Centesimus annus

Szociális enciklika

IOANNIS PAULI PP. II SUMMI PONTIFICIS CENTESIMUS ANNUS LITTERAE ENCYCLICAE

Részletek

21. Végül emlékeztetni kell arra, hogy a második világháború után, a háború borzalmainak visszahatásaként is elterjedt az emberi jogok elevenebb tudata, amely elismerést nyert különféle nemzetközi okmányokban,[52] és mondhatni, egy új „népek joga” kidolgozásában, amelyben a Szentszék folyamatosan közreműködött. Ennek a fejlődésnek a tartóoszlopa az Egyesült Nemzetek Szervezete volt. Nemcsak az egyén jogainak tudata fejlődött, hanem a nemzetek jogainak felismerése is, miközben egyre inkább belátták, hogy meg kell szüntetni a világ különböző földrajzi régiói közötti bántó egyensúlyhiányt, melynek révén a szociális kérdés súlypontja bizonyos értelemben nemzeti keretek közül nemzetközi síkra helyeződött át.[53] /…/

22. Ha az imént vázolt világhelyzetből indulunk ki, amelyet már részletesen kifejtettem a Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevelemben, akkor megértjük az utóbbi években váratlanul bekövetkezett és nagy reményekre jogosító események jelentőségét. Ezek Közép- és Kelet-Európában érték el csúcspontjukat 1989-ben, de sokkal szélesebb időszakot és földrajzi térséget fognak át. A 80-as évek folyamán ugyanis néhány latin-amerikai, afrikai és ázsiai országban fokozatosan omlottak össze egyes diktatórikus és elnyomó rendszerek. Másutt pedig nehéz, de termékeny átalakulás indult meg az aktívabb részvételt biztosító és igazságosabb politikai formák irányába. Nagyon jelentős, sőt meghatározó hozzájárulást jelentett az Egyház erőfeszítése az emberi jogok védelme és előmozdítása érdekében: ott ugyanis, ahol az ideológiákra támaszkodó pártok törekvései elhomályosították a közös emberi méltóság jelentését, az Egyház egyszerű szavakkal, de határozottan tanította, hogy minden ember – bármi legyen is belső meggyőződése – Isten képmása, és ezért elismerést és tiszteletet érdemel. Ezzel a megállapítással a nép többsége igen gyakran egyetértett, és ennek eredményeként a politikai küzdelmeknek és megoldásoknak olyan útjait választotta, amelyek a személy méltóságának elismerésére irányultak.

Ebből a történelmi fejlődésből új demokratikus formák nőttek ki, és azzal a reménnyel töltenek el, hogy a bizonytalan alapokon álló politikai és társadalmi struktúrákat, amelyeket nemcsak az igazságtalanság és a gyűlölet, hanem a gazdaság katasztrofális helyzete és a súlyos társadalmi konfliktusok is terhelnek, meg lehet változtatni. Miközben tehát az egész Egyházzal együtt újból hálát adunk Istennek, hogy sok lelkipásztor, egész keresztény közösség, egyszerű hívő és más jóakaratú ember gyakran hősiesen tett tanúságot a nehéz körülmények közepette, egyúttal kérjük, támogassa mindannyiuk erőfeszítését, hogy egy szebb jövőt építhessünk magunknak. Ez valójában nemcsak e nemzetek polgárainak a feladata, hanem minden keresztényé és valamennyi jóakaratú emberé is. Meg kell ugyanis mutatni, hogy a népek problémái megoldhatók a párbeszéd útján és az egymás iránti szolidaritással, az ellenfél megsemmisítését célzó küzdelem vagy háború nélkül is.

23. Az elnyomó rendszerek bukását számos tényező idézte elő. Ezek közül néhány külön említést érdemel. A változásokat kiváltó legfőbb tényező kétségtelenül a munkások jogainak megsértése volt. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy ezeknek a – magukat munkáshatalomnak és munkásdiktatúrának nevezni merő – rendszereknek a belső válsága a Szolidaritás elnevezéssel fémjelzett lengyelországi nagy munkásmegmozdulásokkal vette kezdetét. Maguk a munkástömegek ugyanis nem támogatták már tovább azt az ideológiát, amely rájuk hivatkozott, és ismét meglelték és mintegy felfedezték – az elnyomás és a munka kemény és fárasztó tapasztalatából kiindulva – az Egyház szociális tanítását és annak alapelveit.

Ezenkívül ki kell emelni azt a tényt, hogy az ilyen „blokknak”  vagy uralomnak a bukása szinte mindenütt békés, csupán az igazság és a jogszerűség fegyvereire támaszkodó küzdelem eredményeképpen következett be. Miközben a marxizmus azt hangoztatta, hogy a társadalmi ellentmondásokat a végletekig ki kell élezni, mert csak erőszakkal oldhatók meg, addig a marxizmus bukását előidéző küzdelmek határozottan arra irányultak, hogy a tárgyalás, a párbeszéd és az igazság felmutatásának valamennyi útját bejárják, és az ellenfél lelkiismeretéhez szóljanak, hogy felszítsák benne a közös emberi méltóság tudatát.

Már-már úgy látszott, hogy a második világháborúból született és a Jaltai Egyezmény által rögzített európai rendet csak egy másik háborúval lehet megrendíteni. S mégis elsöpörte azt az emberek erőszakmentes akciója, akik nem engedtek az erőszak hatalmának és lépésről lépésre sikerült megtalálniuk az igazság melletti tanúságtétel hatékony formáit. Ez lefegyverezte az ellenfelet, mivel az erőszak mindig szükségét érzi annak, hogy hazugsággal mintegy legitimálja magát; bármilyen hamisan hat is, úgy tesz, mintha a jogot védené vagy mások fenyegetésére válaszolna.[54] Ezért ismételten hálát adunk Istennek, aki a nehéz megpróbáltatások idején erőt öntött az emberi szívekbe, egyúttal kérjük, hogy ilyen példa máshol és más körülmények között is alkalmazható legyen. Bárcsak megtanulnának az emberek erőszak alkalmazása nélkül küzdeni az igazságosságért, és elutasítanák belső konfliktusok esetén az osztályharcot, nemzetek közötti nézeteltérések esetén pedig a háborút!

24. Ennek a válságnak a másik összetevője kétségtelenül az egész gazdasági rendszer hatékonyságának hiánya, amit nem szabad pusztán technikai problémának tekinteni. Sokkal inkább gazdasági következménye a kezdeményezésre, a tulajdonra, a szabadságra vonatkozó emberi jogok megsértésének. Ehhez járul még a kulturális és nemzeti szempont: nem lehet ugyanis megérteni az embert, ha kizárólag a gazdaság oldaláról közelítik meg, de pusztán osztályhoz tartozása alapján sem határozható meg. Tudniillik sokkal teljesebben fogható fel az ember, ha kulturális környezetébe helyezzük, figyelembe véve nyelvét, történelmét, valamint a lét alapvető tényeivel – a születéssel, a szerelemmel, a munkával és a halállal – kapcsolatos állásfoglalását. Minden kultúra középpontjában az a magatartás áll, ahogyan az ember a legnagyobb titokhoz, Isten titkához viszonyul. Hiszen a különböző nemzetek kultúrái lényegében a személyes lét értelmére vonatkozó kérdés különféle megközelítési módjai. Ahol az ilyen jellegű kérdésről nem vesznek tudomást, ott a nemzetek kultúrája és erkölcsi élete összeomlik. Ezért az emberi munka védelmében kifejtett küzdelem spontán módon kapcsolódott össze a szellemi kultúráért és a nemzetek jogaiért folytatott harccal. /…/

25. Az 1989. év eseményei tanúsítják, hogy kitartó tárgyalási szándékkal és evangéliumi szellemben siker érhető el azzal az ellenféllel szemben, melynek eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát erkölcsi törvényektől megkötni. /…/

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban azt a számtalan körülményt sem, amelynek közepette az emberi szabadságnak érvényesülnie kell: amelyek természetesen hatással vannak a szabadságra, de nem determinálják; megkönnyíthetik vagy megnehezíthetik a szabadság gyakorlását, de nem képesek lerombolni azt. Etikai szempontból nemcsak hogy nem szabad, hanem gyakorlatilag nem is lehet figyelmen kívül hagyni a szabadságra teremtett emberi természetet. Ahol a társadalom mégis úgy rendezkedik be, hogy önkényesen korlátozza vagy elnyomja a szabadság gyakorlásának jogi kereteit, ott a társadalmi élet fokozatosan felbomlik és szétesik.

