből eredő köteléknek, amely ilyenképpen szükségszerű kötelék is egy társadalmi alakulat szilárd belső összetartásához – a közjó megteremtésére kell törekednie. Azzal a céllal áll fönn, hogy az egyéneket, a családokat és az érdekvédelmi csoportokat jogszerűen megillető szabadság csorbítása nélkül hatékony módszerekkel kialakítsa minden ember számára azokat az életfeltételeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy mindenki elérje valóságos jólétének teljességét, értve ezen szellemi-lelki rendeltetését is. A politikai hatalom saját hatáskörének határai között tevékenykedik, és ez az egyes népek és országok esetében nagyon különböző lehet, de mindig az igazságosságra való törekvés és a közjó odaadó szolgálatra vezérli munkálkodását, mert éppen ennek a súlyos terhét és felelősségét vállalta magára. Az egyének és társulások sajátos hatáskörét és felelősségét azonban, amely viszont ezeket vezérli a közjó elősegítésében és megvalósításában, – egyáltalában nem vonhatja magához. Hiszen „minden társadalmi tevékenységnek természete szerint bennelévő erejénél fogva segítenie kell a társadalom egészének egyes részeit, soha nem szabad ellenben rombolnia vagy bekebeleznie azokat.” [30] A politikai hatalomnak sajátos hivatásából eredő kötelessége teljesítése közben függetlenítenie kell magát a partikuláris érdekektől, hogy az egyetemes közjó megvalósításának terhét vállalhassa magára, túltekintve még országa határain is. A politika, ha az őt megillető komolysággal beszélünk róla, tekintetbe véve különböző, helyi, regionális, országos és nemzetközi szintjeit, annyit jelent, hogy ezt állítjuk: az ember, mégpedig minden egyes ember kötelessége felismerni, miben is áll és mire való valójában az ő választási szabadsága, az, amely avégre kínáltatott fel neki, hogy társadalmi tevékenységével városa, hazája és az emberiség javát vigye teljesedésbe. A politikai pálya nehéz és rögös útja – de nem az egyetlen útja – a keresztény embert mások szolgálatára kötelező súlyos hivatás betöltésének. A politika, noha nem tud végleges megoldást minden problémára, mégis arra törekszik, hogy az emberi viszonylatok jó irányba haladjanak. Cselekvési tere igen tág és sok kérdést fog át, de egyáltalában nem kizárólagos. Az az elgondolás, amely szerint a politika abszolút érvényű és mindent áthat, nagyon veszélyessé válhat. Ezért tehát azok a keresztények, akik a közélet területén kívánnak tevékenykedni, minden erejükkel azon kell igyekezzenek, hogy döntéseik – jóllehet a politika logikáját szükségképpen annak belső törvényszerűségei irányítják – összhangban legyenek az Evangéliummal, és hogy a pluralizmus körülményei között, amikor többféle, egyaránt legitim eszmerendszer és koncepció él egymás mellett, ők saját hitük, a keresztény hit igazságáról és komolyságáról tegyenek tanúságot, akár egyénileg, akár közösségben, – hitükről, amely nem a saját, hanem a mások érdekében állítja őket embertársaik eredményes szolgálatába.
