⇓ Megosztás ⇓
Laborem Exercens
megjelenésének 90. évfordulója alkalmából
Részletek
Az Egyház a munkáról mindig így tanított
25. Ez az igazság, amely az emberi munkáról szóló keresztény tanítás legbensőbb és örök magva, elsődleges jelentőséggel bírt és bír azoknak a súlyos szociális problémáknak a megfogalmazásánál, amelyek végigvonulnak az emberi történelem minden korszakán.
A munka értékét a dolgozó ember adja
26. Régebben az embereket aszerint sorolták társadalmi rendekbe, hogy milyen természetű munkát végeznek. Azt a munkát, amely a munkástól testi tevékenységet követelt, azaz az izmok és a kezek munkáját, a szabad emberhez méltatlannak tartották, és ezért ennek végzésére szolgákat tartottak. A keresztény vallás azonban, az Ószövetség néhány sajátos vonását kiegészítve, ebben az ügyben a fogalmakat gyökeresen megváltoztatta. Az evangéliumi üzenet teljes gazdagságából indult ki, s főleg abból az igazságból, hogy Krisztus, jóllehet Isten volt, mindenben hasonlóvá vált hozzánk, s életének nagyobbik részét a munkának szentelte és gyalupad mellett dolgozott. Ez a tény önmagában a „munka Evangéliuma”, amely nagyon világosan megmutatja, hogy az alap, amelyen a munka értékét és jelentőségét mérni kell, nem magának a munkának milyensége, hanem a személy, aki dolgozik. A munka méltóságának forrásait tehát elsősorban nem objektív, hanem szubjektív tényezőkben kell keresnünk.
A munka szolgálja az embert, és nem az ember a munkát!
27. Ha e dologról így gondolkodunk, akkor teljesen értelmét veszti az az alap, amelyen a régiek a végzett munka milyensége szerint osztották az embereket különféle társadalmi rendekbe. Ebből azonban nem következik, hogy az emberi munkát objektív oldaláról nézve nem lehet, vagy nem kell semmi módon értékelni és minősíteni. Csak azt kell állítanunk, hogy a munka értékének elsődleges alapja maga az ember, aki alanya a munkának. Ehhez azonban azonnal csatlakozik egy nagyjelentőségű következmény, amely kiemeli a munka etikai jellegét: jóllehet igaz, hogy az ember a munkára született és erre kapott meghívást, mégis „a munka szolgálja az embert és nem az ember a munkát.” Ez a következmény méltán arra indít minket, hogy elismerjük a munka objektív tartalmát megelőző nagyon értékes szubjektív jelentését. Ilyen szellemben felfogva a dolgot és elismerve, hogy az ember által végzett különféle munkákban kisebb vagy nagyobb objektív érték van, nyíltan hangsúlyozni akarjuk, hogy minden munkát aszerint kell értékelni, hogy ki ennek a munkának az alanya; azaz: a munka méltósága a munkát végző ember személyi méltóságának függvénye. S megfordítva: függetlenül a munkától, amelyet valaki végez, ha meg is van határozva a cél, amelyre a tevékenység irányul – ez olykor nagy figyelmet és erőfeszítést igényel –, e célnak önmagában nincs biztos és végső jelentése. Végelemzésben ugyanis a munka célja, bármilyen munkáé, amit az ember végez – legyen szó a legszolgaibb munkáról, vagy a közvélemény szerint legegyhangúbb, sőt a társadalom legalsó rétegéhez tartozó tevékenységről, – mindig maga az ember marad. /…/
Az ökonomista és materialista gondolkodás mást mond
28. Ezek a munkára vonatkozó alapvető kijelentések a keresztény igazság gazdag tárházából, elsősorban magából a „munka Evangéliumából” származtak, és alapot szolgáltattak ahhoz, hogy az emberek új módon gondolkozzanak, értékeljenek és cselekedjenek. Újabban, az iparosodás korszakától kezdve, a munkáról megfogalmazott keresztény tanításnak szembe kellett helyezkednie azokkal a különböző szellemi áramlatokkal, melyek az ún. materialista és ökonomista gondolkodásmódból következtek.
A munka mint „áru”, s az ember mint „munkaerő”
29. Az ilyen vélemények képviselői közül néhányan úgy tekintették és tárgyalták a munkát, mint valami „árut”, amelyet a munkás – különösen az iparban dolgozó munkás – elad a munkaadónak, aki egyidejűleg a „tőke” tulajdonosa is, azaz az ő tulajdonában vannak a gépek és mindazok az eszközök, amelyek a termelést lehetővé teszik. A munkának ilyen felfogása különösen a 19. század első felében terjedt el. A következő időben azonban a kifejezetten így megfogalmazott kijelentések csaknem teljesen eltűntek, mert emberségesebben kezdtek gondolkodni és vélekedni a munkáról. A munkás és a termelőeszközök közötti kölcsönhatás következtében a javak mértéktelen fölhalmozásának, vagy ahogy nevezik, a kapitalizmusnak különböző formái alakultak ki – s vele párhuzamosan a kollektivizmus különböző formái is –, melyekbe más társadalmi-gazdasági természetű elemek is beleszövődtek. Ezeket bizonyos adott körülmények határozták meg: a munkásszervezetek és a közhatalom tevékenysége, továbbá a nagy termelőüzemek és nemzetközi méretű vállalatok. Ennek ellenére a veszedelem, hogy a munkát „sajátos árucikknek”, vagy egy, a javak termeléséhez szükséges névtelen erőnek (vannak, akik még „munkaerőről” is beszélnek) tartsák, mindmáig megmaradt és meg is fog maradni mindig, amíg a gazdasági természetű kérdések értelmezése elsődlegesen a materialista közgazdaságtan sajátos premisszáiból, tételeiből indul ki.