Ezenkívül a szabadságra teremtett ember magában hordozza az eredeti bűn sebét, ami folyton a rosszra csábítja, és ezért megváltásra szorul. Ez a tanítás, azonkívül, hogy a keresztény kinyilatkoztatás szerves része, jelentős értelmező tényező is, amennyiben elősegíti az emberi valóság megértését. Az ember ugyanis a jóra irányul, de képes a rosszra is; túl tud lépni közvetlen érdekein, de mégis kötődik hozzá. Ezért a társadalmi rend annál szilárdabb, minél inkább figyelembe veszi ezt a tényt, és a személy érdekét nem állítja szembe az egész társadalom közösségi érdekével, hanem inkább a gyümölcsöző együttműködésük útjait keresi. Ahol ugyanis az egyéni érdeket erőszakkal elnyomják, ott a bürokratikus ellenőrzés elnyomó rendszere alakul ki, amely kiapasztja a szabad kezdeményezés és a kreativitás forrásait. Amikor az emberek úgy vélik, hogy birtokolják a rosszat lehetetlenné tevő tökéletes társadalmi szerveződés titkát, azt is gondolják, hogy ennek megvalósítására felhasználhatnak minden eszközt, még az erőszakot vagy a hazugságot is. A politika ekkor „evilági vallássá” válik, amely tévesen azzal áltatja magát, hogy a Paradicsomot ezen a földön valósíthatja meg. Csakhogy semmilyen saját jogrenddel és törvényekkel rendelkező politikai közösség sem azonosítható Isten országával.[55] A jó gabonamagról és a konkolyról szóló evangéliumi példabeszéd (vö Mt 13,24-30.36-43) világosan tanítja, hogy egyedül Isten választhatja szét az Ő Országához illetve a Gonoszhoz tartozókat, és ez az idők végezetével következik be. Amikor tehát az ember már most ítéletet akar hirdetni, az Isten helyébe lép és szembehelyezkedik az Ő türelmével. /…/.

26. Az 1989-es események főleg Kelet- és Közép-Európa államaiban zajlottak le, mégis egyetemes jelentőségük van, mert az egész emberi családot érintő jó és rossz következményekkel járnak. Ezek a következmények nem csak mechanikusak vagy sorsszerűek, hanem inkább az emberi szabadságnak felkínált alkalmak, hogy együttműködjék a történelemben tevékenykedő irgalmas Isten szándékaival.

Néhány országban ennek első következménye volt az egyház találkozása a munkásmozgalommal, amely az igazságtalan állapotokkal szemben etikai és kifejezetten keresztény indíttatásokból jött létre. Mintegy száz éve már, hogy ez a mozgalom részben a marxizmus egyeduralma alá került, abból a meggyőződésből, hogy a munkásoknak az elnyomás elleni hatékony küzdelem érdekében materialista és gazdasági elméleteket kell vallaniuk.

A marxizmus válsága során a munkás-öntudat spontán formái bukkantak fel, melyek az igazságosság és a munka méltóságának elismerését követelményként foglalták magukban – az Egyház társadalmi tanításának megfelelően.[57] A munkások mozgalma egyre szélesebb körben indította a dolgozók és a jóakaratú emberek tömegeit arra, hogy a személy szabadságáért és jogai elismertetéséért küzdjenek. Ez a mozgalom ma már sok országban elterjedt, és távolról sem helyezkedik szembe a katolikus egyházzal, hanem érdeklődéssel fordul felé.

A marxizmus válsága nem szünteti meg a világban az igazságtalanságot és az elnyomást, amit a marxizmus mértéktelenül kiaknázott és amiből erejét merítette. De akik ma új és valódi szabadságelmélet és -gyakorlat után kutatnak, azoknak az Egyház nemcsak szociális tanítását és általában a Krisztus által megváltott személyről szóló tanát ajánlja, hanem elkötelezettségét és támogatását is felkínálja az emberek kirekesztésének és szenvedéseinek legyőzésére.

Az elnyomottak melletti kiállás őszinte vágya és nehogy a történelem sodrán kívül rekedjenek, korunkban sok hívőt arra ösztönzött, hogy a marxizmus és a kereszténység közötti lehetetlen kompromisszum különböző módozatait keresse. Napjaink fejlődése azonban, miközben túlhalad mindazon, ami esendő volt ezekben a kísérletekben, arra ösztönöz, hogy újra hangsúlyozzuk az ember teljes felszabadítása hiteles teológiájának[58] pozitív értékeit. Ebből a nézőpontból tekintve az 1989-es események rendkívül fontosaknak bizonyulnak a harmadik világ országai számára is, amelyek ugyanúgy saját fejlődésük útját keresik, mint ahogy korábban Kelet- és Közép-Európa államai tették.

27. A második következtetés Európa népeire vonatkozik. Azokban az években ugyanis, amikor a kommunizmus volt uralmon, de már korábban is, számos egyéni és társadalmi, regionális és nemzeti jogsérelem történt. Emiatt sok gyűlölet és ellenséges indulat halmozódott fel. Fennáll a veszélye annak, hogy a diktatúra bukása után ezek igen nagy erővel törnek felszínre, súlyos konfliktusokat és gyászt okozva, ha hiányzik az igazság melletti kiálláshoz nélkülözhetetlen erkölcsi tartás és lelkierő, amely a múltban erőfeszítésekre ösztönözte a népet. Ezért kívánatos, hogy a gyűlölet és az erőszak ne diadalmaskodjon a szívekben, különösen azokéban, akik az igazságosságért harcolnak, és hogy a béke és a megbocsátás szelleme mindenkiben növekedjék.

Konkrét lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy létrejöjjenek vagy megerősödjenek azok a nemzetközi szervezetek, amelyek a nemzetközi konfliktusok esetén megfelelő döntőbíróságként működnek, hogy a felek mindegyikének módjában álljon jogait érvényesíteni, igazságos megállapodást és békés egyezséget kötni, más nemzetek jogainak elismerésével. Mindez rendkívül fontos az európai országok számára, amelyek közös kultúrájuk és évezredes történelmük révén szorosan kötődnek egymáshoz. Jelentős erőfeszítéseket kell tenni a kommunizmust levetkőzött államok erkölcsi és gazdasági talpra állítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetőbb gazdasági kapcsolatok, és kihaltak a gazdasági élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a megbízhatóság és a szorgalom. Türelmes anyagi és erkölcsi újjáépítésre van tehát szükség, miközben a hosszú nélkülözésben kimerült népek kormányaiktól életszínvonaluk érezhető, gyors emelkedését valamint jogos igényeiknek megfelelő kielégítését várják.

A marxizmus bukása természetesen fontos következményekkel járt a föld felosztása tekintetében ott, ahol eddig zárt világok álltak szemben és versengtek egymással a gyűlölet jegyében. A népek kölcsönös függősége, valamint az a tény, hogy az emberi munka természeténél fogva a népek egyesítését, nem pedig megosztását szolgálja, még világosabbá vált. A béke és a felvirágzás ugyanis az egész emberi nem közös java, s ezért nem lehet azokat tisztességesen és tartósan élvezni más népek vagy nemzetek kárára, megsértve jogaikat, vagy elzárva előlük a jólét forrásait.

28. Egyes európai országokban bizonyos értelemben valódi „háború utáni” időszak kezdődik. Az eddig kollektivizált gazdaság radikális szerkezeti átalakítása problémákat vet fel és áldozatokat követel. Ezek hasonlítanak azokhoz az áldozatokhoz és károkhoz, amelyekkel a kontinens nyugati országainak a II. világháború utáni újjáépítésük során kellett szembenézniük. Az is jogszerű, hogy a volt kommunista országokat a jelenlegi nehézségek közepette más nemzetek közös erőfeszítéssel támogassák, de nyilván elsősorban nekik maguknak kell fejlődésükön munkálkodniuk. Viszont észszerű lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy ezt megvalósíthassák, ami nem történhet meg más országok segítsége nélkül. Egyébként a viszontagságokkal és ínséggel tűzdelt jelenlegi helyzet egy történelmi folyamat következménye, amelynek az egykori kommunista országok sokkal inkább áldozatai, semmint felelősei voltak. Ezek az országok tehát nem szabad választásuk vagy saját hibájuk miatt kerültek ebbe a helyzetbe, hanem a rájuk erőszakolt tragikus történelmi események következtében, amelyek megakadályozták őket abban, hogy a gazdasági és a polgári fejlődés útját járják.