Közös részvétel – közös felelősség
47. Itteni átlépésünk a politika területére egyúttal a modern kor emberének egyik követelésére is rávilágít, éspedig a felelősségben és a döntésekben való nagyobb részvétel követelményére. Annál erőteljesebbé válik ez a jogos követelés, minél inkább növekszik a kulturális színvonal, minél inkább kifejlődik az érzék a szabadság iránt, és főképpen minél jobban megérlelődik az emberekben az a belátás, hogy a jövő létfeltételeinek meghatározásában micsoda súlyuk van mostani döntéseiknek, azoknak, amelyeket e reményeiben elbizonytalanodott jelenben hoznak meg. Boldog emlékezetű elődünk, XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevelében [31] rámutatott, hogy a feladatokban és a felelősségben való részesedés követelése mindenek előtt az ember lényegéből fakad, és nem más, mint éppen a szabadság konkrét és meghatározott gyakorlása, egyúttal az egyén fejlődésének is az útja; kifejtette továbbá azokat az elveket, amelyek alapján a gazdasági szférában, mégpedig elsősorban a termelő vállalatoknál biztosítható a felelősségek elosztása. [32] Ma már ez a cselekvési kör szélesebbre tágul ennél: kiterjed társadalmi és politikai kérdésekre is; itt ugyancsak növelni kell a felelősségből és a döntésekből való méltányos részesedést, megteremtve ennek intézményes kereteit. Csakhogy azok a választási lehetőségek, amelyek között dönteni kell, egyre összetettebbé válnak bennük rejlő következményeik miatt, a figyelembe veendő szempontok csak sokasodnak, és egy döntés hatásainak prognosztizálása végül mind kockázatosabb, még akkor is, ha új tudományágak próbálják megvilágítani a szabadság valós mértékét ebben a döntésre késztető helyzetben. És mégis: bár a korlátokat újra meg újra tudatosítani kell, az ilyen nehézségeknek semmiféleképpen nem szabad késleltetniök azt a folyamatot, amelynek során egyre több ember vesz részt a tervezésben csakúgy, mint a döntések meghozatalában és azok végrehajtásában. Ahhoz, hogy szembe lehessen szállni a technokrácia hatalmának elharapódzásával, meg kell találni a demokrácia új, a mai élettel összhangban lévő formáit, mégpedig úgy, hogy ne csupán a lehetőség legyen adva mindenki számára a tájékozódáshoz és a véleménynyilvánításhoz, hanem objektíve is legyenek mintegy rászorítva az emberek a feladatokban és a felelősségben való közösségi részvállalásra. Ezen az úton a szabadság – mely nagyon gyakran a saját, mindenki másétól függetlenített jogok követelésével, a mások szabadsága ellenében próbál érvényesülni – önnön benső lényege szerint, a valódi emberségnek megfelelő módon növekszik majd, tehát abba az irányba tartva, hogy minden egyes ember törekedjék rá, sőt kötelezze el magát a szolidaritás alapú cselekvési stratégiák és életcélok kialakítása mellett. – Mindazonáltal azonban a keresztény gondolkodás szerint a valódi, azaz a Jézus Krisztus halálával és feltámadásával megteremtett szabadságot az ember majd csak „akkor”, az őt megszabadító Istennek való teljes odaadottságban találja meg. /…/
A cselekvés sürgőssége
48. Az Egyház a társadalomban mindig kettő feladatot szándékozott betölteni: egyrészt azt, hogy az embereknek felmutassa a világosságot, így segítve őket az igazság föltárásában, hogy a kihívást jelentő sokféle eszme között fölismerjék a helyes utat; másrészt az Evangélium értékeinek terjesztésén munkálkodik, szívén viselve az ember hatékony szolgálatának gondját. Vajon nem azért küldte-e az Egyház egyes papjait apostoli megbízatással a munkások közé, hogy ehhez a célkitűzéséhez hű maradjon? Papjait, akik mindenben vállalták a munkás-sorsot, hogy közöttük legyenek tanúi az Egyház szenvedélyes segítő szándékának.