Az ember nem lehet termelő eszköz
30. Az ilyen gondolkodáshoz és értékelésmódhoz szüntelenül alkalmat és szinte ösztönzést ad a csupán az anyagiakkal törődő civilizáció folyamatos kibontakozása, fejlődése, amelyben elsősorban a munka objektív oldalára irányul a figyelem, a szubjektív szempont pedig – azaz ami akár közvetlenül, akár közvetve a munka alanyával kapcsolatos – csak másodlagos jelentőségű. Minden ilyen esetben, s minden ilyen társadalmi helyzetben összezavarodik, vagy esetleg fel is borul az a rend, amelyet a Teremtés könyvének kezdetén álló szavak határoztak meg; tudniillik az emberrel úgy bánnak, mint puszta termelőeszközzel, holott tekintet nélkül a munka fajtájára, úgy kell vele bánni – és egyedül ővele – mint a munka cselekvő alanyával, alkotóval és mesterrel. A rendnek ezt a fölborulását – függetlenül a munkavégzés módjától és a hivatkozástól, mellyel a munkavégzés történik – kapitalizmus néven kellene neveznünk abban az értelemben, amelyről alább bővebben lesz szó. Tudjuk ugyanis, hogy a kapitalizmusnak meghatározott történelmi jelentése van: olyan rendszert, mégpedig olyan gazdasági-társadalmi rendszert értünk rajta, amely szemben áll a szocializmussal vagy a kommunizmussal. Ha azonban figyelmünket az alapvető igazság vizsgálatára fordítjuk, amely szerint a gazdaság egész folyamata és a termelési struktúra megítélhető – ide tartozik maga a munka is –, fel kell ismernünk, hogy a kezdeti kapitalizmus tévedése megismétlődhet mindenütt, ahol az embert úgy tekintik, mintha az anyagi javak előállítására szolgáló eszközrendszerhez tartozna, mintha valamiképpen termelő eszköz lenne, és nem munkája igazi méltósága szerint értékelik, azaz nem mint alanyt és alkotót, sőt, mint igazi célt szemlélik, akire az egész termelési folyamat irányul.
A dolgozó ember etikai-társadalmi probléma
31. Ebből érthetjük meg, hogy az emberi munka vizsgálata – melyhez lelkünk számára világosságot azok az igék gyújtanak, amelyek az ember földön való uralmáról szólnak –, behatol az etikai-szociális kérdések együttesének legbenső magvába. Ilyen felfogásnak kellene uralkodnia a társadalom- és gazdaságpolitika egész területén, vonatkozzék akár az egyes régiókra, akár a nemzetek és kontinensek között létrejött tágabb szerveződésekre, különös tekintettel azokra a feszültségekre, amelyek nemcsak Kelet és Nyugat, hanem Észak és Dél között is megvannak. Korunk etikai-szociális kérdései különböző összefüggéseinek nagy figyelmet szentelt XXIII. János pápa Mater et Magistra, és VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetű enciklikájában. /…/
A „munkás-kérdés” jogos önvédelem szülötte
33. Ilyen természetű, súlyos egyenlőtlenségek vagy visszaélések miatt született meg a múlt században a „munkás-kérdés”, vagy ahogy néha mondani szokták, a „proletár-kérdés.” E kérdés – a vele összefüggő problémákkal együtt – jogos társadalmi ellenállást váltott ki; s fölébredt, szinte kirobbant a dolgozó emberek közötti összetartozás tudata, különösen az ipari munkásság körében. Az összefogásra és közös cselekvésre szólító felhívás a munkások körében –, főleg azok soraiban, akik csak egy részfeladatot oldottak meg, vagy teljesen egyhangú munkát végeztek, ami elszemélyteleníti az embert a nagyipari üzemekben, ahol a gép uralkodik az ember felett – társadalmi, etikai szempontból igen nagy jelentőségű és hatásos volt. Ez az egyesült akarat az emberi méltóság csorbításával szegült szembe, amennyiben az ember a munka alanya; s ezzel együtt tiltakozott a hallatlan kizsákmányolás ellen, amely a keresetben, a munkafeltételekben és a munkavédelemben érhető tetten. E tiltakozás a munkásokat közösséggé egyesítette, melyet nagyon szoros együvé tartozás jellemez.