Más országok, különösen az európai országok nyújtotta támogatás – ezek ugyanannak a történelemnek a részesei és ezért közös felelősséggel tartoznak – megfelel az igazságosság követelményének. De megfelel Európa érdekének és közös javának is, mert Európa nem élhet békében, ha a korábbi időszak következményeként feltörő különböző természetű konfliktusok a gazdasági zavarok, a lelki elégedetlenség és a kétségbeesés miatt kiéleződnek. /…/

De mindenekelőtt szakítani kell azzal a szemlélettel, amely a szegényeket – embereket és nemzeteket – mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermeltek. A szegények jogot követelnek maguknak, hogy megkapják jussukat az anyagi javakból, és hogy hasznosíthassák munkaképességüket egy mindenki számára igazságosabb és nagyobb jólétnek örvendő világ megteremtése érdekében. A szegények felemelése ugyanis óriási esélyt jelent az egész emberiség erkölcsi, kulturális és gazdasági növekedése tekintetében.

29. Végezetül a fejlődést nem lehet kizárólag gazdasági értelemben venni, hanem a teljes embert kell szem előtt tartani.[61] Nemcsak arról van szó, hogy minden népet olyan szintre kell emelni, mint amilyenen ma a gazdagabb nemzetek élnek, hanem arról is, hogy közös munkával emberhez méltóbb életet teremtsünk, hogy valóban növekedjék minden ember méltósága és kreativitása, valamint az a képessége, hogy megfeleljen hivatásának, következésképpen az abban megnyilvánuló isteni hívásnak. A fejlődés csúcsán helyezkedik el az a jog és kötelezettség, hogy keressük Istent, megismerjük Őt és e szerint az ismeret szerint éljünk.[62] A totalitárius és önkényuralmi rendszerekben a végsőkig fokozták az erő elsőbbségének elvét az értelemmel szemben. Az emberre ugyanis olyan valóságképet erőltettek, amelyet nem értelmi belátásával és szabad elhatározásából tett magáévá. El kell vetni ezt az elvet és teljes mértékben el kell ismerni az emberi értelem jogait is, amelyet csak a természetes és a kinyilatkoztatott igazság köt. Ezeknek a jogoknak az elismerésén alapul minden valóban szabad politikai rend.[63] Fontos tehát, hogy ezt az elvet különböző okok miatt ismét hangsúlyozzuk:

a) mert a totalitarizmus és az önkényuralom régi formái még nem teljesen semmisültek meg, és fennáll újraéledésük veszélye: ez megújult erőfeszítésre serkent az országok közötti együttműködés és kölcsönös kapcsolat megteremtése érdekében;

b) mert a fejlett országokban néha erőteljes propaganda folyik a tisztán haszonelvű értékek mellett, az ösztönök fékezetlen kiélésére és az élet élvezetére serkentve, ami megnehezíti az emberi lét értékei helyes sorrendjének felismerését és elismerését;

c) mert egyes országokban a vallási fundamentalizmus új formái jelennek meg, amelyek – leplezve vagy leplezetlenül – megtagadják a többségtől eltérő hitet valló polgároktól polgári és vallási jogaik teljeskörű gyakorlását, meggátolják, hogy kulturális eszmecserékben vegyenek részt, és korlátozzák az egyház jogát, hogy hirdesse az evangéliumot és az emberek jogát, hogy azt meghallgassák, a hirdetett igét elfogadják és Krisztushoz térjenek. Semmiféle valódi fejlődés sem lehetséges, ha nem tisztelik az embernek azt a természet adta jogát, hogy megismerhesse az igazságot és az igazság szerint éljen. Ehhez a természet adta joghoz kapcsolódik – mintegy annak megvalósításaként és elmélyítéseként – az a jog, hogy szabadon fedezzük fel és fogadjuk be Jézus Krisztust, aki az ember igazi java.[64] /…/

31. Amikor a javak tulajdonjogáról és közös rendeltetéséről szóló tanítást korunk összefüggéseibe helyezzük, felvetődhet bennünk az ember életét fenntartó, szükségleteit kielégítő és jogainak tárgyát képező javak eredetének kérdése.

Minden, ami jó, magának Istennek a műve, aki a földet és az embert teremtette, és aki a földet az embernek adta, hogy munkája által uralja és élvezze gyümölcseit (vö. Ter 9,28-29) Isten – anélkül, hogy bárkit is kizárt vagy előnyben részesített volna – az egész emberi nemnek adta a földet, hogy valamennyi tagját éltesse. Ebben rejlik a földi javak egyetemes rendeltetésének gyökere. A föld, termékenysége miatt és mert képes kielégíteni az ember szükségleteit, Isten első ajándéka az emberi élet fenntartására. Mivel a föld nem terem gyümölcsöt az Isten adományára adott sajátos emberi válasz nélkül, azaz a munka nélkül, az ember – felhasználva értelmi képességét és szabadságát – a munkával veszi birtokába és méltó lakhelyévé teszi. Ily módon tulajdonába vesz egy darab földet, amelyet munkájával szerzett meg. Ez a magántulajdon eredete. Nyilván felelős azért, hogy más embereket ne akadályozzon az isteni ajándék egy darabjának birtoklásában; éppen ellenkezőleg, együtt kell működnie velük, hogy együtt uralhassák az egész földet.

Ez a két tényező, a munka és a föld, minden emberi társadalom kezdetén mindig jelen van a történelemben. Mégsem mindig ugyanaz a kapcsolat köztük. Egykor a föld természetes termékenysége élvezett elsőbbséget és volt a gazdagság elsődleges tényezője, s a munka valamiképpen ezt a termékenységet segítette elő és támasztotta alá. Korunkban viszont az emberi munka szerepe mind fontosabb tényezővé válik az anyagi és nem-anyagi gazdagság előteremtésében. Ezenkívül az is nyilvánvaló, hogy az egyik ember munkája természetéből eredően kapcsolódik mások munkájához. Ma sokkal inkább, mint valaha, dolgozni annyit jelent: másokért és másokkal együtt dolgozni; azaz valakiért valamit tenni. A munka annál termékenyebb és hatékonyabb, minél inkább képes az ember a föld termelőerőit megismerni, és mélységében felmérni a másik ember alapvető szükségleteit, akiért dolgozik.

32. De korunkban egy másik sajátos tulajdonforma is létezik, amely jelentőségében nem marad el a föld birtoklása mögött: ez az ismeret, a technológia és a szaktudás birtoklása. A fejlett ipari országok gazdagsága sokkal inkább az ilyen tulajdonformán, semmint a természeti erőforrások birtoklásán alapul.

Már utaltunk arra a tényre, hogy az ember másokkal együtt dolgozik, kiveszi részét a „társadalmi munkából”, amely folyamatosan egyre szélesebb körre terjed ki. Aki valamit termel, a személyes felhasználást leszámítva többnyire azért állítja elő, hogy mások is használhassák, miután megfizették a szabad alkuban közös akarattal kikötött jogos árát. Márpedig az a képesség, hogy az ember időben ismerje fel mások szükségleteit és a kielégítésükre legalkalmasabb termelési tényezőket, egy másik jelentős gazdagodási forrás a modern társadalomban. Ezen felül nagyon sok dolgot nem lehet hatékonyan előállítani egyéni munkával, hanem sokak együttműködésére van szükség ugyanazon cél megvalósítása érdekében. Egy ilyen termelőtevékenységet megszervezni, időtartamát megtervezni, ügyelni arra, hogy az megfeleljen a kielégítendő igényeknek, s eközben a szükséges kockázatot vállalni, mindez a modern társadalomban bőséges gazdagodási forrás. Így mind nyilvánvalóbbá és meghatározóbbá válik a szervező és alkotó ember munkájának jelentősége, és – mint e munka lényeges része – a kezdeményező és vállalkozói képesség szerepe.[70]

Figyelmesen és jóindulattal kell szemlélni ezt a folyamatot, mely konkrétan megvilágítja a személyről szóló igazságot, amelyet a kereszténység szakadatlanul hangsúlyozott. Az ember legfőbb gazdagodási forrása a földdel együtt nyilván maga az ember. Értelme lehetővé teszi a föld termőképességének és annak a sokféle eljárásmódnak a felismerését, amelyekkel az emberi szükségletek kielégíthetők. Jól megszervezett munkavégzése, a szoros együttműködés lehetővé teszi a mind több és megbízhatóbb munkaközösség létrehozását a természetes és az emberi környezet átalakítására. Ebben a folyamatban alapvető erények jelennek meg, mint a szorgalom, a munkakedv, a bölcsesség az észszerű kockázatok megválasztásában, a megbízhatóság és a hűség a személyek közötti kapcsolatokban, valamint a bátorság a vállalkozás közös munkája érdekében hozott nehéz és keserves, de szükséges döntések végrehajtásához és az esetleges sikertelenséggel való szembeszálláshoz.