Éppen ezért most újból, még nyomatékosabban ösztönözzük a kereszténység családjának minden tagját a cselekvésre, ugyanazokat a szavakat ismételve, amelyekkel a Populorum progressio kezdetű, az emberiség fejlődésének előmozdítása érdekében kelt körlevelünkben már sürgettük, hogy mindenki lásson munkához: „A világiaknak fel kell ismerniök: az ő speciális feladatuk az evilági élet rendjének jobbá alakítása. Ha ugyanis a papság rendeltetése, hogy tanítsa és tekintélye alapján értelmezze az e téren követendő törvényeket és erkölcsi elveket, akkor a világiaknak pedig az a feladatuk, hogy szabad döntéseik és kezdeményezéseik alapján – és semmiképpen sem tétlenül máshonnan várva az utasításokat és előírásokat – hatékonyan munkálkodjanak azon, hogy ne pusztán az emberek értékrendjét és gondolkodásmódját járja át a keresztény életfelfogás, hanem az állam jogrendszerét és struktúráit is.” [33] Mindenki tartson tehát önvizsgálatot, hogy világosan lássa, mit tett eddig és mit kell tennie! Mert bizony nem elegendő, ha holmi általános elvekre hívjuk fel a figyelmet, ha pusztán csak koncepciókat hirdetünk meg, ha elítéljük a súlyos igazságtalanságokat, ha prófétikus bátorsággal ítéleteket harsogunk: mindennek a világon semmi súlya nem lesz, ha nem jár együtt minden egyes ember személyes felelősségének világos tudatosodásával és konkrét, határozott tettel. Kétségkívül kényelmesebb másokat hibáztatni a jelen viszonyok igazságtalanságaiért; könnyebb, mint innen eljutni arra a belátásra, hogy értelemszerűen nincsen senki sem, aki ebben a bűnben vétlen volna, elannyira, hogy a kijavítása minden egyes emberrel szemben elsődleges követelmény. A szemléletnek ez a mélységes alázata, amit az első és legfontosabb dolognak kell tartanunk, ez fog távoltartani minden merevséget és szektás jelenséget cselekvésünktől, s egyúttal meg fogja gátolni, hogy az embert elhagyja ereje a szinte mérhetetlen feladat láttán. Krisztus követőjének reménysége mindenek fölött annak tudásából táplálkozik, hogy az Úr Jézus munkál velünk a világban, Testében, az Egyházban, és az Egyház kegyelmi ereje révén az egész emberiségben, Ő viszi tovább a megváltás művét, azt, amit megszerzett már keresztáldozatával, győztesként ragyogtatva fel a feltámadás hajnalán; [34] táplálja reményét ezen kívül még az is, hogy keresztény lévén világosan látja: a többi ember is igyekszik kezdeményezni és felelősséget vállalni az igazság és a béke érdekében, ugyanolyan céllal tehát, mint ő, mert bizonyos, hogy minden ember szívében, esetleg a közömbösség álarca alatt, ott lappang a vágy, hogy életét testvériességben élje, ott lappang a szomjúság az igazság és a béke után, – ezt pedig ki kell elégíteni.
Az igazi keresztény cselekvés
49. Tehát mindenkinek kötelessége, hogy a körülmények, feltételek, feladatok, intézmények sokféleségében megtalálja a saját kötelességét, és jó lelkiismerete szerint átlássa azokat a feladatokat, amelyekre éppen ő hivatott. A kereszténynek, mivel egymással is ellentétes életmodellek közegében él, ahol a jogos igényekkel együtt igen zavaros törekvésekben is nagy a kínálat, kötelessége, hogy ezeket megkülönböztetve válassza ki a cselekvés módjait, és óvakodjék elkötelezni magát olyan kezdeményezések támogatására, amelyekben a támogatás feltétlenségét kívánják meg tőle, s amelyek ugyanakkor ellentétesek a valódi emberség alapelveivel: óvakodjék ettől még akkor is, ha ez az elköteleződés mindjárt az őszintén átérzett szolidaritás jelszavával történnék is. Ha valóban mint keresztény kíván a maga sajátos módján részt vállalni a közügyekben, s egyszersmind összhangban akar maradni hitével – amit egyébként a nemhívők is elvárnak tőle –, akkor munkája során éberen kell őrködnie azon, hogy cselekvésének motivációja világosan érthető legyen, s hogy átfogó szemlélete segítségével túl tudjon lépni közvetlen céljain; ezzel elkerüli az önző partikularizmus és a szabadságot elnyomó totalitarizmus veszélyeit egyaránt…
******************************************************************
Szent VI. Pál pápa (1963-1978.)
Katakombablog 
Hozzászólás