Ha a Rerum Novarum és az Egyházi Tanítóhivatal további dokumentumainak tanítását nézzük, nyíltan be kell ismernünk, hogy társadalmi, erkölcsi szempontból jogos volt ez a tiltakozás az égbekiáltó, a munkásokat elnyomó igazságtalanság és megkárosítás ellen, amelyek a gyors ipari fejlődés korszakában nehezedtek az emberekre. Ezt az állapotot támogatta a „liberális” társadalmi-politikai rendszer, amely saját közgazdasági tételeinek megfelelően egyedül a „tőke” tulajdonosainak gazdasági vállalkozásait támogatta és védte, de nem fordított elég figyelmet a munkások jogaira, mert az állította, hogy az emberi munka csupán termelőeszköz, és a „tőke” a javak termelésének fundamentuma, létrehozó oka és célja. /…/
A „proletár-állapot” újraképződése
35. Mindazonáltal különböző ideológiai vagy hatalmi rendszerek, és az emberi együttélés során kialakult új, kölcsönös kapcsolatok okozták azt, hogy nyilvánvaló igazságtalanságok megmaradnak és újak keletkeznek. Ha az egész földkerekséget szemügyre vesszük, a civilizációs fejlődés és a tömegkommunikáció az oka annak, hogy az egész világon jobban ismertté váltak az ember élet- és munkafeltételei; de az igazságtalanságnak egyéb formáit is feltártuk, sokkal nagyobbakat azoknál, amelyek az elmúlt század folyamán a munkásokat egységbe kovácsolták. Ez történik azokon a területeken, ahol bizonyos fokú iparosítás már történt; de ott is, ahol a munka még főleg a földművelésből, vagy hasonló tevékenységből áll továbbra is.
Azok a mozgalmak, amelyek az emberi munka terén törekszenek egységet létrehozni – amely összetartozásnak soha nem szabad elzárkóznia a másokkal való párbeszéd és együttműködés elől – szükségesek lehetnek olyan társadalmi rétegek számára is, melyek korábban nem tartoztak ezekhez a mozgalmakhoz, de a társadalmi valóság és az élet föltételeinek változása következtében valóban a proletárok közé kerülnek, vagy már proletár állapotban élnek, jóllehet még nem nevezik őket ezen a néven, pedig az már joggal megilleti őket. Ilyen állapotban lehetnek bizonyos „értelmiségi” dolgozó rétegek, főleg, ha kevés a kereslet a munkájuk iránt, amiatt, hogy napról napra többek számára nyílik meg az iskola, és szüntelenül növekszik azok száma, akik diplomát szereznek. Ez a tanult embereket sújtó munkanélküliség akkor áll elő, vagy akkor növekszik, amikor az oktatás, amelyben részük lehetett, nem olyan meghatározott feladatkörökre vagy szolgáltatásokra irányul, melyekre a társadalomnak valóban szüksége van; vagy amikor kevésbé keresik az olyan munkát, amelyhez meghatározott iskolai végzettség kell, illetve kevesebb keresettel jár, mint bármilyen kétkezi munka. Nyilvánvaló, hogy az oktatás és a nevelés önmagában mindig kiemelkedő érték, és az emberi személy számára jelentős gazdagodást és gyarapodást jelent; mégis ettől függetlenül előfordulhat, hogy tanult emberek proletárrá válnak. /…/
B) A MUNKA ELSŐBBSÉGE
A munka elsőbbsége a tőkével szemben
51. A mai valóság színe előtt, melynek struktúrájában az ember által létrehozott súlyos konfliktusok mélyen gyökeret vertek, s melyben a technikai eszközök – az emberi munka gyümölcsei – elsődleges szerepet játszanak (gondolunk itt egy esetleges nukleáris háború világkatasztrófájának elképzelhetetlen pusztításaira is), elsősorban emlékeztetnünk kell egy olyan princípiumra, amelyet az Egyház szüntelenül tanított. Ez pedig a „munka” elsőbbségének princípiuma a „tőkével” szemben. E princípium nagyon szorosan kötődik a termelési folyamathoz, melyben mindig a munka az elsődleges létrehozó ok (causa efficiens), míg a „tőke” a termelési javak összességében mindig csak eszköz vagy eszközök (causa instrumentalis). Ez az elv az ember teljes történelmi tapasztalatából merített evidens igazság.
A munka szolgálatában áll a tulajdon
52. Amikor a Szentírás első fejezetét olvasva látjuk, hogy az embernek uralma alá kell hajtania a földet, azt is tudjuk, hogy ezek az igék vonatkoznak mindarra a gazdagságra is, melyet a látható világ magában rejt és az ember rendelkezésére bocsát. Mindazonáltal e gazdagság csak a munka által áll az ember rendelkezésére. Ám a munkával együtt kezdettől fogva szorosan együtt jár a tulajdon problémája is: annak érdekében ugyanis, hogy ezek az elrejtett természeti kincsek magának és másoknak javára legyenek, az ember nem tud más segítséghez folyamodni, csak a munkájához. Az ember, hogy ezeket a kincseket gyümölcsöztesse munkája által, a természet különböző kincseiből – a termőföldből, a tengerből, a föld mélyéből és a légtérből – kicsiny részleteket kisajátít. Mindezt sajátjává teszi és munkahellyé alakítja. Munkája által sajátítja ki, azért, hogy tovább dolgozzék benne.