A modern vállalkozói gazdaság hasznos elemeket tartalmaz. Ezek alapja a személy szabadsága, amely mind a gazdaságban, mind sok más területen megjelenik. A gazdaság azonban csupán az egyik szektora az emberi tevékenység sokféle formáinak. Benne, miként minden más területen is, a szabadsághoz való jog ugyanúgy érvényesül mint az a kötelezettség, hogy a szabadsággal felelősen kell élni. De meg kell jegyezni, hogy a mai és a korábbi társadalmi törekvések jelentősen különböznek egymástól. Egykor a termelés meghatározó tényezője a föld volt, később a tőke lett – ideértve a gépek és a termelőeszközök összességét –, ma már egyre inkább maga az ember a döntő tényező, vagyis megismerő képessége, amely a tudományos felismerésekben jut kifejezésre, továbbá a közösséget alkotó szervezőképessége és az a képessége, hogy föl tudja ismerni és ki tudja elégíteni mások szükségleteit.

33. De nem mulaszthatjuk el felhívni a figyelmet az ilyen típusú fejlődéssel járó kockázatokra és problémákra. Sok ember, s talán a nagy többség ma nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek lehetővé tennék, hogy hatékonyan és emberhez méltóan kapcsolódjon be egy vállalkozási rendszerbe, amelyben valóban a munka áll a középpontban. Nincs lehetőségük olyan alapismeretek megszerzésére, amelyek birtokában megmutathatnák kreativitásukat és továbbfejleszthetnék képességeiket. Nem léphetnek be olyan ismeret- és interkommunikációs rendszerbe sem, amely biztosítaná, hogy tehetségeiket méltányolják és hasznosítsák. Ha ezek az emberek nem is válnak kizsákmányolttá, mégis a peremre szorulnak (leszakadnak), és a gazdasági fejlődés – ahogy mondani szoktuk – átlép a fejük fölött, még ha régi megélhetési forrásaiknak egyébként is szűk köre nem szűkül be még jobban. Képtelenek megbirkózni az új módszereken alapuló és az igényeket jól kielégítő piaci versennyel, noha a hagyományos szervezeti keretek között igényeiket ki tudták elégíteni. Ezek az emberek, számukra elérhetetlen, látványos gazdagság fényétől csalogatva, ugyanakkor a szükségtől űzve, a harmadik világ nagyvárosaiban gyülekeznek, ahol gyakran már kulturális gyökereiket is elveszítették, s a beilleszkedés lehetősége nélkül, kilátástalan helyzetbe kényszerítve élnek. Nem ismerik el emberi méltóságukat, sőt arra törekszenek, hogy kirekesszék őket a történelemből, amikor az emberi méltósággal ellentétes születésszabályozási eszközök igénybevételére kényszerítik őket.

Sokan mások, bár nem szakadtak le teljesen, mégis olyan körülmények között tengődnek, ahol ma is a túlélésért vívott küzdelem az elsődleges, és ahol még ma is a kezdeti kapitalizmus gyakorlata érvényesül. Helyzetük „könyörtelensége” az iparosodás első fázisának legsötétebb időszakára emlékeztet. Más esetekben még a föld a gazdasági fejlődés meghatározó eleme, és azok, akik művelik, nem lévén birtokosok, félig rabszolgai állapotban sínylődnek.[71] Ezekben az esetekben – ma ugyanúgy, mint a Rerum novarum idején – embertelen kizsákmányolásról beszélhetünk. A fejlett társadalmakban bekövetkezett fontos változások ellenére a kapitalizmus emberi fogyatékosságai távolról sem tűntek el. Ennek következtében az anyagi dolgok legyűrik az embert, sőt – a szegények vonatkozásában – az anyagi javak hiánya a szakmai ismeretek hiányával és tudáshiánnyal is párosul. Ez pedig meggátolja őket abban, hogy megalázó szolgaságukból kiemelkedjenek.

Sajnos, a harmadik világ lakosainak nagy része még ilyen körülmények között él. Nem lenne azonban helyes, ha ezt a harmadik világot csak földrajzi értelemben vennénk. A világ más térségein és ezek egyes társadalmi szektoraiban is olyan fejlődési folyamatok indultak el, amelyek nem annyira a fizikai erő érvényesítésére támaszkodnak, mint inkább az „emberi képesség” kibontakoztatására. /…/

A harmadik világ sajátos jelenségei feltűnnek a fejlett országokban is, ahol a termelési módok és a fogyasztási szokások szüntelen változása leértékel bizonyos korábban szerzett ismereteket és a hagyományos szakértelmet, és ezért folyamatos átképzésre és alkalmazkodásra van szükség. Akiknek nem sikerül lépést tartani, azok könnyen leszakadhatnak az időskorúakkal és azokkal a fiatalokkal együtt, akik ugyancsak képtelenek beilleszkedni a társadalomba, és általában a leggyengébbek és – ahogy nevezik – a „negyedik világ”. Ilyen körülmények között a nők helyzete egyáltalán nem könnyű.

34. Az egyes országokban és a nemzetközi kapcsolatok terén is a szabadpiac látszik a leghatékonyabb útnak az erőforrások elosztására és a szükségletek legmegfelelőbb kielégítésére. De ez csak – amennyiben vásárlóértékkel rendelkeznek – a „megvásárolható”  szükségletekre, továbbá azokra az erőforrásokra érvényes, amelyek megfelelő áron „eladhatók”. De számos olyan emberi szükséglet létezik, amely nem elégíthető ki a piacon. A felebaráti szeretetből és a jogszerűségből adódó súlyos kötelezettség annak megakadályozása, hogy az alapvető emberi szükségletek ne maradjanak kielégítetlenek és a hiányt szenvedő emberek ne pusztuljanak el. Ezenkívül a szükséget szenvedő embereket segíteni kell az ismeretszerzésben, a kapcsolatrendszer kiépítésében, képességeik és adottságaik fejlesztésében, hogy tehetségüket és erőforrásaikat jobban hasznosíthassák. A felek egyenlőségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerűség formáit megelőzi valami, ami az embernek azért jár mert ember; azaz páratlan méltósága miatt. Ez a valami, ami megilleti, szükségszerűen magában foglalja a túlélés lehetőségét és hogy aktívan működjék közre az egész emberi nem közös java megvalósításában.

Rerum novarum által kifejtett alapelvek teljes egészükben érvényesek a harmadik világ vonatkozásában. Bizonyos esetekben még az elérendő célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meggátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: megfelelő bér a család fenntartására, szociális biztosíték öregkor és munkanélküliség esetén, a munkafeltételek megfelelő szabályozása.

35. Mindez nagy és termékeny tevékenységi kört és küzdőteret jelent a jogszerűség nevében a szakszervezetek és más munkásszerveződések számára a munkások jogainak védelme és személyiségük megóvása érdekében. Ugyanakkor ezek lényeges kulturális funkciót is betöltenek, mert elősegítik, hogy a munkások teljesjogúan és méltóan vegyenek részt a nemzet életében, és a fejlődés útján haladjanak.

Ebben az értelemben teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsőbbséget biztosít a tőkének, a termelőeszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben.[73] Amikor ez ellen a rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttműködés társadalma jelent alternatívát. Ez nem mond ellent a piacnak, de igényli, hogy az állam megfelelőképpen szabályozza az egész társadalom alapvető szükségleteinek kielégítését.

Az Egyház elismeri a haszon jogszerű funkcióját, mint amely a vállalkozás jó működését jelzi. Ugyanis amikor egy vállalkozás nyereséget ér el, az azt jelenti, hogy a termelési tényezőket helyesen választották meg és az ember szükségleteit megfelelőképpen elégítették ki. De mégsem a haszon a vállalkozás egyetlen fokmérője. Előfordulhat ugyanis, hogy a gazdaságossági számítások helyesek, de a vállalkozás legértékesebb vagyonát képező embereket méltóságukban megalázzák és megsértik. Ez erkölcsileg nemcsak hogy megengedhetetlen, hanem nagy valószínűséggel a vállalkozás hatékonyságának is kárára van. A vállalkozás célja ugyanis nem kizárólag a haszonszerzés, hanem cél maga a vállalkozás is mint emberek közössége, mert az emberek különböző módon törekednek alapvető szükségleteik kielégítésére, és az egész társadalom szolgálatára alkotnak ilyen sajátos csoportot. A profit tehát szabályozó szerepet tölt be a vállalkozás életében, de nem kizárólagos. Itt ugyanis más emberi és erkölcsi tényezőket is számításba kell venni, amelyek – legalábbis hosszú távon – ugyanúgy lényegesek a vállalkozás életében.

Már láttuk, hogy nem fogadható el az az állítás, hogy az úgynevezett „létező szocializmus” bukása után a gazdasági szerveződés egyetlen modellje a kapitalizmus. Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elől elzárják a fejlődés útját. Minden egyes ember és nép számára biztosítani kell azokat az alapvető feltételeket, amelyek a fejlődésbe való bekapcsolódásukat segítik elő. E cél elérése érdekében az egész nemzetközi közösség részéről felelős és tervszerű erőfeszítésekre van szükség. Úgy illik, hogy a leggazdagabb országok teremtsék meg annak lehetőségét, hogy a legszegényebbek bekapcsolódhassanak a nemzetközi életbe, és hogy a leggyengébbek is élni tudjanak ezekkel a lehetőségekkel, miután megfelelő erőfeszítéseket tettek és meghozták a szükséges áldozatokat, biztosították politikai rendszerük és gazdaságuk stabilitását, kialakítva a jövőjükre vonatkozó elképzelésüket, dolgozóik szakmai színvonalának emelését, felelősségük tudatában lévő és hatékonyan működő vállalkozók képzését.[74] Jelenleg az e téren tett hasznos kezdeményezéseket a legszegényebb országok nagyrészt meg nem oldott eladósodásának problémája terheli. Az alapelv, hogy az adósságokat vissza kell fizetni, természetesen igaz. De nem szabad adósságvisszafizetést kérni és követelni akkor, amikor az valójában olyan természetű politikai választást jelent, amely az egész népet éhezésbe vagy reménytelenségbe taszítja. Nem szabad a szerződésbe foglalt adósságok visszafizetését követelni, ha ez elviselhetetlen áldozatok árán valósulna meg. Ezekben az esetekben – mint ahogy néhányszor már előfordult – meg kell találni azokat a könnyítési módozatokat, az adósságok elengedésének vagy átütemezésének a módozatait, amelyek összhangban állnak a fennmaradásukért és fejlődésükért küzdő népek alapvető jogával.

36. Fordítsuk most figyelmünket azokra a részproblémákra és veszélyekre, amelyek a fejlettebb gazdasági rendszeren belül születtek meg, és amelyek azok sajátos jellemzőihez kötődnek – A fejlődés előző szakaszaiban az ember mindig a szükségletek kényszere alatt élt. Igényei csekélyek voltak, s valamiképpen testi adottságai határozták meg. Gazdasági tevékenysége az ilyen igények kielégítésére irányult. Ma viszont nyilván nem az jelent problémát, hogy a javak elegendő mennyiségben álljanak rendelkezésre, hanem az, hogy megfeleljenek a minőség követelményének: ilyen a termelésben és a fogyasztásban megfelelő áruminőség, az ember javát szolgáló közszolgáltatások minősége, a széles értelemben vett környezet és általában az élet minősége.

Egy minőségileg még inkább megfelelő és gazdagabb lét igénylése önmagában véve törvényes. A hangsúly azonban az újfajta felelősségekre és az adott történelmi korszakkal járó veszélyekre tevődik. Azokban a helyzetekben, amelyekben az új szükségletek jelentkeznek és megfogalmazódnak, mindig megtalálható az embernek és igazi javának többé-kevésbé megfelelő szemlélete: a termelés és a fogyasztás megválasztásában kifejezésre jut az adott kultúra, mint az élet átfogó értelmezése. Ebből származnak a fogyasztási hajlamok. Amikor az új szükségleteket és kielégítésükre az új módszereket meghatározzák, mindenképpen a teljes emberképet kell figyelembe venni, amely átfogja léte minden dimenzióját, és fizikai és ösztönös világát alárendeli belső és lelki világának. Viszont az, aki közvetlenül az ösztöneire hagyatkozik és elvonatkoztat tudatos és szabad személyi mivoltától, a testi–lelki egészségére gyakran káros és önmagában hibás fogyasztási szokásokat és életstílusokat alakíthat ki. A gazdasági rendszer nem tartalmaz olyan ismérveket, amelyek lehetővé tennék, hogy helyesen különböztessük meg az emberi szükségletek kielégítésének új és magasabb szintű formáit a ma divatos szükségletektől, amelyek az érett személyiség kialakulását akadályozzák. Átfogó nevelő és kulturális tevékenységre van tehát sürgősen szükség, amely magában foglalja a fogyasztók nevelését, hogy képesek legyenek okosan választani, továbbá a termelőkben és különösen a társadalmi kommunikációs eszközök szakembereinek körében a felelősségtudat kialakítását, anélkül, hogy a közhatalomnak be kellene avatkoznia.

A fogyasztói társadalom kirívó fogyatékossága a kábítószer terjedése, mely sérti az ember egészségét és méltóságát, s amelyet nem könnyű ellenőrizni. Terjedése a társadalmi rendszer súlyos zavarának jele, feltételezi az emberi szükségletek materialista és bizonyos értelemben romboló „olvasatát”. Így a szabad piacgazdaság újító törekvései végülis egyoldalú és nem megfelelő eredményre vezetnek. A kábítószer, s ugyanúgy a pornográfia és más fogyasztási formák, kihasználva a gyengék törékenységét, azt a lelki ürességet akarják betölteni, amelyet ők hoztak létre.

Az nem baj, hogy az ember jobban akar élni, de az már hiba, hogy a jobb életet olyan életstílusnak tulajdonítja, amely a birtoklásra, s nem a létezésre irányul; amikor többet akar birtokolni, nem azért teszi, hogy többé váljon, hanem azért, hogy az élvezet töltse be életét.[75] Ezért olyan életstílust kell kialakítani, amelynek elemei az igaz, a szép és a jó keresése, valamint a többi emberrel alkotott közösség a közös fejlődés érdekében. Ezeknek az elemeknek kell a fogyasztási, takarékoskodási és a beruházási szokásokat meghatározni. Ezzel kapcsolatban nem tekinthetünk el attól, hogy fel ne hívjuk a figyelmet a felebaráti szeretet kötelezettségére, mely azt jelenti, hogy adni kell abból, ami „fölösleges” és olykor még abból is, ami „szükséges”, hogy biztosítani lehessen azt, ami a szegények megélhetéséhez nélkülözhetetlen. Úgy gondoljuk, maga a választás, hogy hol fektessünk be tőkét, melyik termelési szektorban, mindig erkölcsi és kulturális választás is. Ha már a gazdaságban és a politikai stabilitáshoz nélkülözhetetlen feltételeket megteremtették, akkor a befektetési döntés, azaz olyan alkalom felkínálása egy népnek, hogy saját munkájával boldoguljon, egyaránt a jóindulattól és a Gondviselésbe vetett bizalomtól függ, s annak emberi minőségére utal, aki a döntést hozza.