A tulajdon és a munka Isten ajándékából való
53. Ugyanezt a princípiumot alkalmazzuk a termelési folyamat következő fázisára is, amely folyamatban az első fázis mindig az ember kapcsolata a természet kincseivel és e kincsek forrásaival. Az összes kutatás, amely e kincsek felfedezésére és arra irányul, hogy kisajátítsa ezek felhasználási lehetőségét az ember számára az emberért, tudatosítja bennünk, hogy minden, ami a gazdasági termelés folyamatában az embertől származik – akár a munka maga, akár a munkával kapcsolatos termelőeszközök és a technika (azaz a termelőeszközök felhasználásának képessége a munkában) –, feltételezi a látható világ erőforrásait és gazdagságát, melyeket az ember megtalál, de nem teremt. Ezeket a javakat bizonyos értelemben már készen találja, mintegy előkészítve a felfedezésre és arra, hogy a termelési folyamatban helyesen felhasználja. Munkája végzése közben az ember mindig egy őt megelőző ajándékozással találja magát szemben a természet részéről és igazában a Teremtő részéről. Az emberi munka kezdetén ugyanis ott áll a teremtés misztériuma. Ez az állítás, amelyre mint kiindulópontra már rámutattunk, az egész enciklika vezérfonalát jelenti, és elmélkedésünk utolsó részében még jobban ki fogjuk fejteni.
A munkának elsőbbsége van a „tőkével” szemben
54. Elmélkedésünk folytatásaként ugyanerről a problémáról szólva meg kell erősödnünk abban a meggyőződésben, hogy az emberi munkának elsőbbsége van azzal szemben, amit az idők folyamán „tőkének” szoktak nevezni. Ha ugyanis a tőke fogalmába nemcsak az ember rendelkezésére álló természeti kincseket foglaljuk bele, hanem azokat az eszközöket is, melyekkel e kincseket az ember kisajátítja és szükségletei szerint átalakítja (és ily módon bizonyos értelemben „emberivé” teszi őket), akkor már itt meg kell állapítanunk, hogy az eszközöknek ez az együttese az emberi munka történeti örökségének gyümölcse. Az összes termelőeszközöket, a legprimitívebbtől a legmodernebbig bezárólag, az ember alkotta meg: az emberi tapasztalat és az emberi értelem. Ily módon születtek meg nemcsak a földművelés legegyszerűbb szerszámai, hanem – a tudomány és technika fejlődésének megfelelően – a legmodernebb és legbonyolultabb eszközök: a gépek, a gyárak, a laboratóriumok és a számítógépek is. Így minden, ami a munka segítségére van, minden, a mindenkori technikának megfelelő szinten egyre tökéletesebb „szerszám”, a munka gyümölcse.
A „tőke” mindig eszköz természetű
55. Ez az óriási és hatalmas eszköztár, vagyis a termelőeszközök összessége – e kifejezést bizonyos értelemben a „tőke” szinonimájaként használják –, a munkából született és magán viseli az emberi munka nyomait. Mivel pedig korunkban a technikai fejlődés nagyon előrehaladt, az embernek, aki a munka alanya, ha a termelésben használni akarja a legújabb eszközöket vagy termelőeszközöket, meg kell ismerkednie azoknak az embereknek eredményeivel akik ezeket az eszközöket feltalálták, hozzáértéssel elkészítették és tökéletesítették és szüntelenül tökéletesítik. A munkavégző képesség – azaz a hatékony részvétel a modern termelési folyamatban – egyre nagyobb előkészületet, s elsősorban megfelelő kiképzést kíván. Nyilvánvaló, hogy minden ember, aki részese a termelési folyamatnak még abban az esetben is, ha csak olyan munkát végez, amelyhez nincs szükség szakismeretre és jártasságra –, e termelési folyamatban mindig igazi alkotó alany, míg az eszközök összessége, még ha önmagukban a legtökéletesebbek is, csupán és kizárólagosan az emberi munkának alárendelt eszközök.
A termelés folyamatában az ember a cselekvő alany
56. Ezt az igazságot, amely az Egyház tanításának állandó öröksége, mindig szem előtt kell tartanunk, ha a munkavégzés és az egész társadalmi-gazdasági rendszer problémájáról van szó. Hangsúlyoznunk kell és ki kell emelnünk az ember elsőbbségét a termelési folyamatban, az ember elsőbbségét a dolgokkal szemben. Mindaz, amit a „tőke” fogalma magába foglal – szoros értelemben – nem egyéb, mint dolgok összessége. Csupán az ember személy, mint a munka alanya, és függetlenül attól a munkától, amit végez. Ez az igazság jelentős és perdöntő következményeket foglal magába.
C) AZ ÖKONOMIZMUS ÉS A MATERIALIZMUS
A munka és a tőke nem ellentmondó valóságok
57. Ennek az igazságnak a fényében világosan látszik, hogy nem lehet elválasztani a „tőkét” a munkától, s hogy semmiképpen sem lehet szembehelyezni a munkát a tőkével, sem a tőkét a munkával, még kevésbé – miként a későbbiekben majd látszik – a konkrét embereket, akik akár a munka, akár a tőke mögött állnak. Helyes, azaz a probléma lényegének megfelelő; helyes, azaz bensőleg igaz s ugyanakkor az erkölcsi tanítás szerint törvényszerű a munkának csak az a rendszere lehet, amely a munka és a tőke közötti ellentmondást gyökerében győzi le azáltal, hogy a fent mondott princípium szerint szervezi meg a munkát. Annak az elvnek értelmében, amely meghatározza a munka elsődleges, lényeges és állandó összetevőit; amely szerint az emberi munkának alanya van; mely szerint az egész termelési folyamatban alkotóként az ember cselekszik, tekintet nélkül a végzett munka természetére.