37. A fogyasztás kérdése mellett az ehhez szorosan kapcsolódó ökológiai probléma is komoly nyugtalansággal tölt el. Az ember ugyanis, akit inkább a birtoklási és az élvezeti vágy, semmint a létezés és a növekedés óhaja vezérel, túlzásba viszi és mértéktelenül fogyasztja a föld és saját életének erőforrásait. A természetes környezet esztelen rombolása mögött egy antropológiai tévedés húzódik, amely – sajnos – nagyon elterjedt korunkban. Az ember, amikor felismeri, hogy munkája által képes átalakítani és bizonyos értelemben „megteremteni” a világot, elfelejti, hogy ezt a munkát mindig a teremtett dolgok eredeti isteni adományozása alapján végzi. Úgy gondolja, hogy önkényesen rendelkezhet a földdel, feltétel nélkül alávetheti saját akaratának, mintha annak nem lenne előzetes jellemzője és rendeltetése, amelyet Isten adott neki, s amelyet az embernek tovább kell fejlesztenie, de nem hamisíthat meg. Az ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását, ahelyett, hogy a teremtés művében Istennel működne együtt.

Ebben mindenekelőtt az ember látókörének szegényessége és kicsinyessége figyelhető meg. Az embert mindenesetre az a törekvés vezérli, hogy a dolgokat birtokolja, s nem az, hogy azokat az igazsággal való kapcsolatán keresztül szemlélje. Hiányzik belőle az az önzetlen és nem haszonelvű esztétikai megtartás, amely a létezésre és a szépségre való rácsodálkozásból ered, mert a rácsodálkozás révén ismerhető fel a látható dolgokban az őket teremtő láthatatlan Isten üzenete. E téren is tudatában kell lennie az emberi nemnek, hogy felelősséggel és következetességgel tartozik a jövő nemzedékekkel szemben.

38. A természeti környezet esztelen rombolásán kívül fel kell idézni az emberi környezet még súlyosabb rombolását, amelyre távolról sem szentelnek kellő figyelmet. Amikor az ember – még ha távolról sem a szükséges mértékben, de – teljes joggal fáradozik azon, hogyan mentse meg a kipusztulással fenyegetett különböző állati fajok természetes környezetét, mert megérti, hogy valamilyen módon mindegyik hozzájárul a földi egyensúly fenntartásához, kevés gondot fordít a „humánökológia”  erkölcsi feltételeinek védelmére. Isten nemcsak a földet adta az embernek, akinek – amikor rendelkezik felette – figyelembe kell vennie az eredeti szándékot, hogy mire kapta ezt a vagyont, hanem magát az embert is Isten ajándékozta önmagának, és ezért tisztelnie kell azt a természeti és erkölcsi strukturát, amellyel felruháztatott. E vonatkozásban meg kell említenünk a modern urbanizáció súlyos problémáit, olyan urbanizációra van szükség, amely figyelembe veszi a személyek életét és tekintettel van a „munka társadalom-ökológiájára”  is. /…/

Ezek a bírálatok nem is annyira a gazdasági rendszert, mint inkább az etikai–kulturális viszonyokat támadják. A gazdaság valójában csak az egyik összetevője és dimenziója az emberi tevékenység sokféleségének. Ha abszolúttá válik, ha az árutermelés és -fogyasztás a társadalmi életben a központi helyre kerül, és minden mástól függetlenedve a társadalom egyedüli értékéve válik, akkor az okot nemcsak és nem annyira magában a gazdasági rendszerben kell keresni, hanem abban, hogy a szociális–kulturális értékrend – miután nem ismeri el az etika és a vallás jelentőségét – meggyengült, és csupán a javak termelésének és a szolgáltatásoknak tulajdonít jelentőséget.[79] /…/

Mindezt összefoglalhatjuk, még egyszer hangsúlyozva, hogy a gazdasági szabadság az ember szabadságának csak az egyik eleme. Amikor a gazdasági szabadság önállósodik, amikor az embert inkább a javak termelőjének és fogyasztójának tekintik, semmint személynek, aki azért termel és fogyaszt, hogy megéljen, akkor a szabadság elveszíti valós kapcsolatát az emberi személlyel, végül elidegeníti és elnyomja őt.[80]

40. Az állam feladata, hogy gondoskodjon a közösségi javak védelméről, amihez hozzátartozik a természeti és az emberi környezet. Ezek védelmét nem képesek biztosítani kizárólag a piaci mechanizmusok. Miként a korai kapitalizmus idején az állam feladata volt a munka alapvető jogainak védelme, hasonlóképpen az újkapitalizmusban is neki és az egyetemes társadalomnak kell megvédeni a közösségi javakat, amelyek többek között keretet alkotnak, amelyen belül mindenkinek módjában áll, hogy törvényesen valósítsa meg személyes céljait.

Itt a piacnak egy másik korlátját is felfedezhetjük: vannak közösségi és minőségi szükségletek, amelyeket nem lehet a piaci mechanizmusokkal kielégíteni; vannak olyan fontos emberi szükségletek, amelyek nem tartoznak a piac logikájához; vannak olyan javak, amelyek természetükből eredően nem és nem is lehetnek adásvétel tárgyai. – Természetesen a piaci mechanizmusok komoly előnyökkel is bírnak, többek között elősegítik az erőforrások jobb hasznosítását, kedvezően hatnak az árucserére, és mindenekelőtt a személy akaratát és szándékait helyezik a középpontba, amelyek szerződésben találkoznak egy másik személy akaratával és szándékaival. Viszont magukon hordozzák a piac „bálványozásának” veszélyét, amely tagadja olyan javak létezését, amelyek természetükből eredően nem és nem is lehetnek csupán áruk. /…/

42. Térjünk vissza most az eredeti kérdéshez: mondhatjuk-e azt, hogy a kommunizmus bukása után a kapitalizmus a győztes társadalmi rendszer, és hogy azok az országok, amelyek gazdaságuk és társadalmuk újjáépítésén fáradoznak, erőfeszítéseiket feléje irányítsák? Vajon ezt a modellt kell-e ajánlani a harmadik világ azon országainak, amelyek valódi gazdasági és polgári fejlődésük útját keresik?

A válasz természetesen összetett. Ha a „kapitalizmus” olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen „igen”, még ha talán helyesebb lenne „vállalkozói gazdaságról”, vagy „piacgazdaságról”, vagy egyszerűen „szabad piacgazdaságról”  beszélni. De ha a „kapitalizmus” alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a „nem”.

A marxista megoldás bukott. De a marginalizálódás és a kizsákmányolás jelenségei a világban (különösen a harmadik világban) és az emberi elidegenedés jelenségei (különösen az ipari országokban) továbbra is fennmaradtak, s ezek ellen az Egyház határozottan felemelte szavát. Emberek tömegei élnek ma is nagy anyagi és erkölcsi nyomorban. A marxista rendszer bukása sok országban természetesen elhárítja az akadályt ezeknek a problémáknak a megfelelő és valós kezelése elől, de nem elégséges azok megoldására. Fennáll a veszélye annak, hogy olyan radikális kapitalista ideológia terjed el, amely elutasítja a mérlegelés lehetőségét, mert úgy véli, hogy minden szembehelyezkedési kísérlet eleve kudarcra van ítélve, és vakon bízik abban, hogy a piac erőinek szabad fejlődése mindent meg fog oldani.

43. Az Egyháznak nem feladata, hogy modelleket kínáljon. Valódi és tényleg hatékony modellek csak a különböző történelmi helyzetekben születhetnek a felelős személyek erőfeszítése nyomán, akik a konkrét problémákkal, azok egymással összefüggő társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásaival szembekerülnek.[84] Ehhez a törekvéshez az Egyház nélkülözhetetlen eszmei irányvonalként szociális tanítását ajánlja fel, amely, mint már említettük, elismeri a piac és a vállalkozás hasznosságát, ugyanakkor kiemeli annak szükségességét, hogy ezeknek a közjóra kell irányulniuk. Elismeri a munkások erőfeszítéseinek jogos voltát, amikor arra törekszenek, hogy méltóságukat teljes mértékben tartsák tiszteletben, nagyobb beleszólást kapjanak a vállalkozás életébe olyan módon, hogy – még ha másokkal együtt és mások irányítása alatt is, de – bizonyos értelemben „sajátjukban dolgozhassanak”,[85] így fejtsék ki értelmi képességeiket és éljenek szabadságukkal.