A dolgozó ember a munka és a tőke összefüggése folyamatának válik részesévé
58. A munka és a „tőke” közötti ellentmondás forrása nem a termelési folyamat struktúrájában, nem is a gazdasági folyamatban van ha annak egészét tekintjük. Ez a folyamat ugyanis a maga teljességében azt mutatja, hogy kölcsönösen áthatja egymást a munka és az, amit általában „tőkének” szoktunk mondani, és bizonyítja e kettő feloldhatatlan kapcsolatát. Az ember bármilyen munkahelyen dolgozzék is, lehet az viszonylag egyszerű vagy ultramodern, könnyen rájöhet arra, hogy munkájával kettős örökség részesévé válik. Azaz részese annak az örökségnek, amely a természeti kincsekben adatik minden embernek, és annak, amit mások már előzőleg a természet kincseiből létrehoztak. Elsősorban azzal, hogy kifejlesztették a technikát, azaz megalkották a szerszámok egyre tökéletesebb együttesét: az ember tehát azáltal, hogy dolgozik, egyúttal „mások munkájába áll be.”[16] Az emberi munka folyamatának és területének ilyenfajta szemléletét minden nehézség nélkül elfogadhatjuk, akár értelmi megfontolások alapján, akár az Isten igéjére támaszkodó hit világosságánál. Ez a látásmód,amely egyúttal teológiai, ugyanakkor humanista is, mégis egységes. Ebben a szemléletben az ember a teremtett dolgok „ura”, melyek a látható világban a rendelkezésére állnak. Ha a munkavégzés folyamán valamilyen függést fedez fel, akkor az a teremtés kincseinek Adományozójára utal, valamint azokra, akiknek munkája és egyre tökéletesebb és hatékonyabb találmányai a mi munkánkat is segíti. Mindarról, ami a termelési folyamatban a „dolgokat” jelenti, azaz a szerszámok, a „tőke” együttesét, csak azt állíthatjuk, hogy hatással vannak vagyis szorosan kötődnek az emberi munkához, azt ellenben nem mondhatjuk, hogy olyan névtelen „szubjektumot” jelentenek, amely mintegy uralma alá veti az embert és munkáját.
59. Ez az egységes szemlélet, amelyben gondosan őrizzük az emberi személy dolgokkal szemben való elsőbbségének elvét, szétesett az emberi gondolkodásban az utóbbi időben, miközben magvait is elfedte az élet gyakorlata és a megszokás. A folyamat oly módon ment végbe, hogy a munka elvált a tőkétől, szembekerült vele, a tőke pedig szembehelyezkedett a munkával, mintha két önálló erő, két ugyanazon gazdasági cél szolgálatára állított termelési tényező volnának. Az ilyen problémafölvetésben az az alapvető tévedés, amit az ökonomizmus tévedésének nevezhetünk, hogy az emberi munkát kizárólagosan gazdasági rendeltetése szerint szemléli. De ezt az alapvetően téves gondolatot a materializmus tévedésének is mondhatjuk és kellene mondanunk, amennyiben az ökonomizmus, közvetlenül vagy közvetve, magában foglalja azt a meggyőződést, hogy az anyagi valóságnak van elsőbbsége és felsőbbsége, míg azt, ami szellemi és személyes (vagyis az ember tevékenységét, az erkölcsi értékeket és ehhez hasonlókat), közvetlenül vagy közvetve az anyagi valóság alá rendeli. Ez még nem az elméleti materializmus a szó teljes értelmében, de már kétségtelenül gyakorlati materializmus, amely nem annyira a materialista elmélet tételeiből következik, hanem inkább egy meghatározott értékelési módból, azaz a javaknak bizonyos hierarchiájából, amely úgy véli, hogy az anyagi dolgok, mivel erősebben vonzanak, ki tudják elégíteni az ember szükségleteit.
60. Az ökonomizmus kategóriái szerint való gondolkodás tévedése együtt járt a materialista filozófia kialakulásával és kifejlődésével, kezdeti elemi és általános szakaszától (amit vulgáris materializmusnak is neveznek, mert arra törekszik, hogy a természetfölötti igazságot felesleges jelenséggé fokozza le) egészen az ún. dialektikus materializmus korszakáig. Azonban – megfontolásaink határain belül – úgy látszik, hogy az ökonomizmusnak jelentős és döntő szerepe volt abban, hogy már a materialista filozófia megjelenése előtt e problémát nem emberhez méltó módon vessék föl; mégpedig az emberi munka alapvető megítélése miatt és főleg azért, mert szétválasztotta és szembeállította egymással a munkát és a „tőkét”, mint két termelési tényezőt abból a szempontból, melyről már föntebb szóltunk. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a materializmus, még dialektikus formájában sem áll azon a fokon, hogy az emberi munkáról gondolkodó elmének elegendő és biztos alapokat tudjon nyújtani ahhoz, hogy az ember elsőbbsége az eszköztermészetű tőkével szemben, s a személy elsőbbsége a dolgokkal szemben megfelelő és cáfolhatatlan bizonyítékot és támaszt találjon benne. Az ember ugyanis a dialektikus materializmus szerint sem az elsődleges alanya a munkának és nem létrehozó oka a termelési folyamatnak, hanem úgy értelmezik, és szemlélik mint az anyagi valóság függvényét, mint egy adott korszak gazdasági és termelési viszonyainak eredőjét.
A munka-tőke ellentmondás a gyakorlat szülötte
61. Miként valamennyien tudjuk, a munka és a tőke közötti ellentmondás, amelyről beszéltünk – ellentmondásnak nevezve azt, hogy a munka elvált a tőkétől és szembekerült vele, mégpedig ontikus értelemben, azaz mivolta szerint, mintha csupán a gazdasági folyamat valamilyen eleme volna –, nem csupán a 18. sz. gazdasági elméleteiben és filozófiájában gyökerezik, hanem sokkal inkább annak a kornak egész gazdasági-társadalmi gyakorlatában, melyben az iparosodás elkezdődött és lezajlott. Ez ugyanis akkor vette kezdetét és nyert gyorsan teret, amikor felismerték, hogy az eszközök, vagyis a gépek révén növelhető az anyagi gazdagság, de szem elől vesztették a célt, az embert, akit ezen eszközöknek szolgálniuk kell. Ez a gyakorlati síkon előállt tévedés elsősorban az emberi munkát, a dolgozó embert érintette, és kiváltotta azt az etikailag igazságos társadalmi ellenállást, amelyről fentebb szóltunk. Ugyanez a kezdetleges kapitalizmus és liberalizmus korszakához tartozó tévedés, amely immár meghatározott történeti köntöst öltött magára, más korszakokban és más helyeken megismétlődhet, ha valaki a gondolkodásában ugyanazokból az elméleti vagy gyakorlati nézetekből, feltevésekből indul ki. Úgy tűnik, hogy e tévedés teljes legyőzésére nincs más mód, csak az, hogy megfelelő változtatásokat hajtsunk végre, mind elméleti, mind gyakorlati téren. E változtatásoknak arra kell irányulniuk, hogy feltétel nélkül elismerést nyerjen a személynek a dolgok feletti, s az emberi munkának a tőkével, a termelést segítő javak összességével szembeni elsőbbsége.
A munka-tőke problémához a tulajdon is társul
62. Az itt röviden vázolt történelmi fejlődés amely a kezdeti szakaszán már túl van, de folytatódik, sőt kiterjed a népek és a kontinensek egymás közötti viszonyára, egy másik szempontból is pontosabb meghatározást igényel. Világos ugyanis, hogy valahányszor a munka és a tőke közötti ellentmondásról van szó, ez nem csupán elvont fogalmakat jelent, nem is csak a gazdasági életben ható „névtelen erőket.” Mert mindkét fogalom mögött konkrét és eleven emberek állnak: az egyik oldalon a dolgozók, akik nem tulajdonosai a termelőeszköznek, másik oldalon a munkaadók, akik vagy a termelőeszközök tulajdonosai, vagy a tulajdonosok képviselői. Így tehát ennek a nehéz problémának történelmi kibontakozásába kezdettől fogva beleszövődött a tulajdon kérdése is. A Rerum novarum enciklika, mely a szociális kérdésről tárgyal, ezt a problémát is megvilágította, amikor emlékeztetett az Egyház tulajdonra vonatkozó tanítására és megerősítette azt, beleértve a magántulajdon jogát is, amely a termelőeszközökre is vonatkozik. Ugyanezt tette a Mater et Magistra enciklika is.
63. A fentebb említett elv, miként azt az Egyház akkor is hirdette és mindmáig tanítja, gyökeresen eltér a dolgok kollektív birtoklásának, vagy a kollektivizmusnak a programjától, amelyet a marxizmus hirdetett meg és amely a világ több országában valóra is vált a XIII. Leó enciklikáját követ évtizedekben. De ez az elv a kapitalizmus programjától is eltér, miként azt a liberalizmus és az abból eredő politikai rendszerek megvalósítják. Ez utóbbi esetben a különbség abban áll, hogy másképp értelmezik a tulajdonjogot. A keresztény hagyomány e jogot sohasem tekintette abszolút és sérthetetlen értéknek. Éppen ellenkezőleg, mindig tágabban értelmezte azzal összefüggésben, hogy a teremtett javak használatára egyetemesen joga van mindenkinek, vagyis a magántulajdon joga alá van rendelve a javak egyetemes rendeltetésének és használatának.