Az emberi személy teljes kibontakoztatása a munkában nem mond ellent, hanem inkább ösztönzi a nagyobb munkatermelékenységet és -hatékonyságot, még ha ez a fennálló hatalmi viszonyokat meg is gyengítheti. A vállalkozást nem szabad csupán valamiféle „tőketársulásnak” tekinteni, az ugyanakkor „személyek társulása”  is, amelybe – különböző módon és felelősséggel – betársulnak azok, akik a tevékenységhez szükséges tőkét biztosítják, valamint azok, akik munkájukkal működnek közre. Hogy ezek a célok elérhetők legyenek, a munkások nagy közös mozgalmára van még szükség, melynek célja az emberi személy felszabadítása és teljes kibontakoztatása.

Korunk „új dolgainak” fényében rávilágítottunk a személyi vagy magántulajdon és a javak egyetemes rendeltetése közötti kapcsolatra. Az ember értelmi képessége és szabadsága révén valósítja meg önmagát, és miközben ezt teszi, felhasználja a világ dolgait mint tárgyakat és eszközöket, és kisajátítja azokat. Ebben az eljárásmódban gyökerezik az egyéni kezdeményezéshez és a magántulajdonhoz való jog. Munkájával az ember nemcsak önmagáért, hanem másokért és másokkal együtt fáradozik: mindenki közreműködik a másik munkájában és a másik javára. Az ember azért dolgozik, hogy gondoskodjék családja, közössége, amelyhez tartozik, a nemzet és végeredményben az egész emberiség szükségleteiről.[86]Azonkívül hozzájárul azok munkájához, akik ugyanannál a vállalatnál dolgoznak, valamint a szállítók munkájához vagy az ügyfelek fogyasztási igényeinek kielégítéséhez a szolidaritás egyre bővülő láncolatában. – A termelőeszközök birtoklása mind az ipar, mind a mezőgazdaság területén jogos és törvényes, amennyiben hasznos munkát tesz lehetővé, de törvénytelen, amikor nem használják azokat, vagy amikor mások munkájának akadályozására szolgál, s olyan jövedelemre kívánnak szert tenni, amely nem a munka és a társadalom gazdagságának általános bővüléséből származik, hanem inkább annak korlátozásából, a törvénytelen haszonszerzésből, a spekulációból és a munka világában meglévő szolidaritás kijátszásával.[87] Az ilyen tulajdon nem jogszerű, és visszaélést jelent Istennel és az emberekkel szemben.

A verejtékes kenyérkeresés kötelezettsége ugyanakkor jogot is feltételez. Egy társadalom, amely ezt a jogot következetesen megtagadja, amelyben a gazdaságpolitikai intézkedések nem teszik lehetővé, hogy a munkások megfelelő munkához jussanak, az nem találhat erkölcsi igazolásra és nem képes megteremteni az igazságos társadalmi békét.[88] Miként a személy a szabad önátadással valósítja meg egészen önmagát, úgy a tulajdon is csak akkor igazolható erkölcsileg, ha megfelelő módon és időben mindenki számára biztosítja a munkaalkalmat és az emberi fejlődés lehetőségét. /…/

46. Az Egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket, ha szükségesnek látszik.[93] Ezért az Egyház nem helyeselheti az olyan zártkörű vezető-csoportok létrejöttét, amelyek az államhatalmat saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják.

Valódi demokrácia csak „jogállamban” és az emberi személy helyes értelmezése alapján lehetséges. Ez igényli azon nélkülözhetetlen feltételek megteremtését, amelyek biztosítják a személy kibontakoztatását a valódi eszmények megvalósítását célzó nevelés és képzés által, valamint a „társadalom személyességének” növekedését a részvétel és a közös felelősség struktúráinak megteremtése által. Napjainkban hajlanak az emberek arra, hogy az agnoszticizmust és a szkeptikus relativizmust olyan filozófiának és alapvető magatartási formának tekintsék, amely megfelel a politikai demokrácia követelményeinek, azokat pedig, akik meg vannak győződve arról, hogy ismerik az igazságot és szilárdan ragaszkodnak hozzá, demokratikus szempontból megbízhatatlanoknak tartsák, mert nem fogadják el, hogy az igazságot a többség határozza meg, vagy hogy az igazság a politikai erőviszonyoknak függvényében változik. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy ha nem létezik olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést irányítja és szabályozza, akkor az eszmék és a meggyőződések könnyen a hatalmi célok eszközeivé válhatnak. Ha egy demokráciából hiányoznak az alapvető értékek, akkor az előbb-utóbb leplezett vagy leplezetlen totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja.

Az Egyház nagyon jól ismeri a fanatizmusban vagy a fundamentalizmusban rejlő veszélyt; ezek ugyanis tudományosnak vagy vallásosnak tűnő ideológia címén feljogosítva érzik magukat arra, hogy az igazságról és a jóról alkotott felfogásukat másokra is rákényszerítsék. keresztény igazság nyilvánvalóan nem ilyen természetű. Mivel a keresztény hit nem ideológiai jellegű, egyáltalán nem törekszik a változó társadalmi és politikai valóságot merev modellbe zárni, és elismeri, hogy az ember élete koronként különböző és tökéletlen formában bontakozik ki. Az Egyház tehát, amikor elismeri az ember transzcendentális méltóságát, a szabadság tiszteletben tartását tekinti irányelvének és módszerének.[94]

De a szabadság csak az igazság befogadása által érvényesül teljesen: egy igazság nélküli világban a szabadság elveszíti tartalmát, és az ember vad szenvedélyeinek, nyílt vagy rejtett tényezőknek a hatása alá kerül. A keresztény viszont éli a szabadságot (vö. Jn 8,31-32), szolgálja a szabadságot; hivatásának missziós természetéből eredően állandóan hirdeti az általa már megismert igazságot; másokkal folytatott párbeszédében figyelembe veszi az igazság minden töredékét, amelyet az emberek életében és az egyes nemzetek kultúrájában felfedezett, szüntelenül hangsúlyozza mindazt, amit hite és egészséges értelmi erőfeszítése révén az emberi személyről tanult.[95]

47. A marxista totalitarizmus valamint más parancsuralmi és „nemzetbiztonsági” rendszerek bukása után napjainkban a demokratikus eszme ellentmondásokkal tarkított előretörésének vagyunk tanúi, ami az emberi jogok iránti fokozott érdeklődéssel és elkötelezettséggel párosul. Éppen ezért szükséges, hogy azok a népek, amelyek intézményeik reformjának útját járják, ezen jogok nyílt elismerésével demokráciájuknak hiteles és szilárd alapot vessenek.[96] /…/

Még a demokratikus berendezkedésű országokban sem mindig tisztelték teljes egészében ezeket a jogokat. Nemcsak az abortusz botrányára utalunk, hanem a demokratikus rendszerek válságának különböző tüneteire is, amelyek olykor azt mutatják, hogy az ember elveszítette azt a képességét, hogy döntéseit a közjónak megfelelően hozza. A társadalom részéről jelentkező követeléseket pedig nem mindig a jogszerűség és az erkölcs kritériumai szerint teszik mérlegre, hanem inkább aszerint, hogy mekkora választói vagy pénzügyi súlyt képeznek a követelések mögött álló csoportok. A politikai erkölcsök ilyen elferdülései idővel bizalmatlansághoz és fásultsághoz vezetnek; a lakosság politikai aktivitása és polgári szelleme aláhanyatlik, ha úgy érzi, hogy semmibe veszik és becsapják. Emiatt fordul elő, hogy a részérdekek mind nehezebben kapcsolhatók szerves egésszé a közjóval. A közjó ugyanis nem a részérdekek puszta summázata, hanem azok mérlegelését és megfelelő elrendezését is magában foglalja a javak kiegyensúlyozott értékrendje alapján, s végelemzésben a személy méltóságáról és jogairól alkotott helyes értelmezésnek[98] megfelelően.