A tulajdon alapelve: a javak egyetemes rendeltetése
64. Ezen felül az Egyház tanításában a tulajdont soha nem értelmezték úgy, hogy oka lehetett volna a munkából eredő társadalmi ellentétnek. Miként a jelen enciklika előző részeiben már figyelmeztettünk rá, a tulajdont mindenekelőtt azért szerzi az ember munkával, hogy a munkát elősegítse. Különleges módon érvényes ez a termelőeszközök birtoklására. De ha elkülönítve szemlélik a kettőt, hogy „tőke” gyanánt szembeállítsák a munkával, vagy hogy kizsákmányolásra a tulajdont használják eszköznek, ez ellenkezik ezen eszközök és birtoklásuk természetével. Ugyanis nem lehet őket birtokolni a munkával szemben, nem birtokolhatók magáért a tulajdonért, hiszen a birtoklásuk egyetlen törvényes indoka – akár magántulajdonról van szó, akár köz- vagy kollektív tulajdonról – az, hogy a munkát szolgálja. Így tehát, miközben ezek a javak a munkát szolgálják, lehetővé kell tenniük e rend első elvének megvalósulását, ami nem más, mint a javak egyetemes rendeltetése és a használatukhoz való közös jog. Ebből a szempontból tehát, tekintetbe véve az emberi munkát és az ember rendelkezésére bocsátott javakhoz való közös hozzájutást, bizonyos termelőeszközök megfelelő föltételek mellett történő köztulajdonba vételét sem lehet kizárni. A Rerum Novarum óta eltelt évtizedekben az Egyház tanítóhivatala mindig emlékeztetett ezekre az elvekre úgy, hogy hivatkozott a sokkal régebbi saját hagyományában megfogalmazott szempontokra, olyan érvelésekre például, amelyek Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae című művében találhatók.[17]
A termelőeszközök tulajdonjoga is a munka szolgálatára van rendelve
65. A jelen megnyilatkozásban, melynek legfőbb tárgya az emberi munka, meg kell erősítenünk azt az igyekezetet, amellyel az Egyház a tulajdonról szóló tanításban kereste és keresi a módját, hogy érvényesüljön a munka elsőbbsége, s ezzel kapcsolatosan az ember alany-volta a társadalmi életben, s különösen az egész gazdasági folyamat dinamikus szervezetében. Ebből a szempontból változatlanul elfogadhatatlan marad az ún. „vadkapitalizmus” tétele, mely egyedüli jogként úgy védelmezi a termelőeszközök tulajdonát, mint a gazdasági élet sérthetetlen „dogmáját.” A munka iránti tisztelet elve azt követeli, hogy ez a jog mind elméletileg, mind gyakorlatilag építő jellegű felülvizsgálat alá kerüljön. Ha ugyanis igaz az, hogy a tőke mint a termelőeszközök összessége egyidejűleg több nemzedék munkájának a terméke, akkor az is igaz, hogy szüntelenül gyarapszik éppen azokkal a termelőeszközökkel végzett munka jóvoltából, melyek olyanok, mint egy nagy munkahely, ahol napról napra munkáját végzi a jelenlegi munkásnemzedék. Természetesen itt különféle munkákról van szó, nem csupán az ún. fizikai munkáról, hanem a sokféle szellemi munkáról is, az adminisztrátoroktól az igazgatókig bezárólag.
66. Ebben a megvilágításban rendkívüli jelentőséget nyernek azok a javaslatok, amelyeket a katolikus társadalmi tanítás és a legfőbb Egyházi Tanítóhivatal szakértői[18] terjesztettek elő. Ezek a javaslatok arra vonatkoztak, hogy a termelőeszközöket együtt birtokolják, és a munkásoknak legyen része a vállalat irányításában és nyereségében, legyenek részvényesei a vállalkozásnak, és ehhez hasonlók. Eltekintve attól, hogy e különféle javaslatok konkrétan mennyire alkalmazhatók, annyi nyilvánvaló, hogy a munkának és a dolgozó embernek méltó megbecsülése a termelési folyamatban különböző változtatásokat igényel magában a termelőeszközök tulajdonjogi kérdésében is, mégpedig elsősorban nem annyira a régebbi körülményeket tekintve, hanem mindenekelőtt azon tények és problémák miatt, melyek századunk második felében az ún. Harmadik Világban jelentek meg, a sok új, függetlenné vált országban, amelyek majdnem mind Afrika korábbi gyarmati területein vannak.
Az egyszerű kollektivizálás elégtelen volta
67. Ha tehát így – tekintettel az ember legtágabb értelemben vett és a munkával kapcsolatos jogaira – állandóan felül kell vizsgálni a rideg kapitalizmus tételét, hogy megfelelő kiigazítást kapjon, ugyanezen oknál fogva és ugyanezen szempont szerint hangsúlyoznunk kell, hogy az annyira áhított reformok nem valósíthatók meg azáltal, hogy eleve kiiktatjuk a termelőeszközök magántulajdonát. El kell ugyanis ismernünk, hogy a termelőeszközök (a „tőke”) egyszerű elvétele a magántulajdonosok kezéből nem nyújt biztosítékot a tekintetben, hogy köztulajdonba vételük helyesen történt. Mert ily módon kikerülnek egy bizonyos társadalmi csoport, a magántulajdonosok kezéből, hogy a szervezett társadalom tulajdonává váljanak, miközben egy másik csoport irányítása és közvetlen ellenőrzése alá kerülnek, azokénak, akiknek- bár nem ők a tulajdonosok – a társadalomban megvan a hatalmuk, és ezt az egész nemzetgazdaság vagy valamely vidék igazgatásához használják fel.
A köztulajdon társtulajdonosokat igényel
68. Ez a felelős és irányító csoport kielégítő módon végezheti feladatát a munka elsőbbségének szempontjából nézve; de rosszul is végezheti feladatát, ha egyidejűleg magának követeli a termelőeszközök egyedüli irányításának és azok használatának jogát, s attól sem riad vissza, hogy alapvető emberi jogokat sértsen. Így tehát csupán az, hogy a termelőeszközök az állam tulajdonába kerülnek a kollektivizmus elgondolásai szerint, nem jelenti egyúttal azt is, hogy ez a tulajdon valóban társadalmivá vált. Köztulajdonba vételről ugyanis csak akkor lehet beszélni, ha a társadalom alanyisága biztosítva van, azaz, ha a társadalom minden egyes tagja saját munkája alapján teljes joggal „társtulajdonosnak” tekintheti magát annak a nagy munkahelynek a megalkotásában, amelyben ő maga is a többiekkel együtt dolgozik. E cél felé egy lépést jelenthet – amennyiben ez lehetséges – a munka összekapcsolása a „tőke” birtoklásával, és ha életre hívnak sok olyan közbülső testületet, amelyek kulturális, szociális és gazdasági célokat szolgálnak.
A köztulajdon jogát gyakorló testületek
69. Ezeknek a testületeknek legyen autonómiája a közhatalommal szemben; sajátos céljaikat egymásközti együttműködéssel rendeljék alá a közjó igényeinek; végezetül élő közösség képét nyújtsák, hogy tagjaikat egyenként is embernek tekintsék és emberként kezeljék és arra ösztönözzék, hogy e testületek életében aktívan vegyenek részt.[19]
Az embernek mindenféle tulajdonforma között elsőbbséget kell biztosítani
70. Így tehát az elv, amely szerint a munkának elsőbbsége van a tőkével szemben olyan követelmény, amely a társadalmi erkölcs körébe tartozik. E követelménynek sarkpontként nagy jelentősége van mind a termelőeszközök magántulajdonára épülő rendszerekben, mind az olyan rendszerekben, amelyekben a termelőeszközök magántulajdona korlátozott, vagy hiányzik. Bizonyos értelemben a munkát nem lehet elválasztani a „tőkétől”; azonban semmiképpen sem engedhető meg az az ellentmondás, azaz elválasztás és szembeállítás, amely a termelőeszközökre vonatkozik, s amely az elmúlt században mint a csupán gazdasági szemléletmód következménye, súlyosan megterhelte az emberi életet. Az ember ugyanis, amikor a termelőeszközökkel dolgozik, azután is vágyódik, hogy munkájának gyümölcse neki is, másoknak is javára legyen, s hogy a munkavégzés folyamán maga is részt kapjon a terhekből és felelősségből és a munkahelyén, ahol dolgozik, a termékek társszerzője legyen.
A „sajátomban dolgozom”-tudat fontossága
71. Ebből azonban a munkásnak néhány olyan különleges joga születik, amelyek megfelelnek a munkavégzéssel járó kötelezettségnek. Erről majd a következőkben lesz szó. De már most hangsúlyoznunk kell, hogy a dolgozó ember joggal elvárja, hogy ne csak a megfelelő bért kapja meg munkájáért, hanem hogy magában a termelési folyamatban váljék lehetővé az, hogy jóllehet mintegy közös tulajdonban dolgozik, mégis abban a tudatban végezze munkáját, hogy „a sajátjában” dolgozik. De ezt a tudatot kiöli belőle a túlzott bürokratikus irányítási rendszer, amelyben a munkás csupán egy felülről mozgatott hatalmas gépezet fogaskerekének és – több oknál fogva – inkább egyszerű szerszámnak érzi magát, mintsem a munka igazi alanyának, akinek kezdeményező képessége is van. Az Egyház tanítása mindig kifejezte azt a szilárd és mély meggyőződést, hogy az emberi munka nemcsak a gazdasági élettel függ össze, hanem és elsősorban személyes értékeket hordoz magában. Maga a gazdasági rendszer és a termelési folyamat nyer akkor, ha ezeket a személyes értékeket teljesen tiszteletben tartja. Aquinói Szent Tamás elgondolása szerint[20] éppen ez a szempont szól nagy erővel a termelőeszközök magántulajdona mellett. Jóllehet valljuk azt, hogy bizonyos súlyos körülmények között kivételt lehet tenni a magántulajdonelvével szemben – s épp a mi korunkban vagyunk tanúi annak, hogy valóra vált a társadalmi tulajdon rendszere –, ennek ellenére a „személyből” levezetett, vagy perszonalisztikus érv nem veszti erejét sem az elvek, sem a gyakorlat síkján. A termelőeszközök köztulajdonba vételénél mindig figyelembe kell vennie ezt a perszonalisztikus tényezőt annak érdekében, hogy értelmes és gyümölcsöző lehessen. Mindent meg kell tenni azért, hogy az ember az ilyen rendszerben is megőrizhesse annak tudatát, hogy a „sajátjában” dolgozik. Ellenkező esetben az egész gazdasági folyamatban szükségszerűen jelentkeznek olyan kiszámíthatatlan károk, amelyek nem csupán a gazdaságot, hanem elsősorban magát az embert sújtják…
******************************************************
Szent II. János Pál pápa (1978-2005.)
Katakombablog 
Hozzászólás