Az Egyház tiszteletben tartja a demokratikus berendezkedés jogos szabadságát, s nem érzi magát feljogosítva arra, hogy ezt vagy azt az intézményi vagy alkotmányos formát részesítse előnyben. Az a hozzájárulás, amit az Egyház az ilyen berendezkedésnek felkínál, éppen a személy méltóságának fogalma, amely teljességében a megtestesült Ige misztériumában jelenik meg.[99]

48. Ezek az általános megfontolások vonatkoznak az államnak a gazdasági szektorban betöltött szerepére is. A gazdasági tevékenység, különösen a piacgazdasági ugyanis nem folyhat intézményi, jogi és politikai szempontból légüres térben. Éppen ellenkezőleg, feltételezi, hogy a stabil pénzen és a hatékony közszolgáltatásokon kívül biztos garanciákat kap az egyéni szabadság és a tulajdon vonatkozásában. Az állam legfőbb feladata e biztonság garantálása oly módon, hogy aki dolgozik és termel, élvezhesse munkája gyümölcseit, s ennélfogva ösztönzést érezzen a hatékony és tisztességes munkára. A gazdasági rend és a gazdasági fejlődés egyik legfőbb akadálya a biztonság hiánya, amihez társul a közhatalom korrupciója, valamint a meg nem engedett vállalati tőkegyarapítás és profitszerzés, amelyek törvénytelen eljárásból vagy pusztán spekulációból származnak.

Az állam másik feladata, hogy őrködjék és felügyelje az emberi jogok érvényesítését a gazdasági életben. De ezen a téren az elsődleges felelősség nem az államot terheli, hanem a társadalmat alkotó egyéneket és a különböző szerveződéseket. Az állam közvetlenül egyetlen állampolgár számára sem biztosíthatná a munkához való jogot anélkül, hogy ne ellenőrizné a gazdasági élet egészét és ne akadályozná az egyes emberek kezdeményezési szabadságát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs kötelezettsége ezen a területen, miként hangoztatták azok, akik minden gazdasági jogi szabályozást elvetnek. Éppen ellenkezőleg: az állam kötelezettségei közé tartozik a vállalkozási tevékenység elősegítése azáltal, hogy olyan körülményeket teremt, amelyek munkaalkalmakat biztosítanak, abban az esetben pedig, ha a vállalkozási aktivitás nem megfelelő vagy válságba jutottak, ösztönző és támogatóintézkedéseket hoz.

Az államnak ahhoz is joga van, hogy tekintélyével beavatkozzék, amikor egyes monopóliumok késleltetik vagy akadályozzák a fejlődést. De ezeken a fejlődést összehangoló és irányító kötelezettségeken kívül kivételes helyzetekben helyettesítési funkciókat is betölthet, amikor a túl gyenge vagy még alakulófélben lévő társadalmi csoportok vagy a vállalkozások nem képesek feladataikat ellátni. Ezeket a helyettesítési funkciókat, melyeket a közjó érdekében a sürgősség tesz indokolttá, időben – amennyire csak lehetséges – korlátozni kell, nehogy ezeknek a társadalmi csoportoknak vagy vállalkozásoknak az illetékességi köre csorbát szenvedjen, s nehogy az állam cselekvési mezeje olyan mértékben növekedjék, hogy kár érje a gazdasági vagy polgári szabadságot.

Nem is olyan régen még az állam cselekvési mezejét annyira kiszélesítették, hogy az már valamiképpen egy új típusú állam, a „jóléti állam” létrehozásához vezetett. Néhány államban azért hódoltak ennek a fejlődési irányzatnak, hogy jobban ki tudják elégíteni a sokféle szükségletet és az igényeket, miközben orvosolták az emberi személyhez méltatlan szegénységet és nélkülözést. De túlkapások és visszaélések is megmutatkoztak, s ezek miatt, különösen az utóbbi években, komoly bírálatok érték a jóléti államot, melyet „atyáskodó államnak” bélyegeztek. Az atyáskodó állam működési rendellenességei és hibái az állam sajátos feladatainak nem megfelelő felfogásából származnak. E vonatkozásban is be kell tartani a kisegítés elvét (principium subsidiaritatis): egy magasabb szintű közösség nem avatkozhat be egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe és nem foszthatja meg illetékességétől, sőt ha a szükség úgy kívánja, támogatnia és segítenie kell abban, hogy összehangolja tevékenységét a társadalmat alkotó más tényezőkkel, ti. a közjó érdekében.[100]

Azzal, hogy az „atyáskodó állam” közvetlenül beavatkozik és megszünteti a társadalom felelősségét, az emberi erők elfecsérlését és az államapparátus mértéken felüli növekedését idézi elő, amelyet már inkább a bürokrácia logikája irányít, semmint az ügyfelek szolgálatának gondja, s a költségek is óriásira duzzadnak. Nyilvánvalóan az ismeri jobban az igényeket és az tudja időben kielégíteni őket, aki közelebb áll hozzájuk és társa a szükséget szenvedőnek. Ehhez még hozzáfűzzük, hogy bizonyos igények nem csupán anyagi jellegű kielégítésre szorulnak, hanem mélyebb emberi megértésre és támogatásra is várnak. Gondoljunk a hontalanok helyzetére, a bevándorlókéra, de ugyanígy az elhagyatottakéra, az idősekére vagy a betegekére, és a sokféle élethelyzetre, melyben szükség van a segítségnyújtásra, mint a kábítószer-fogyasztók esetében; ezek a személyek csak azoktól kaphatnak hatékony segítséget, akik a szükséges ápoláson túl őszinte testvéri támogatást is nyújtanak nekik. /…/

50. Az igazság nyitott keresése, amely minden nemzedék esetében megismétlődik, adja meg a nemzeti kultúra sajátos jellegét. Ugyanis az áthagyományozott és átvett értékek örökségét a fiatalok mindig ellenkezéssel fogadják. Az ellenkezés mégsem jelent szükségképpen rombolást vagy eleve elutasítást, hanem a fiatal saját életében történő kipróbálást jelent, hogy az élet tűzpróbája révén ezek az értékek még élőbbé, aktuálisabbá és személyesebbé váljanak. Hogy meg lehessen különböztetni a hagyományban a máig érvényeset a hamistól, a tévestől vagy az elavult formáktól, melyek a jelen kor követelményeinek még inkább megfelelő dolgokkal helyettesíthetők. /…/

60. Meghirdetve a munkáskérdés megoldásának elveit, XIlI. Leó pápa azt írta: „Egy ilyen súlyos probléma megoldása mások erőfeszítéseit és hatékony közreműködését is igényli”.[114] Meg volt győződve róla, hogy az ipari társadalom okozta súlyos problémák nem oldhatók meg másként, csak valamennyi erő együttműködésével. Ez a megállapítás az Egyház szociális tanításának tartós elemévé vált, és egyebek mellett ez a magyarázata annak, hogy XXIII. János pápa békéről szóló enciklikáját „minden jóakaratú emberhez” is intézte.

Mindazonáltal XIII. Leó pápa szomorúan állapította meg, hogy korának ideológiái, különösen a liberalizmus és a marxizmus, elutasították ezt az együttműködést. Azóta sok minden megváltozott, főleg az utóbbi években. A világ egyre jobban felismeri, hogy ezeknek a súlyos nemzeti és nemzetközi problémáknak a megoldása nem pusztán a gazdasági termelésen vagy a társadalom jogi, vagy szociális rendjén múlik, hanem szükség van erkölcsi és vallási elvekre, valamint a gondolkodásmód, a szokások és a struktúrák megváltoztatására. Az Egyház főleg abban érzi magát illetékesnek, hogy felajánlja ezt a hozzájárulását, és amint a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikában megírtam, megalapozott a remény, hogy még az a széles réteg is hozzájárulhat a szociális kérdés nélkülözhetetlen etikai alapjainak kialakításához, amely semmilyen vallást sem követ.[115]

Említett körlevelemben felhívást intéztem a keresztény egyházakhoz és a világ nagy vallásaihoz, arra szólítva őket, hogy egyöntetűen tanúskodjanak közös meggyőződésünkről, az Istentől teremtett ember méltóságáról.[116] Meg vagyok győződve arról, hogy a vallások ma és a jövőben kiemelkedő szerepet játszanak a béke megőrzésében és az emberhez méltó társadalom felépítésében.

Másrészről minden jó akaratú embert arra kértem, hogy legyenek készségesek a párbeszédre és az együttműködésre. Ez különösen azokra a személyekre és csoportokra vonatkozik, akik sajátos felelősséget viselnek politikai, gazdasági és társadalmi téren, akár nemzeti, akár nemzetközi szinten.

*****************************************************

Szent II. János Pál pápa (1978-2005.)

12_1319357